Az Apple TV+ új sorozatának címe vérfürdős sci-fit ígér, de valami mást ad. És nem csak ezáltal igyekszik becsapni a közönségét.
Paul és Chris Weitz írta át kisképernyőre az amerikai Martha Wells tollából származó, The Murderbot Diaries című nyolcrészes könyvsorozatot. A történet hőse egy kiborg, amely megtanul őszinte emberi kapcsolatokat építeni, bármennyire is furcsának találja azokat. A sorozat főszerepét Alexander Skarsgårdra osztották, aki már bebizonyította, hogy sokoldalú színész, vállalt szerepeket horrorfilmekben, volt Tarzan és bosszúvágyó viking, szerelmes vőlegény és bántalmazó férj, most pedig megmutatja egy másik arcát is: a semmilyent. Érdemei mellett így már az is javára írható, hogy képes szenvtelen mélabúval maga elé bámulni.
A címszereplő (magyar fordításban) Öldöklő önmagát „keresztelte” erre a névre, miután sikerült a programozását átírva függetlenítenie magát. Robotként (pontosabban Biztonsági Egységként) ugyanis két feladatra programozták alkotói: parancsokat kell teljesítenie és utasításokat kell követnie. A BiztEgységeket rendszerint bérbe adja az azokat birtokló űrközi vállalat különböző munkás- és kutatócsoportoknak, és így kerül a főszereplőnk egy általa hippinek titulált csapathoz. Öldöklő alapjáraton lenézi és nem érti az embereket (szó szerint seggfejnek nevezi őket), így érthető, hogy új, ideiglenes gazdáival is meggyűlik a baja. Feladatát komplikálja az is, hogy úgy kell tennie, mintha még mindig szigorúan parancskövetésre lenne képes, hiszen ha kiderül, hogy „meghibásodott”, akkor ócskavasként beolvasztanák őt a Céges Perem profithajhász munkatársai.
A sorozat, mint előrevetítettük, becsapja a nézőit. Legfőképpen azzal, hogy elhiteti, az akcióközpontú és thriller-hangulatú történet a fontos, holott az csak egy keret a lényeg bemutatására. A lényeg – ahogy azt újabban megszokhattuk – a mesterséges szuperintelligencia és az emberek kapcsolata, és annak a kérdésnek a feszegetése, hogy mennyiben ember a gép. Ehhez kapcsolódik a második jelentős félrevezetés: az Öldöklőt nézve sosem tudhatjuk, hogy a szemünknek vagy a fülünknek higgyünk. Skarsgård karaktere narrálja a tízepizódos, részenként nagyjából fél órás szériát, és rendre megerősít bennünket, hogy neki nincsenek érzelmei, saját bevallása szerint a robotok számára a szerelem is hülyeség, nincs benne érdek, hiszen neki nincsen se nemiszerve, se dopaminja (viszont léteznek ebben a világban szexbotok, amelyekre ez nem igaz – és természetesen jó poénalapot képez a létük). Öldöklő tettei azonban arról árulkodnak, hogy képes a hasznot háttérbe helyezni, és érzelmi alapon dönteni. Sőt, nemcsak kinézetét illetően megdöbbentően emberi masina.
Öldöklő olyan, akár egy antiszociális, mizantróp, szorongó alkat, aki túl sokat olvasott az abszurdizmusról. Rendszeresen reflektál az emberi viselkedés és az élet szürreális voltára, kellemetlen számára a szemkontaktus, nem érti, az emberek számára miért „fétis” a leülés (mindig furcsállja, amikor hellyel kínálják), ahogyan azt sem, a szülők miért beszélnek folyton az utódokról, még ha nem is kérdezi őket senki. Úgy alkották meg őt, hogy érzékelje a kuncsaftjai biológiai folyamatait (például észreveszi és beazonosítja a pánikrohamot, érzékeli az emberek közti szexuális vonzalmat és energiákat), de racionálisan nem tudja igazán megérteni ezeket a jelenségeket. Többször elismétli magában, hogy az emberek logikátlanok, és ha teheti, nem foglalkozik velük. Kedvenc időtöltése, hogy a felszabadulása után elérhetővé vált sorozatokat binge-elje, és ezekből sajátít el viselkedésmintákat, dialóguselemeket, hogy használhassa őket, amikor éppen szüksége van erre. Végül is mi lehetne ennél emberibb?
Öldöklő kedvenc sci-fi sorozata a fiktív Menedékhold (amelynek főhősét John Cho alakítja, így talán az új Star Trek-filmek előtti tisztelgésnek is tekinthető). Ebből mi is megtekinthetünk jónéhány percnyi tartalmat, és így a miniszéria valamilyen szinten beemeli a metanarratívát is a történetébe – meg természetesen létrehozza saját visszatérő belső poénjait. A Menedékhold legtöbb részében a főszereplő sokszor állítja, hogy ez egy „prémium minőségű” sorozat, holott sokak szerint – az Öldöklő világában és feltehetően a nézők között is – világos, hogy csak egy újabb tucatgyártott szappanopera. Robotunk viszont annyira ragaszkodik hozzá, hogy megvédi halálközeli pillanatban is, és büszke rá, hogy ezek lennének utolsó szavai.
Arról is szót kell ejtenünk, kik azok, akiket a BiztEgység nem a saját akaratából véd meg. A szedett-vedett legénység egy olyan kolóniából (Megőrzési Szövetség) származik, amelyben a robotokat emberként kezelik, tisztelnek minden élőt, és a gazdagság helyett a szabadságot választják. A csapat feje Mensah (Noma Dumezweni), sok gyermek anyja és tipikus matróna-karakter, aki rendszeresen szenved pánikrohamokban, és csapatáról is szülőként igyekszik gondoskodni. Része a közösségnek Gurathin (David Dastmalchian) is, aki félig ember, félig gép, így ő jelenti a legnagyobb veszélyt Öldöklő leleplezésére – kettejük között nagyon hamar látványos ellenségesség alakul ki. Az idegen maradványokat kutatók között van még Pin-Lee (Sabrina Wu) és párja, Arada (Tattiawna Jones), ez utóbbi a két lábon járó polkorrektség. Része még Öldöklő jelenlegi kuncsaftkörének Bharadwaj (Tamara Podemski), aki áldozatként és megmentőként is megnyilvánul, és Ratthi (Akshay Khanna), aki a teljes futamidő alatt comic relief karakterként funkcionál, s az alkotók jól ki is aknáznak, de nem viszik túlzásba.
Ahogyan a szerelmi szálakat sem. A minisorozatban van ugyanis nyitott kapcsolat, édeshármas vagy szerelmi háromszög – attól függ, mikor és honnan nézzük –, titkolt és viszonzatlan szerelem és egyirányú vágy is, ezek viszont nem kapnak alkotói részről annyi figyelmet, hogy azt érezzük, rabolják a sorozat perceit. Ettől eltekintve viszont igaz, hogy a Wells-féle könyvsorozatból talán jobb lett volna nagyjátékfilmet készíteni. Berendelték ugyan a második évadot, de ez a sorozat mindössze öt órányi szórakozást jelent, olyan részekkel vagy történetszálakkal, amelyeket nyugodt szívvel lehetett volna rövidíteni, úgy, hogy valószínűleg a történetfolyam tempójának is jót tett volna. Az unalom feléledését hagyományos módon küszöbölték ki az alkotók: epizódvégi cliffhangerekkel.
Az Öldöklő minden műfaji elvárás ellenére egy fejlődéstörténet kezdete, amely finom fokozatossággal mutatja be a ragaszkodás és kapcsolódás kialakulásának menetét, az érdek és erkölcs ütközését – és azt, hogy hogyan kell elképzelnünk egy tipikus sorozatfüggőt.
