Kevés olyan Arnold Schwarzenegger-film van, amit megérne Arnold nélkül remake-elni, de A menekülő ember éppen ilyen.
Na nem azért, mintha rossz lenne. Az 1987-es eredeti egy kellemesen szórakoztató, disztópikus-szatirikus kultfilm, ami az izompacsirta főszereplő mellett is tartogat nézni-, sőt, néha gondolkodnivalót. Ugyanakkor nagyon lazán dolgozza fel Stephen King regényét, a történet sokkal könnyedebb hangulatú, mint az eredeti szöveg. Bőven elfér tehát a palettán egy szöveghűbb, kortárs feldolgozás, akkor pedig különösen, ha az általában kiváló Edgar Wright ül a direktori székben, az újrázás azonban azonba mégis közepesebbre sikerült, mint amit előzetesen várni lehetett.
Az 1987-es A menekülő ember valahogy minden listán a második helyre szorul, hiszen nem a legjobb Arnold-féle, klasszikus, szándékosan eltúlzott akciólöket (hiszen a Kommandó, amiben Schwarzi méteres rönköket fuvaroz a vállán, a lányával őzeket etet, majd egyszemélyes hadseregként tarol le többtucatnyi ellent egy fokkal ikonikusabb), nem is a legjobb szatirikus és társadalomkritikai hangvételű, képregényszerűen elnagyoltan disztópikus film ’87-ből (hiszen az kérdésen kívül a Robotzsaru). És bár a legszöveghűbb A menekülő ember-adaptációk versenyén is csak ezüstérmet szerezhetne, az most már kijelenthető, hogy mindenképpen emlékezetesebbre sikerült, mint ez az Edgar Wright rendezte, a regényével és az első feldolgozással azonos című újrázás.
Pedig a készítők lazán megoldották a legnehezebbnek tűnő feladatot, vagyis remekül kitöltötték az osztrák testépítő alakú lyukat – Glen Powell még csak most kezdett igazán befutni, de az eddig is nyilvánvaló tehetsége és karizmája mellé erre a filmre valódi karizmokat is beszerzett, és nem mellesleg jól néz ki futás közben, vagyis mindenféle szempontból ideális választás volt a főszerepre. Powell mellett a mellékszereplők is teljesen jók, Brolin szokás szerint jó antagonista, Emilia Jones, bár keveset szerepel, de szimpatikus, Lee Pace kellően fenyegető a vadász McCone szerepében.
Ahogy az is kiváló kiindulópont volt Wright újrafeldolgozásához, hogy lényegesen szorosabban követte a (Richard Bachman álnév mögött rejtőző) King-regény történetét, így pedig inkább érződik az eredeti regény új adaptációjának, mint a ’87-e film remake-jének A menekülő ember. A hangvétel és az arányok terén viszont elcsúszott valami – míg a Paul Michael Glaser-féle, Arnie-s feldolgozás szinte hibátlanul egyensúlyoz végig a komikusság és a komolyság határán, addig Wrightnál ezúttal nem működnek annyira a filmen belüli műfaji váltások (pedig ebből már jelesre vizsgázott a brit filmkészítő a Cornetto-trilógiával, de a zseniális Baby Driverrel is). Emellett a film társadalomkritikai része is végig súlytalan marad, nem mond sokkal többet erről a témáról, mint az idei másik, nem túl jóra sikeredett King-feldolgozás, a nagyon hasonló történettel és világgal operáló A hosszú menetelés.
A hosszú monotonitás – Francis Lawrence: The Long Walk / A hosszú menetelés
Biztosan ismerős érzés mindenkinek, amikor hosszú utazásra indul, és a sokórás út előtt szemrevételezi a hozzá közel ülőket, majd rájön, hogy neki most kénytelen-kelletlen velük kell átbeszélgetnie az utat, csak hogy ne őrüljön meg az unalomtól. Hát, nagyjából ilyen érzés nézni A hosszú menetelést: tudod, hogy most itt leszel legalább másfél órát, amelynek során a szereplők unaloműzésből fognak beszélgetni, emellett pedig csak mennek, mennek és mennek.
Ezúttal is a pocsék állapotú közeljövőben járunk, ahol Amerika ezúttal is katonai államá silányodott. A hadsereg irányítja a kormányzatot, a kormányzat pedig a médiát, a tévézés most már nem számít szimplán opcionális rekreációnak, hiszen a minden házban jelenlévő képernyők figyelik a nézőket is. Mondhatni minden állampolgárnak kötelező követnie a különféle kétes moralitású tévéműsorokat. Ezekből is a legnépszerűbb A menekülő ember, amiben három önkéntes kockáztatja az életét, 30 napot kell túlélniük úgy, hogy közben hivatásos vadászok, felfegyverzett martalócok és a pénznyereményben reménykedő pórnép is rájuk vadászik. Ha sikerülne a kihívás, hatalmas pénz ütné a nyertes markát – mindenki tudja azonban, hogy a siker szinte lehetetlen, a képernyők előtti véres halál effektíve elkerülhetetlen.
A hatalmas szegénységben élő átlagemberek azonban mégis minden évadban özönlenek a Menekülő ember és a többi szadista élvezetet kínáló műsor (egyikben például szívbeteg emberek futnak egy mókuskerékben, miközben műveltségi kérdésekre próbálnak válaszolni) válogatóira. Az örökké ideges Ben Richards (Glen Powell), aki korábbi munkáját egy kollégája megmentésével elveszítette, korántsem olyan buta, hogy magától jelentkezzen az öngyilkos műsorba, kislánya betegsége miatt végül mégis kénytelen elfogadni a nagyhatalmú producer, Dan Killian (Josh Brolin) ajánlatát, és belevágni a menekülésbe.
Fontos különbség a Glaser és a Wright-féle adaptációk között, hogy ezúttal nem egy zárt arénában zajlik a véres macska-egér harc a menekülő és a rá vadászók között, hanem „kint” a világban. 12 óra előny után a versenyzők bárhová mehetnek, bármit csinálhatnak, a kormányzati megfigyelési eszközök hátszelének és a kispénzű, könnyen zsarolható átlagembereknek (mondjuk ki, besúgóknak) köszönhetően általában mégis könnyedén megtalálják őket pár nap után. Richards azonban egyre nagyobb svunggal és sikerrel menekül, egy idő után maga mellé állítva az amúgy hazugságokkal és álhírekkel etetett nézőket, a szerencsének, saját kitartásának és izmainak, valamint több jófej segítőnek köszönhetően egyre közelebb kerül ahhoz, hogy ő legyen az első versenyző, aki teljesíti a kitűzött 30 napos kihívást.
Ez az eredeti szöveghez való visszatérés abszolút előnyére válik a filmnek, ami így lényegesen több lehetőséget és helyszínt vonultat fel, mint a ’87-es verzió. Egyúttal azonban kihagyott helyzetnek is érződik, hiszen annak ellenére, hogy sokkal nagyobb teret kap a protagonista, valamiért nem képes többet elmesélni saját világáról és szereplőiről. Nem igazán látjuk át, hogy ki, miért és mennyire szenved az országos elnyomástól, azonkívül, hogy majdnem mindenki, csak mert katonák és nagyon, és arról sem, milyen hatalmi struktúrák húzódnak meg a háttérben. Ez utóbbi pedig azért probléma, mert ebben az adaptációban is rendszerellenes lázongásokhoz vezet Richards szereplése, csak éppen a rendszert nem igazán ismerjük, ami ellen ezek kitörnek, és arról sem lehet igazán fogalmunk, hogy milyen esélye van a lázadóknak.
A menekülő ember legnagyobb gyengéje azonban az, hogy annak ellenére közepes és stílustalan, hogy Wright alkotásai (még a kevésbé sikerültek is) általában csöpögnek a sítlustól, a szemtelen filmnyelvi megoldásoktól, a megkapó zenéktől és ritmusoktól, a szellemes forgatókönyvi megoldásoktól. A film nagyjából felénél Richards összefut egy segítő szándékú fickóval, Eltonnal (Michael Cera), aki a kissé flúgos, gyakorlatilag vérszomjas anyjával él együtt – nos, ez a rész önmagában remekül megállná a helyét, és ha az egész film hasonlóan kreatív és könnyed hangulatú lenne, akkor innen sem lógna ki. Így viszont az jutott eszembe erről a részről, hogy: „Jé, ez tök jó, olyan, mintha egy Edgar Wright-filmből lenne!” Aztán feleszméltem, hogy sajnos tényleg abból van, csak éppen addigra már teljesen elfelejtettem, hogy nem egy átlagos hollywoodi kisiparos megélhetési csuklógyakorlatát nézem.
Az Arnold-féle feldolgozás lelkes kedvelőjeként mondom, hogy egyáltalán nem bántam volna, ha ezúttal is második lesz egy listán a ’87-es A menekülő ember – de ezúttal a két feldolgozás vetélkedéséből az öregebb került ki győztesen.
