Kritika | William Wyler: The Best Years of Our Lives / Életünk legszebb évei, 1946 Kritika | William Wyler: The Best Years of Our Lives / Életünk legszebb évei, 1946

Frontvonal a nappaliban

William Wyler: The Best Years of Our Lives / Életünk legszebb évei, 1946

ÉRTÉKELD A FILMET!
Életünk legszebb évei
William Wyler
1946
Életünk legszebb évei

Életünk legszebb évei

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Az Életünk legszebb évei a sikeres produkciókat halmozó William Wyler legszemélyesebb és egyik legfontosabb filmje, amely megérdemelten tarolt az 1947-ben szervezett 19. Oscar-gálán.

Az 1947 március 17-én szervezett díjátadón az Életünk legszebb évei volt a legnagyobb nyertes: nyolc jelöléséből hetet váltott szoborra, többek között a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb adaptált forgatókönyvnek járót könyvelhette el (egyedül a hangkeverés-jelölést nem sikerült beváltani). A legjobb film díját olyanoktól halászta el, mint Frank Capra rendezése, a mára klasszikussá ért Az élet csodaszép (It's a Wonderful life) vagy az Laurence Olivier-féle V. Henrik. A rendezők mezőnyében erős ellenfélnek számított David Lean, aki a mára szintén referenciaműnek számító Késői találkozással (Brief Encounter) szállt be a versenybe. Ez volt Wyler második rendezői Oscar-díja, az előzőt a Mrs. Miniverért kapta az 1944-es díjátadón, a következőt az Oscar-rekordokat döntögető Ben-Hur című gigaprodukciójáért 1960-ban.

Azt be kell látni, hogy az Életünk legszebb évei Oscar-szobrok sokaságára volt ítélve, hiszen pontot tett a bő fél évtizede tartó hollywoodi háborús propagandára. Ne feledjük, hogy 1946-os produkciókra szavaztak az akadémiai tagok, avagy olyan filmekre, amelyek akkor kerültek bemutatásra, amikor még meg sem száradt a tinta az 1945-ös, második világháborút lezáró békeszerződéseken. Ezzel párhuzamosan pedig a világ szeme láttára zajlik a nürnbergi per, illetve kerülnek széles közönség elé a második világháború borzalmai fényképeken, mozgóképeken. Hollywood már az Amerikai Egyesült Államok 1941-es világháborús belépése előtt elkezdte gyártani a világszinten forgalmazásba kerülő, propaganda-szagú játékfilmjeit, amelyekben a civilizációt és a világbékét fenyegető Japán Birodalommal és náci Németországgal szemben foglaltak állást. Erre jó példa Wyler fentebb említett Oscar-díjas rendezése, a Mrs. Miniver, amelyet 1942 őszén elsöprő sikerrel mutattak be. Maga Roosevelt elnök utasítja a mozikat, hogy minél többet vetítsék az angliai légi csata idején, a bombázások szörnyűségei közepette helytálló nő történetét, mert ezzel erősíteni lehet az amerikai állampolgárok britekkel szembeni kollektív szimpátiáját, és egyúttal motiválni a fiatalokat a bevonulásra. (Ráadásként egy sebesült német pilótát is beleírtak a filmbe, aki őrült eszméivel és fenyegetőzéseivel reprezentálja az ellenséget.)

A korabeli filmgyártás legnagyobb alakjai jelentkeztek szolgálatra. Frank Capra, John Ford, John Huston és George Stevens éveken át teljesítettek hadi szolgálatot, az álomvilágokat szövő narratívák helyett kőkemény valóságot bemutató dokumentumfilmeket készítenek a kormány megrendelésére. A legkülönbözőbb alkotások kerülnek bemutatásra, például Frank Capra Why We Fight-sorozata (1942-1945), ami feltárja a konfliktus eredetét, propagálja a háború szükségességét, démonizálja az ellenséget, illetve buzdítja a suhancokat a bevonulásra, vagy említhetjük John Ford dokumentumfilmjét, ami nyersen és frontálisan készít lenyomatot a midwayi csatáról (1942). Ezek a filmek azért is fontosak, mert miattuk hozták létre a dokumentumfilmes Oscar-díjat, amit először 1942-ben adtak át, és a kategóriában alig akad egy-két film, ami nem a háborús övezet felvételeiből áll. Wyler is önként jelentkezik, háborús elkötelezettségének személyes okai is voltak: zsidó származása miatt aggódva figyelte Hitler antiszemitizmusát és terjeszkedését, rengeteg pénzt ölt abba, hogy francia vidéken élő hozzátartozóit Amerikába juttassa. (1944-ben, a németek kivonulása után kis stábjával fel is keresi a települést.) Wyler a légierőnél kap feladatot, bevetésekre kíséri el a legendás Memphis Belle csapatát (ebből készült az 1944-ben bemutatott Memphis Belle: A Story of a Flying Fortress), az egyik misszió során operatőrét halálos sérülés éri. Majd az olasz frontra kerül, ottani felvételeiből áll a légi haderő műveleteit bemutató Thunderbolt (1947), amelynek forgatása alatt a megfelelő óvintézkedéseket nem tartotta be, és olyan zajnak volt kitéve a repülőgépben, amely akut halláskárosodáshoz vezetett. Wyler emiatt háborús veteránként, az Amerikai Légierő alezredeseként szerelt le.

Wylert a primér háborús tapasztalatoknak és azok következményeinek a megosztási vágya vezette az Életünk legszebb évei elkészítéséhez. Másrészt a háborús propagandagépezet a fegyverek elcsitulásával nem ért véget: a háborúból hazatérő hősök előtt is tisztelegni kellett mozgóképes formában. Az Oscar-díj átadón annyira készültek erre, hogy már előmelegítettek egy tiszteletbeli szobrot (Academy Honorary Award-ot) Harold Rusellnek, „amiért reményt és bátorságot mutatott fel veterán társainak, azáltal, hogy szerepet vállalt az Életünk legszebb éveiben”. Az akadémia mindenáron díjazni akarta őt, de nem hitték, hogy a harctéren mindkét kezét elvesztő, amatőr színész nagy eséllyel indulna, ezért előre biztosították számára a tiszteletbeli trófeát. A gáláról végül két elismeréssel tért haza ugyanazért a szerepért, hiszen a legjobb férfi szereplő díját is megkapta végül – ilyen azóta sem történt. Oscar-történeti szempontból további érdekességet is rejt Harold Rusell díja: egyrészt Haing S. Ngor (Gyilkos mezők / Killing Fields, 1984) mellett ő az egyetlen nem hivatásos színész, aki filmszerepért díjat kapott, másrészt ő az egyedüli, aki saját maga árvereztette el az Oscar-díját (1992-ben, hogy felesége kórházi költségeit fedezni tudja).

Samuel Goldwyn és William Wyler már a kezdetektől összedolgoztak, hiszen a neves producer is érdekelt volt egy posztháborús film elkészítésében, Wylernek ez pedig kapóra jött, hiszen szerződése értelmében még el kellett készítenie egy produkciót a Samuel Goldwyn Productions égisze alatt. A történet alapját egy Time magazinban megjelent cikk inspirálta, amely vonaton utazó, hazatérő katonákról szól, akik egyre feszültebbé válnak, amint otthonukhoz egyre közelebb kerülnek. Goldwyn felkérte MacKinlay Kantor (később Pulitzer-díjassá lett) írót és haditudósítót, hogy írja meg a történetet, amelyből ő inkább regény kerekített, így végül egy rutinos forgatókönyvíró, Robert E. Sherwood vetette papírra a forgatásra kész anyagot.

A sztori három, 1945-ben hazatérő katonát helyez a középpontba, akik ugyanabba a Boone City nevezetű közép-nyugati városba térnek haza, tele reményekkel, tervekkel, de ugyanakkor számos ki nem mondott félelemmel várják a pár évnyi távollét utáni otthoni kényelmet. Al-re (Fredric March) szerető család és biztos munka vár. Felesége (Myrna Loy), fia és lánya, Peggy (az Alfred Hitchcock-féle A gyanú árnyékából ismert Teresa Wright) boldogan fogadják, ám Al szorong, szokatlan számára a családi együttlét ilyen hosszú kényszerszünet után, nem tud elszakadni a katonarutintól, szívesebben keresi sorstársai társaságát, akikkel tivornyázhat. A család pedig több-kevesebb sikerrel próbálja elfogadni a viselkedését. Volt főnöke bankárként alkalmazza, ő viszont képtelen objektív maradni, amikor veteránok igényelnek hitelt: helyzetüket átérezve vakon kínálja fel nekik a fedezet nélküli kölcsönöket. Fred (Dana Andrews) bombázón teljesített szolgálatot, elvesztette társát (akárcsak maga Wyler), éjjelente görcsös rohamai vannak. Mielőtt a harctérre szállították volna, elvette a bohém és csinos Marie-t (Virginia Mayo). Felesége elvárja, hogy tartsa el, viszont Frednek semmilyen szakmai képesítése nincs a háború előttről, így egy alulfizetett állásba kényszerül, amit a pretenciózus Marie vehemensen kifogásol. Tönkremenő házasságára Al lánya, Peggy a vigasz: a kettejük szerelme lehetetlennek tűnő – ez adja a kötelező szerelmi melodráma szálát. A harmadik központi veterán-figura Homer (a fentebb említett Harold Rusell alakításában), aki képtelen megbékélni fogyatékosságával, nem érzi azt, hogy környezetében levők normálisan tudnának viszonyulni hozzá. Tőszomszédjához, a szépséges Vilmához (Cathy O’Donnell) köti jegyesség, akit nagyon szeret, viszont nem akarja, hogy a lány az ő fizikai korlátozottságainak legyen kitéve, ezért közeledését folyamatosan visszautasítja, ellenségesen viselkedik vele.

Habár melodrámai narratív rétegek tevődnek egymásra az Életünk legszebb éveinek három órájában, mégsem a klasszikus álomgyári műfaj könnyet facsaró technikáit tapasztaljuk film nézése közben: mellőzi a például Douglas Sirk-szintű manipulatív túlzásokat. Wyler realizmusra és hitelességre törekedett: valóságos terek méretét idéző díszletekben forgatott, hogy azok az otthonosság és az intimitás érzetét keltsék, a ruhákat a színészekkel vetette meg pár dollárért a környező, olcsó boltokban. A lehető legegyszerűbb képi világgal operál a film: előbb használja ki a kép mélységét az Aranypolgárt is filmező (apropó deep focus!) Gregg Toland operatőr, mintsem megmozgassa a kamerát (ezért is hat katartikus erővel, amikor a váratlanul a kamera nagyívű daruzásba kezd, mielőtt Fred belemászna egy B-17-es repülőgép roncsába). Az amúgy Oscar-díjas alakítások sorát ledirigáló Wyler (rendezéseiben 14 színész kapott szobrot!) megtudta, hogy Goldwyn színészi tréningre küldte Harold Rusellt, dühbe gurult, mert félt, hogy elvész az a természetesség, amit felfedezett benne. (Amúgy egy rövid riportfilmben, az 1945-ben forgatott Diary of a Sergeantben látta meg Russelt). Sőt, Wyler önéletrajzi elemekkel is teletűzdeli a filmet: akárcsak Fred, ő is lenyomott egy sallert valakinek az utcán, amiért az megkérdőjelezte a katonák hősiességét; illetve a hazatérő Al feleségével és gyerekeivel való első találkozásának jelenetében saját hazatérését – és annak érzéseit – rekonstruálta.

Az Életünk legszebb évei a PTSD-filmek előképének is tekinthető, annak ellenére, hogy felszínesen és finoman tematizálja, illetve mutatja be a poszttraumás stressz szindrómát és annak tüneteit különböző szereplők magatartásával (Al alkoholizmusa, Fred lázálmai). Habár léteztek különböző kifejezések a jelenségre a shell shocktól a combat fatigue-en át a combat neurosisig, komoly reprezentációt nem kapott, és nem is kaphatott, hiszen az erről való diskurzus nem illett bele a korabeli ideológiába, a fergeteges győzelem eufóriájába és az utána következő gazdasági prosperitásból fakadó, eisenhoweri, középosztálynak kijáró „amerikai álomba”, amelynek szellemében a lehető leghamarabb el kellett felejteni az 1940-es évek világégését, kertvárosba kellett költözni minden bajtól, szép piros autót kellett vásárolni, s létrehozni a majdani baby boom-generáció tagjait. (Ezt szépen példázza az, hogy John Huston sokkoló dokumentumfilmjét, az 1946-os Let There Be Lightot, amelyben PTSD-ben szenvedő veteránok tucatjainak szenvedését lehet látni, betiltotta a kormány, s csak az 1980-as években mutatták be, amikor a betegség a vietnámi háború után hazatérő katonák körében újra tömegesen jelentkezett, ezért komolyabban vizsgálni kezdték, s végül hivatalosították mint komoly kezelést igénylő pszichés jelenséget.) Így tehát az Életünk legszebb évei szereplőinek sorsa is rendeződik annak módja szerint: traumáikat happy enddel gyógyította az akkori Hollywood. Messze vannak még azok a filmek, amelyek a vietnámi háború után magukra hagyott katonák traumái köré szervezik történetüket (A szarvasvadász / The Deer Hunter, 1978), Jákob lajtorjája / Jacob’s Ladder, 1990), Született július 4-én / Born on the Fourth of July, 1989 stb.)

Amellett, hogy az Életünk legszebb évei rengeteg díjat kapott, illetve elsöprő kritikai sikert aratott, a közönség is nagyon kíváncsi volt rá: megdöntötte az 1939-es Elfújta a szél nézettségi rekordját, az Amerikai Egyesült Államokban 55 millióan, az Egyesült Királyságban 20 millión váltottak rá jegyet.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Életünk legszebb évei

Életünk legszebb évei

Színes filmdráma, háborús, romantikus, 170 perc, 1946

Rendező:
Szereplők: , , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat