Nem először látunk olyan filmet, amiben a valóságérzékelés elégtelensége szorosan összekapcsolódik egy bűnüggyel, ám Ryan J. Sloan képes annyira kompetensen működtetni műfaji gépezetét, hogy rendezése csak legrosszabb pillanataiban tűnjön egyszerű Hitchcock-imitációnak.
Egy nézéssel kezdődik, és azzal is fejeződik be Ryan J. Sloan tavaly Cannes-ban debütált mozija. Külön magyarázni sem kell, hogy a látással kapcsolatos gondolatok mennyire szorosan kapcsolódnak össze a filmművészet fő kérdéseivel. Hiszen rég tudott, hogy amit látunk, az korántsem csak az előttünk megjelenő vizuális ingerek összessége, a képet számtalan társadalmi tényező befolyásolja. És nincs ez másként a filmmel sem, aminek központi kérdése nemcsak az, hogy mit mutat meg (és mit rejt el szándékosan), hanem hogy milyen szempontból láttatja mindezt.
Sloan filmjének címét a magyarra tökéletesen nem átültethető gaze (jobb híján tekintet) ihlette, ami a filmelméleti közbeszédben legkésőbb Laura Mulvey óta valódi slágerfogalom. A konstrukcióban ráadásul pont az az érdekes, hogy a tekintet nem passzív szemlélődőt feltételez: annak birtoklója alakítja, sajátjává teszi a nézés tárgyát. Így tesz Frankie (Ariella Mastroianni) is, aki viszont saját tudatát nem tudja kézben tartani, így percről perce esik szét.
A kisgyermekes anya a történet szerint egy ritka pszichiátriai zavarban szenved, aminek nyomán nem képes érzékelni az idő múlását. Hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatát a valósággal, kazettákra rögzíti a gondolatait, amik nem klasszikus naplóbejegyzések, inkább impressziók, a világ megértésének kísérletei. A nőt egy segítői gyűlésén megtalálják egy munkával, ami kezdetben egyszerűnek tűnik, hisz csak vezetni kell, ám persze idővel belecsúszik egy bűnténybe, amely során még nagyobb jelentősége lenne annak, hogy képes legyen emlékezni a részletekre, hiszen hamar a gyanúsítottak között találja magát.
Sloan filmje két nagyon egyértelmű előképhez kapcsolódik: egyrészt hitchcocki módon fonódik össze a pszichés zavar az önkéntelen bűnbe sodródással (a Hátsó ablak vizuálisan is megidéződik a moziban), másrészt az időkezelés bizonytalansága a tragikus megoldással nem is hívhatna életre egyértelműbb Christopher Nolan-asszociációkat (gondoljunk mindenekelőtt a Mementóra). Épp ezért nagy részben azon áll vagy bukik A leselkedő sikere, hogy stílusban képes-e felnőni a nagy elődökhöz. Mert hangozzék is bármennyire közhelyesen, ha mai szemmel nézünk is meg egy Hitchcock-filmet, nem lehet nem észrevenni, milyen finoman épülnek egymásra a jelenetek, micsoda elegancia jellemzi minden kockáját. Sloan pedig ezt ügyesen imitálja is, A leselkedő erősen kontrasztos színvilága, esztétikusan absztrakt képei egyszerre mutatnak túl a pillanatnyi realitáson, és hívják fel arra a figyelmet, hogy a szereplők milyen keveset is fednek fel a valódi énjükből.
Kockás ing és öltöny – Christopher Nolan: Memento / Mementó
Jóképű fickó drága öltönyben. Nyomoz felesége gyilkosai után. Öltönyét levetve testén írást fedez fel. Testén üzenet, melyet neki napjában többször is olvasnia kell, hogy észben tarthassa, meddig jutott magánnyomozásában. Arcán sebhely, amit a néző próbál kideríteni, honnan is származik.
Sloan jó értelemben vissza is él főszereplője mentális állapotával. Így ugyanis Frankie bizonyos helyzetekben szinte gyermeki szemlélő, aki mégis metsző őszinteséggel világít rá egyes társadalmi konszenzusok hazugságára. Vegyük például azt a jelenetet, amikor a korábban említett ülés után arról beszél a kazettán, hogy több hét után is csak azt láthatja ezekből az emberekből, amit azok láttatni engednek magukból. És itt megint csak visszatérünk a klasszikus thriller-alapokhoz: a bűn nagyon sokszor következik abból, hogy a mindennapi életünkben mennyire messze vagyunk a valós személyiségünktől. És bár egy mélyen személyes történetről van szó, a világépítés nem mentes a társadalomkritikai gesztusoktól. A környezet helyenkénti fakósága, az emberek érzéketlensége majdhogynem pozitívvá teszi Frankie állapotát, hiszen mi értelme lenne betartani egy olyan világ szabályait, ami ennyire igazságtalan?
Fontossá válik a film eleji felszólítás is, amikor a főszereplő arra hívja fel a figyelmet, hogy fókuszáljunk, igyekezzünk kiemelni a megfelelő részleteket, különben számunkra is homályossá válhat a kép. Nem lényegtelen az a kérdés sem, hogy mi a nő fő mozgatórugója: a lányát szeretné újra látni, de erre nincs lehetősége, mert egy grémium így határozott, kimondták róla, hogy alkalmatlan az anyaságra. Frankie életét a hiány szervezi, a film elegánsan lebegteti annak lehetőségét, hogy ez oka vagy inkább következménye a mentális állapotának. Így pedig bár természetesen a bűnügyi szál van a középpontban, Sloan képes mellékesen megmutatni egy nő autonómiaharcát, amiben nagy szerepe van a fantasztikus Ariella Mastroianninak, aki az egész filmen keresztül képes kiismerhetetlenné tenni Frankie-t. Játékában helyenként alig jelennek meg az érzelmek, máskor viszont váratlanul csattan fel.
Idővel a rendező a természetfeletti irányába is elkanyarodik, ami viszont már nem tesz kifejezetten jót a filmnek. Azt érezhetjük, hogy ez csak egy plusz műfaji réteg, amit valamiért muszáj volt szerepeltetni a filmben, pedig a történethez a sérült psziché ellenére sem illik igazán. A végkifejlet viszont nagyon szépen fűzi össze a szálakat: ismét arra a bizonyos szemre koncentrálunk, amiben egyszerre tükröződik félelem, megbánás és elköteleződés. Sok szempontból jogos túl erős inspiráltsággal vádolni A leselkedőt, de bár minden ilyen hommage-t ennyire biztos kézzel dirigálnának. Ryan J. Sloan rendkívül ígéretes rendező, de legközelebb merhet eggyel nagyobbat álmodni.
