Már az ott élők közül is kevesen tudják, de Fiumét – vagy mai nevén Rijekát – az első világháború után elfoglalta és önálló városállammá nyilvánította a kor legelismertebb olasz költője, Mussolini egyik első példaképe. A másfél évig tartó pünkösdi királyság történetét dolgozza fel Igor Bezinović számos díjjal kitüntetett, formabontó dokumentumfilmje.

Fiume az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legfontosabb tengeri kikötővárosa volt. Egy olyan multikulturális olvasztótégely, ahol olaszok, horvátok, szerbek, magyarok és németek egyaránt éltek,ráadásul a város az első világháború után 7 különböző államalakulathoz is tartozott. Mi, magyarok saját múltunkból fakadóan könnyen együttérezhetünk Fiume lakosaival, hiszen ezekben az évtizedekben egyes kárpátaljai vagy észak-erdélyi emberek is úgy válhattak akár három-négy különböző ország polgáraivá is, hogy egy utcával sem költöztek arrébb soha életükben. Arra azonban már nehezebb példát keresni a hazai történelemből, hogy egy országosan ismert, radikális politikai nézeteiről és magánéleti botrányairól elhíresült költő egy szabadcsapattal a háta mögött egyszerűen elfoglal egy várost, amit aztán önálló városállammá kiált ki. Márpedig Fiuméval pontosan ez történt, amikor 1919 szeptember 12-én Gabriele D'Annunzio közel 3000 olasz gránátossal bevonult a városba, majd nem sokkal később kikiáltotta a Carnarói Olasz Kormányzóságot.

D’Annunzio az olaszok emlékezetében ma is elsősorban nemzeti költőként él: nemrég avattak új szobrot a tiszteletére Triesztben, a Garda-tónál pedig grandiózus emlékmúzeumot alakítottak ki egykori villájában. Ezzel szemben a horvátok szemében közönséges fasiszta zsarnok, aki másfél évig élősködött Rijekán, míg végül az olasz hadsereg elzavarta onnan. Emlékét igyekeztek teljesen eltüntetni a városból, így nem meglepő, hogy a helyiek közül ma már javarészt csak az idősebbek és az olasz kisebbség tagjai tudják, ki is volt D’Annunzio. Igor Bezinović filmrendező maga is csak huszonéves korában, egy könyvből tudta meg, mi történt kicsit több mint száz évvel ezelőtt a szülővárosában. A történet, és annak a horvát és olasz emlékezetpolitikában élesen ellentétes megítélése annyira felkeltette az érdeklődését, hogy nekilátott egy dokumentumfilm elkészítésének. Kutatásaihoz bőségesen talált alapanyagot, ugyanis a nárcisztikus D’Annunzio imádta a rivaldafényt, kormányzóságát több ezer újságcikk, fénykép és archív filmfelvétel örökítette meg.

Bezinović azonban nem egy hagyományos ismeretterjesztő filmet kerekített a korabeli eseményekből. A Fiume vagy halál! frappáns és kivételesen eredeti módon felépített dokumentumfilm. A történetet ugyanis nem történészek és egyéb témában jártas szakemberek mesélik újra, hanem a város hétköznapi lakóiból szereplőgárdát toborozva rekonstruálják az eseményeket. Mintha egy nagyszabású történelmi játék állna össze a szemünk előtt: a film készítői szereplőválogatást tartanak, az utcán járkálva szólítanak le embereket, hogy felkérjék őket szereplőnek és hirdetéseket tesznek közzé az újságban. D’Annunzio szerepére rögtön hét szereplőt is kiválasztanak, hogy egy-egy jeles életeseményét eljátsszák. Így bújik az önjelölt kormányzó bőrébe például egy helyi horvát kukás, egy rockzenész és egy leszerelt olasz rendőrtiszt is.

A legtöbb jelenetet a fennmaradt fényképek és filmfelvételek alapján rekonstruálják, azonban a készítők egy pillanatig sem próbálják eltagadni, hogy ez már nem a száz évvel ezelőtti város. Az uniformisokba és korabeli ruhákba bújtatott szereplők úgy járnak-kelnek a mai Rijeka utcáin, hogy közben jól láthatóan beszűrődik a mindennapok valósága: a gránátosnak öltözött statiszták között biciklis futárok és turisták haladnak el, az egykori klubok és kaszinók helyét körömszalon, konditerem és bankfiók vette át. Az újrajátszott történelmi szituációk mellett a szereplők narrátori szerepet is betöltenek, az ő felolvasásaik helyezik kontextusba a látottakat és informálják a nézőt.

A sajátos koncepció különös atmoszférát hoz létre. A film egyszerre válik roppant szórakoztóvá és szerethetővé – gyakran maguk a „színészek” is kiesnek a szerepből, mert nem bírják ki nevetés nélkül azokat a beszédeket és parádékat, amiket D'Annunzio és hívei annak idején teljes komolysággal előadtak – ugyanakkor pont ez az oldottság válik kifejezetten ijesztővé is egy idő után. Pontosabban az, hogy egy D’Annunzio-féle eszelős, olykor döbbenetesen röhejes módon viselkedő figura képes volt véghezvinni egy nagyszabású puccsot és másfél évig önkényesen uralkodni egy városon, ráadásul uralkodását csak erőszakkal, emberéletek árán sikerült végül megdönteni. Ezáltal Bezinović filmje nem az elrettentés, hanem pont a humor és hétköznapiság eszközeit használva mutat rá, milyen gyorsan változik egy elsőre nevetséges és nehezen komolyanvehető politikai felindulás emberéleteket követelő rémuralommá (különösen, ha hozzávesszük, hogy alig pár évvel később Mussolini nagyban is megvalósítja mindazt, amit példaképe Fiuméban).

A Fiume vagy halál! sajátos szerkezete és dokumentumfilmekben ritkán látható narratív invenciói ellenére sajnos egy idő után mégis ellaposodik. Mintha a szórakoztató és egyedi forma túlságosan elterelte volna az alkotók figyelmét arról, hogy az igazán tartalmas kérdéseken is gondolkozzanak. A szereplők nem különösen reflektálnak arra, hogy egyáltalán nekik mi a viszonyuk ehhez a történethez, mi a véleményük arról, hogy egy fasiszta kalandor eszement nárcizmusa miatt huszonéves fiataloknak kellett meghani, sokakat pedig börtönbe zártak, a horvát-olasz viszony és az eltérő történelemfelfogás kérdése is elfelejtődik, noha a filmben nem csak horvát emberek formálják meg a fasiszta elnyomókat. Alapvetően mellőz minden igazán kellemetlen vagy komplex kérdést, helyette leginkább a különböző fotók és felvételek végtelennek érződő rekonstrukcióit nézzük két órán keresztül.

Nagy kár ez, mert Bezinović valóban sajátos formát barkácsolt ehhez a 20. századra oly tökéletesen jellemző történethez, amely ugyan nem teljesen előzmény nélküli – hiszen Werner Herzog, Peter Watkins és Joshua Oppenheimer dokumentumfilmjeiben is előszeretettel kísérleteznek valóság és fikció hasonló vegyítésével – mégis a maga közép-európai sajátosságaival talán eddig sosem látott módon meséli el a történelem egyik kevéssé ismert, ám annál tanulságosabb fejezetét. Fiume megszállásának abszurd történetéhez tökéletesen illik az abszurd forma, oldott hangulata pedig nem érződik könnyelműnek vagy sértőnek, mert a film lezárása előtti utolsó negyedóra jó ütemben vált sötétebb tónusra. Amikor az olasz hadsereg kiűzi a városból D’Annunzio légiósait, a film hirtelen egy nagyon is profi játékfilmre kezd el emlékeztetni, az elesett katonák holttestei profin el vannak maszkírozva, a lőtt sebek a testükön nagyon is igazinak tűnnek. Ezzel pedig Bezinović hangsúlyosan kiemeli, hová vezet az, ha egy eszement vezetőt a társadalom egyszerűen kinevet, ahelyett, hogy még időben megállítaná.