Pont én, pont akkor, pont neki. Pont.

Pont huszonöt éve pont huszonöt éves voltam, pont lediplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és pont ismerkedni kezdtem a filmmel, mert pont ekkoriban kért meg Pálfi György filmrendező szakos évfolyamtársam, hogy segítsek neki dramaturgként egyik kísérleti kisjátékfilmjében, amit pont fejleszteni kezdett, de még csak néhány Füles rejtvényújságból kivágott varázskép volt meg az ötletből, és az első jelenet, amelyben egy kígyó kúszik elő a kövek közül és mögötte pont rálátunk a dimbes-dombos falucskára – de hogy ott mi lesz pontosan, arról még fogalma sem volt. Mert pont ehhez kellettem, pont én, aki eddig nem nagyon foglalkoztam még filmmel, csak egyetlenegy forgatókönyvet írtam egy egyetemi órára, és azt gondoltam, elviszem a Szentkirályi utcába a filmeseknek, hátha pont szükségük van valami ilyesmire, de pont nem volt bent senki, úgyhogy csak leraktam, ha már odáig elvittem – lesz, ami lesz, a véletlenre bíztam, és pont Pálfi találta meg, de nem lett akkor még semmiből semmi, talán mert még csak 24 éves voltam és nem jött el az a pont, ami aztán egy évvel később, 25 évesen pont eljött, pedig észre sem vettem, hogy ez most valami mérföldkő lesz – így is, meg úgy is, mert mi aztán Pálfival az ezt követő huszonöt évben vállvetve felnőttünk, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy diadalmenet volt (pedig diadal is volt bőven, és talán lesz is még), de menet helyett kicsit sok lett az üresjárat meg a zsákutca, de ha arra gondolok, hogy „az élet célja a küzdés maga” meg „erőnk szerint a legnemesbekért”, akkor mindenképpen célra tartunk,  és talán pont ez a lényeg...

...és pont ezt szeretem a legjobban a pont 25 éves születésnapját ünneplő Filmtettben is, mert nekünk nem csak az indulásunk időpontja közös, hanem az is, hogy nekünk szerelemgyerekünk van, ennek minden varázslatával és hátrányával együtt, és ez nagyon érződik, és talán ezért már kezdettől fogva, még ismeretlenül is kedves ismerősömként gondoltam rájuk, a „Filmtettesekre”, mert ugyan nincs kimondva, de minden ízéből sugárzik, csak pont nagyon nehéz megfogalmazni, még ha írással foglalkozik is az ember, hogy nagyon mélyen ugyanaz a lelkesedés hajt minket: a „jót s jól”, ez az erős kulturális gyökerekből táplálkozó, ugyanakkor minden újra nyitott, kérlelhetetlenül maximalista, mégis a végsőkig megengedő hozzáállás, ami pont nem tanulható, meg az ilyesmit pont nem lehet erőltetni, mert vagy van, vagy nincs, ez legbelülről jön, és ettől olyan, mintha kicsit testvérek lennénk, és nagyon lehet örülni egymásnak, egész estéket átbeszélgetni a Filmtettfeszten vagy a TIFF-en, vagy egy tábor valamelyik estéjén, amikor pont senkinek semmi tűzoltanivalója nincs, mert bármennyire is kilátástalannak tűnik néha minden, jó érzés, hogy igenis van közös pont és nincs teljesen egyedül az ember.

Pont.

És kérdés, persze, hogy akkor most mi lesz ezután? Hogyan is lesz majd a következő 25? Lesz-e egyáltalán? És ha valaki azt kívánná, hogy 25 még ilyet, akkor arra mi is a megfelelő válasz? Mert ugye kívánhat-e magának jobbat az ember? Szabad-e? Mert azért megint csak elkészült egy újabb film, nem igaz? Mégiscsak fontos helyeken (az egyik épp 50.), erős mezőnyben versenyzett – mi kell még? De hogy miért van az, hogy a nyolcadik filmet még mindig ugyanúgy kellett végigküzdeni, mintha az első lenne? Ezt miért nem mondta senki az elején? Legalább nem kényelmesedik bele az ember? Mibe? Legalább nem lesz rutin? Lehetett volna az? Legalább kénytelen vagy tartani a tempót? A nívót? A színvonalat? Az nem belülről jön? Lehetett volna másképp? Lehet még másképp?

Szívesen kipróbálnám!

Nem vagyok szerelmes az ötleteimbe – Interjú Ruttkay Zsófiával

2012. február 17.

Ruttkay Zsófia forgatókönyvíró és dramaturg. Szerencsét próbált már animációs és élőszereplős filmekben, de a sorozatírás sajátos agytornáját is kipróbálta – mindezt nem kevés sikerrel. Robert McKee Story című könyvének a 43. Magyar Filmszemlén tartott bemutatója után mesélt nekünk a forgatókönyvírói mesterségről, a csapatmunkáról és a frontemberről.

Olvasd tovább