A Filmtett születésnapjára írt köszöntőm – mint a köszöntők általában – több szempontból is erős személyes érintettségből fakad.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét M. Tóth Géza írta. Oscar-jelölt animációsfilm-rendező (Maestro), producer, a KEDD Animációs Stúdió alapítója és vezetője, egyetemi oktató (BBTE, MOME, SzFE etc.), 2014-2018 között az SzFE rektora, az Amerikai Filmakadémia tagja. 2000-ben 30 éves volt.
Szinte napra pontosan harmincéves voltam, amikor a Filmtett első lapszáma megjelent. Már nem voltam egészen kezdő ekkor, de éreztem, hogy még várnak rám meghatározó élmények. Szakmaiak is, privátok is. Ami a szakmát illeti, ekkoriban hármas életet éltem. A MOME (akkori nevén Magyar Iparművészeti Egyetem) animáció tanszékét vezettem, itt és az ELTE Neveléstudományi Intézetében párhuzamosan dolgoztam két doktori kutatáson, és saját stúdiónkban tévés megrendelésre készülő animációs rövidfilmeket menedzseltem, rendeztem, gyártottam.
Bár már voltak korábban filmes alkotói sikereim – a legkomolyabb ezek közül az Ikarosz című rövidfilmem Arany Medve-nominációja –, saját filmcsinálói karrieremre ekkor leginkább a családom bevételi forrásaként, illetve a tanításban alkalmazható hiteles szemléltetőanyagok biztosításaként tekintettem. Több szakmai identitásom közül ma is a tanárit tekintem elsődlegesnek, de 2000-ben még a mainál is erősebb ambícióm volt, hogy elsősorban ne a saját, hanem a hallgatóim szakmai eredményeiben jelenjenek meg az erőfeszítéseim. A Filmtett születésnapjának apropóján éppen ezért egy olyan, máig ható folyamatról emlékezem meg, amely nem a filmkultúra alkotói, technikai vagy forgalmazói aspektusából, hanem a filmművészet/filmtudomány képzése felől közelít a témához.
Egy évvel a Filmtett indulása előtt (és tényleg napra pontosan a nagyobbik lányom négyéves születésnapján), 1999. június 19-én írták alá a Bolognai Nyilatkozatot, azaz az Európai Felsőoktatási Térség megteremtését célzó megállapodást. A dokumentumot 29 ország, köztük Magyarország és Románia felsőoktatásért felelős minisztere szignálta, és bár mifelénk csak évekkel később vezették be hivatalosan a bolognai rendszert, a közös célokkal már az első pillanattól fogva mi is egyetértettünk (mi, azaz az aktuális döntéshozók igazolhatóan, az egyetemi közösség tagjai pedig az emlékeim szerint).
Nyüzsgő, utazni, kapcsolódni, tanulni, magunkat megmutatni vágyó hangulatra emlékszem, olyan időszakra, amikor, ha nehéz is volt, mégis nagyon jó volt egyetemi műhelyt vezetni, filmes folyóiratot, fesztivált, stúdiót alapítani. Az egyetemek közösségei és az oktatásügy helyi felelősei Európa-szerte felismerték, hogy az igazi érték nem a megszámlálhatatlanul sokféle képzési formában van, hanem a hallgatók, oktatók, kutatók, alkotók tehetségében, ambíciójában, egyéni és közös teljesítményeiben. Ezért arra törekedtek, hogy egységes, „egyetemes”, ha kompromisszumokat is igénylő, de mégis mindenkinek elfogadható formai keretrendszert hozzanak létre. Az esetleges kényelmetlenségek ellenére is mindenki olyan modell keretei között folytathatta a munkát, amellyel a korábbinál sokkal gördülékenyebbek lettek az egyetemek közötti együttműködések, a hallgatói, oktatói, kutatói mobilitások, összehasonlíthatóak lettek a képzési célok, módszerek és eredmények, és ha nem is egyenértékűvé, rendszerszinten mégis egységessé váltak az egyetemeken megszerezhető képesítések.
Az emberi közösségek sajátossága (és azt hiszem, mifelénk különösen nagy hagyománya van), hogy ragaszkodunk a saját ismerős hivatali rendszereinkhez, modelljeinkhez, még akkor is, ha egyébként nem szeretjük ezeket, pedig gyakran elavultak, bonyolultak, nehézkesek, olykor még korruptak is. Úgy képzelem, minden városban kisebb-nagyobb felháborodás, de mindenképp gyanakvás kísérte azt a száz évvel ezelőtt kezdődő folyamatot, amikor a közlekedési csomópontokból kezdtek eltűnni a forgalmat irányító rendőrök, és a helyüket egységes, mindenkire egyformán érvényes szabályokat képviselő KRESZ-táblák, jelzőlámpák foglalták el. Eltűntek a kétbalkezes, a virtuóz, a kedves és rosszindulatú közlekedési rendőrök, ami persze nagy veszteség volt a városi vicckultúra utánpótlás-élménye szempontjából, viszont nagy előny a közlekedés hatékonyságát, biztonságosságát illetően. Logikus és elegáns lépés lett volna, ha egyik napról a másikra a világ összes országában (még a briteknél is) ugyanazon szabályok szerint, ugyanolyan méretű, színű, tipográfiájú táblák segítségével kezdték volna szabályozni a közlekedés rendszerét. Logikus lett volna, de tudjuk, nem így történt, és még mindig nagyon sok a különbség az egyes országok közlekedési szabály- és szimbólumrendszerei között, de persze azt is tudjuk, hogy a társadalmi modell- és kultúraváltásaink evolúciójához nagyon sok idő és türelem szükséges.
Éppen ezért volt annyira nagyszerű, sőt, kivételesen nagyvonalú az a gesztus, ami 1999. júniusában Bolognában történt. A dekrétumot aláíró országok felsőoktatási rendszerének képviselői felismerték és kinyilvánították, hogy mindannyian készek kompromisszumokra. Felismerték és kinyilvánították, hogy a sokféle képzési modell egységesítésével a helyi formai, szervezeti sajátosságok megszűnése jóval kisebb veszteséget jelent annál, mint amekkora nyereséget kínál az új rendszer hatékonysága, átláthatósága, rugalmassága.
A filmes képzés területén az új rendszer legnagyobb előnye a korábbiakkal szemben az volt, hogy egyszeriben egészen természetessé váltak az egyetemek közötti hazai és nemzetközi együttműködések, a hallgatók és oktatók számára alapélménnyé váltak az utazások, a konferenciák, a vendéghallgatói, vendégoktatói időszakok, és a mindenhol ugyanazt jelentő képesítések. Azok közül a kiemelkedően sikeres fiatal filmes alkotók közül, akik és akiknek a filmjei a Filmtett tanulmányaiban is megjelentek, többségükben nem egyetlen egyetemen végezték a tanulmányaikat. Egy-két szemesztert szinte mindenki eltöltött valamelyik társegyetemen, sokan más intézményben végezték a mesterképzést, mint ahol az alapképzési tanulmányaikat folytatták, és a doktori tanulmányokat végző filmesekkel is hasonló a helyzet. Azt gondolom, hogy az egyetemi évek nem kizárólag, sőt, nem is elsősorban egy-egy diszciplína megismerését célozzák. Ez is lényeges, de még ennél is fontosabb, hogy ebben az életszakaszban válnak a legtöbben felnőtté, ekkor tanulják meg, mit jelent önállóan is megállni a helyüket a világban. A bolognai reform jóvoltából a világ a legtöbb európai egyetemi polgár számára közelebb került, otthonosabbá vált.
Hallgatóim és kollégáim sok-sok példája közül hadd idézzek fel egy személyes élményt. A MOME Animáció Tanszékén sok kiváló diák tanult az elmúlt évtizedekben. Tanárként igazi jutalommunka volt a gyakorlatok, feladatok fejlesztése, szervezése, konzultációja. Különösen egy-egy diplomamunka tudta szakmailag összekovácsolni a hallgatót és az általa választott konzulenst. Egyike azoknak a hallgatóknak, akiknek a diplomamunkájában mentorként a 2000-es évtized közepén részt vettem, Gacs Réka volt. (Azóta Réka a MOME Animáció Tanszékének több évfolyamot „felnevelő” népszerű oktatója, számos diplomafilm felkért konzulense.) Maximalista vagyok, egy egyetemzáró produkció elkészítése során ez különösen megnyilvánul a hallgatókkal való együttműködésben. Nem csoda, hogy Réka, akinek a diplomamunkája egészen kiváló lett, alaposan elfáradt, és telítődött intenzív együttműködésünkkel. Tudtam, hogy örült a közös munka eredményének, talán hálás is volt érte, de az biztos, nem akart volna egyhamar új közös projektbe fogni velem.
A következő szemesztertől Réka – nagyszerű portfóliójával – az egyik legrangosabb művészeti egyetem, a londoni Royal College of Art mesterképzésén folytathatta a tanulmányait, új közegben, új inspirációk reményében. Eközben azonban ugyanettől az intézménytől meghívást kaptam, hogy két szemeszteren keresztül a doktori képzésben vezessek egy műhelymunkát. A nyár gyorsan elment, és amikor ősszel a Royal College Animáció Tanszékének hallgatói találkoztak a tanszék aktuális tanári karával, kölcsönös meglepetésünkre újra ott álltunk szemben egymással Rékával, ahol júniusban még elbúcsúztunk – épp csak a kontinens másik szegletében, egy másik ország másik egyetemén.
A bolognai rendszer nyújtotta lehetőségek generációk számára tették természetessé azt, ami korábban csak kevesek kiváltsága volt, az utazást, a tapasztalatcserét, a kapcsolatteremtés könnyedségét. A jóhoz persze könnyű hozzászokni. Az utóbbi években egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy vajon tényleg a legmegfelelőbb rendszert alakították-e ki a bolognai modell megalkotói, és hogy nem volt-e mégis túl nagy ár az egyes egyetemek egyedi szervezeti sajátosságainak megszüntetése. A rendszer közösségének ma már 49 ország a tagja, az eredendő helyi szervezeti különbségeket egyre nehezebb egységes struktúrába foglalni, ráadásul a nemzeti szuverenista eszmék térnyerése sem támogatja ezeket a törekvéseket. Nekem mégis az a meggyőződésem, hogy a bolognai modell az összes hibájával és kompromisszumosságával együtt is az egyik legjobb dolog, ami az európai egyetemi rendszerrel történhetett, és hogy nagyban hozzájárult annak a szellemi környezetnek a megerősödéséhez, amelyben olyan műhelyek, mint amilyen a Filmtett is, fenn tudnak maradni.
Születésnapra mindig valami jót szokás kívánni. Én hosszú, boldog életet, jó egészséget kívánok a negyedszázados Ünnepeltnek. Mindannyiunknak pedig azt, hogy még nagyon sokáig olyan környezetben olvashassuk tovább a Filmtett írásait, amely nem a sorok között megbúvó rejtett üzenetek kisilabizálására tanít, hanem egységes, világos szabályrendszereket biztosít tanuláshoz, alkotáshoz, találkozásokhoz.
