A puliszkák átteleltek. 2000-ben éppen a Nagybányáról indult tiszai cianidszennyezés filmes-fotós dokumentumait értékesítettem külföldre, a Flóra Filmnek segítve ezzel.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Havas Ágnes írta. Producer, filmforgalmazó (Intervideo), programigazgató (HBO, TV3), a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója (2011-2019) és döntőbizottságának tagja. 2000-ben 45 éves volt.
Először a túrós puliszkák íze jut eszembe. A puliszkáké, amiket barátokkal, szakmabeliekkel ettünk jó párszor Kolozsvárott. A puliszkák átteleltek, ízük itt maradt az emlékezetemben. Még frissebb emlék a sok beszélgetés és ez a szép magyar szó: örvendek. Erdélyben gyakran hallani így: örvendek, vagyis örülök, jó érzéssel tölt el, hogy beszélgetünk, hogy találkozunk, hogy együtt vagyunk, figyelünk, értékelünk, szidunk, dicsérünk.
2000 volt a XX. század és a második évezred utolsó éve, a Y2K. Ami a kétezres évek elejének filmjeiből megmaradt bennem, azok az álmok.
A Werckmeister harmóniák monokróm világára gondolok Valuskával, az ő teljes napfogyatkozásával a kocsmában, záróra előtt. A Balra a nap nyugszik megvakult főszereplőjére, aki felvesz egy csörgő telefont egy utcai fülkében, és mintha csak álmodna, a kagylóba egy lány szól bele. A Felhő a Gangesz felett „Én álmodtam őt vagy ő engem?” kérdése is eszembe jut, csakúgy, mint a Rekviem egy álomért függőség-okozta álmai-rémálmai. Felmerülnek bennem Billy Elliot, az angol vidéki bányászfaluból való kisfiú balettáncos-álmai is, és megjelenik az uristen@menny.hu álombéli, de nagyon is valóságos, földre szállt Istene.
Nem álom volt, hanem rémisztő valóság a 2000-ben történt tiszai halpusztulás, amit a nagybányai Aurul bányavállalat meddőhányójából származó cianidszennyezés okozott.
A filmesek, fotósok közül Kocsis Tibor volt az egyik első, aki a helyszínen készített sokkoló felvételeket. Cégében, a Flóra Filmben segítettem akkor a fotókat, videókat értékesíteni. A Time magazin is ezeket a képeket használta fel a katasztrófáról szóló cikkéhez, és az akkor még virágzó Sygma fotóügynökség is a nap képének választotta az elpusztult halak tömegeit elkeseredetten lapátoló halászokat megörökítő fotót. A magyarországi televíziók közül is sokan kértek videót. Gyorsan kellett lépni, hogy minél több helyre eljuttassuk az anyagot. Amikor a parajdi sóbánya idei katasztrófájáról és a Maros folyó szennyeződéséről hallottam, eszembe jutott a tiszai cianidszennyezés. A természet, az idő, az emberi küzdelem és a támogatások remélem, ezúttal is segítenek.
Ha sokan álmodnak, akarnak együtt valamit, akkor nincs lehetetlen.
Alapozzunk álmokra, az visz előre – a valóság gyakran kiábrándító.
