Pálos György 2012 és 2015 között Hongkongban dolgozott a City University of Hong Kong egyetem School of Creative Media nevű intézményében. A korszakból arra a legbüszkébb, hogy a helyi hallgatókat elvitte a Csungking expressz eredeti helyszíneire. Most egy másik Wong Kar-Wai filmről regél, amire 2000-ben hangolódott.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Pálos György írta. Operatőr, rendező (Országalma, Sztornó), tanár, a magyar függetlenfilm kimagasló figurája, a Közgáz Vizuális Brigád egyik alapítója, Balázs Béla-díjas alkotó. 2000-ben 41 éves volt.
Hongkongi viszonylatban az évezredváltás már 1997-ben elkezdődött, mégpedig július elsején, amikor is a Különleges Igazgatású Terület a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá került. Az új korszak eleinte nem különbözött markánsan a régitől, a lakosok (akik nem emigráltak korábban) nem biztos, hogy bármit is érzékeltek e változásból. Hongkong az aranykorát élte, a kereskedelem dübörgött, a kínai-brit vegyes kultúrájú városállam a legjobb arcát mutatta. A gazdasági stabilitás a kulturális szférára is hatást gyakorolt, többek között az úgynevezett hongkongi filmgyártás is jó befektetésnek bizonyult, s egyes alkotások nagy presztízsű fesztiválokon is megjelentek. Hongkong mitikus városképe a filmeseknek is köszönhető, a Wong Kar-wai rendezte Csungking expressz impresszív vizuális-történetmesélési megoldásaival, hongkongi gigasztárjaival, valamint ikonikus zenei választásaival meghódította a világ mozinézőit. Többek mellett Maggie Cheung és Tony Leung is örökre beírták magukat a filmtörténet szerelmeseinek emlékezetbe. Hongkong egyfajta nosztalgikus, rejtélyes, romantikus városként szolgált háttérnek az érzelmektől fűtött cselekményeknél, a metropolisz lakosait esendőek és éppen ezért szerethetőnek láttuk, legyenek azok dealerek, büfések vagy akár rendőrök.
A 2000-ben forgalmazásba került, hongkongi-francia gyártású Szerelemre hangolva (In the Mood for Love) romantikus melodráma: ez az egyik „legtisztább” szerelmi románc, amit valaha láthattunk moziban. Chow úr és Chan úr felesége azzal szembesülnek, hogy házastársaik nem véletlenül töltenek el hosszabb időszakot külföldön, feltehetően egymás társaságában. Ők maguk is erőteljes vonzalmat éreznek egymás iránt, motivációjuk is elfogadható lenne, ha lépnének végre egymás felé – de úgy gondolják, ők mások, nemesebbek, mint az egyszerű házasságtörők. Stilizált, idealizált világban járunk, a szépség és a nosztalgia városában, melyben két, a bűnbeesést elutasító szereplő küzd a lehetetlennel. S a két karaktert két világsztár alakítja, olyan hongkongi ikonok, akik már kimenni sem tudtak az utcára anélkül, hogy ne csődüljön tömeg. A már a Csungking expresszből is jól ismert Tony Leung és Maggie Cheung magas hőfokon élnek a vásznon, nincs egy hamis hang, nincs egy hamis gesztus. Szomorú, ám nyílt tekintetük sokáig a nézőkkel marad.
A történet egy emocionális suspense: a nézők drukkolnak a szereplőknek, teljesüljön be végre ez a tiszta szerelem. Mi sem árulhatjuk el, képesek-e megvalósítani a programot, annyi azonban bizonyos, hogy számos ürügybe kapaszkodnak cselekvés helyett: a társadalmi megítélésbe, a zsúfolt lakhatási viszonyokba, a privát szféra szinte teljes hiányába – ám valójában sűrű homály fedi az okokat. Ebben a világban minden mozdulatunkat figyelik a körülöttük lakók, a munkatársak; a legkisebb óvatlanság is veszélyeket rejt; egy-egy meghosszabbított tekintet, a szokásosnál gyakoribb találkozás a lépcsőházban megpecsételhetik a szereplők sorsát. Chow úr diszkréten hezitál, bár egy kínai férfi jóval többet engedhetne magának, Chan úr felesége pedig lenyűgöző eleganciával viseli sorsát, a szerelemmentes házasságot, a megcsalatást. A Szerelemre hangolva minden tekintetben kínai történet, ám mégsem állíthatjuk, hogy tipikus megoldásra jut a végén. Bár a lemondás, az érzelmek elfojtása nem idegen a keleti kultúráktól, a társadalmi szerepek védelmezése – különösen a férjek arcvesztésének kérdése – kiemelten fontos a hétköznapokban, az ábrázolt karakterek mégsem követik a megszokott sémákat. A sármos Chow úr nem akar élni a felkínálkozó helyzettel, s Chan úr felesége is meglepően autonóm, önálló döntésekre is képes modern női karakter. Egyenrangú félként élik meg ezt a diszkrét kapcsolatot, egymás döntéseinek tiszteletben tartását. Bár a nyugati kulturális lenyomat nem explicit tematika a filmben, áttételesen a nőábrázolás (különösen az összes többi, a társbérletben lakó női lakókhoz képest) eltér az akkor megszokott megfogalmazástól.
A Szerelemre hangolva filmes megoldásaiban, meséléstechnikájában hangsúlyosan kerüli a realista ábrázolást, Wong Kar-wai kimondottan kedveli a szabálytalan történetmesélést, a váratlan megoldásokat. Bár a történet az 1960-as évek eleji Sanghajban indul, s a lakásbelsők és a ruházat, a hajviselet tükrözik is a korszakot, városképet (egy-két éjszakai esős minimalista külsőtől, taxibelsőtől eltekintve) nem látunk: ez a város, legyen az Sanghaj vagy Hongkong, ha létezett is egyáltalán, már eltűnt, megsemmisülhetett, csak a képzeletünkben él tovább (operatőrök: Christopher Doyle, Ping Bib Lee, Pun Leung Kwan). A kevés külső jelenetben az utcák nagyrészt üresek, noha a történet egyik alapproblematikája, hogy nincs magánterület, oly hatalmas a zsúfoltság. A film töredékesen mesél, éppen annyit mutat csak a két szereplőn kívüli világból, ami feltétlenül szükséges a befogadáshoz. Sok esetben nagyobb gondolati ugrásokkal operál, epizodikus, jobbára érzelmektől fűtött jelenetek követik egymást olyan helyszíneken, amelyeket inkább csak sejtünk, mint látunk. A zenei aláfestésnek (Shigeru Umebayashi és Michael Galasso), vagy akár a zene dominanciájának – mint Wong Kar-wai filmjeiben oly gyakran – nincsenek korlátai.
Próbafolyamat – Wong Kar-Wai: In The Mood for Love / Szerelemre hangolva
Ázsiában évek óta készülnek „európai filmek”, és közülük sokan válnak európai fesztiválok kedveltjeivé. Wong Kar-Wai legújabb művét többen a legutolsó Cannes-i seregszemle legszebb filmjének tartották.
Ritkán, vagyis szinte soha nem láthatunk olyan lélegzetelállító jelenetet, mint amikor Chan asszony ételhordóval (!) a kezében, különleges chőngszámot, más néven csipaót (az 1920-as években Sanghajban divatba jött csábító női ruha) viselve vonul le a lépcsőn a földszint alatti kifőzdébe az esti tésztáért. S nem sokkal később Chow úr is alámerül a saját ételhordójával. Wong Kar-Wai kedveli a direkt hatásokat, és ebben a filmben sem fogja vissza magát. E jelenet szinte minden pillanata a giccs határait súrolja, a gyönyörű ruházatú és mozgású nő lassítva (!), igen hatásvadász zenei kísérettel jár az esti városban, amely egyszerre szól a szereplő magányáról, s ennek a drámai élethelyzetnek a szépségéről. Az evés ebben a filmben különös dramaturgiai szerephez jut: a főszereplők a közös étkezések idején lehetnek úgy-ahogy együtt, az éttermek vagy a lakószobák tükröktől hemzsegő világában rendíthetetlenül esznek, hol keleti módra, pálcikával, hol nyugati módra, késsel és villával. És közben persze lesütik szemeiket és hezitálnak.
A film története Kambodzsába sodorja Chow urat, aki egy barlang repedéseibe suttogja el soha el nem hangzott tiszta és őszinte szerelmi vallomását. A jelenetet váratlan megoldással, híradós bejátszással indítja Wong Kar-wai: De Gaulle elnök kambodzsai látogatásának képeit látjuk az egykor francia gyarmaton. Semmilyen értelemben nem illik ez a bejátszás a film stiláris világába, a realitás eddig sem tolakodott előtérbe, s itt sem indokolt, valamiért mégsem zavaró ez a stílustörés. A Szerelemre hangolva ugyanis megejtően szabad film. Hatásaiban sokszor túlzó, megoldásaiban szabálytalan, anti-hollywoodi dramaturgiájával mégis sikert sikerre halmozott. Talán azért is, mert az igazi mitikus szerelem beteljesületlen.
Mi pedig szeretünk hinni benne.
