25 éve érkezett meg az európai mozikba az Amerikai szépség (pár hónappal az amerikai premier után, de még az Oscar-diadal előtt), aminek több mozzanata is aktuálisabbá vált, mint azt akkor el tudtuk képzeni – és ez egyáltalán nem jó hír.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Gyárfás Dorka írta. Kulturális újságíró, print, online és audiovizuális szerkesztő-műsorvezető (WMN, Elle, Origo, Viva TV etc.), a Kulka című portékönyv szerzője. Akivel nem interjúzott, az nem létezik. 2000-ben 23 éves volt.
Gyerekekkel előfordul, hogy gyerekes elképzeléseik vannak a felnőtt életről, nekem például, hogy 25 évvel ezelőtt születik majd az első gyerekem, addigra már 23 éves komoly nő leszek, és milyen szép időzítés volna pont az ezredfordulón szülni. Úgy alakult, hogy 2000 januárjában ehhez minden feltétel adott is lett volna az életemben. Épp volt mellettem olyan férfi, aki már túlvolt egy váláson, és újra családra vágyott, és aki egyszer csak fogott, és magával vitt Svájcba, hogy felvillantsa előttem a magas életet. Egyetlen meeting erejéig hagyott magamra, addig kellett saját elfoglaltság után néznem, számomra pedig mi sem volt természetesebb, mint hogy a mozi felé vegyem az irányt. Addigra magam mögött hagytam egy egyhónapos intenzív német nyelvtanfolyamot Bécsben, és az lett a fixa ideám, hogy a legjobb dolog, ami az emberrel történhet, ha angol nyelvű filmet nézhet német felirattal.
Így kapott el például az Agyament Harry, amit majdnem olyan elragadtatással faltam, mint a régi Woody Allen-klasszikusokat, vagy az Oscar Wilde szerelmei című brit film, ami a Votiv Kinóban német szinkronnal indult, majd az egyik tekercsnél (mert akkor még celluloidról vetítettek) átváltott angolra, és úgy maradt a stáblistáig. Azokban az időkben, a fapados repülőjáratok előtt, amíg az internet gyerekcipőben totyogott, a streaming még gondolatban sem létezett, és a mobiltelefont bunkofonnak hívtuk, az ilyen kalandoktól lázas izgalomba jött az ember.
Szóval betévedtem a legközelebbi zürichi moziba, és konstatáltam, hogy az Amerikai szépség van műsoron. 2000 januárjában ennek a filmnek Magyarországra még csak a híre jutott el, fogalmam sincs, hogyan. (Én sem emlékszem, akkoriban honnan szedtük az információkat? Az origóba csak két évvel később tettem be a lábam, és az első filmes újságírója lettem.) Mindenesetre boldogan ültem be rá, bele is feledkeztem, hogy aztán egy óra múltán arra ocsúdjak, hogy felkapcsolják a villanyt, mindenki kitódul az előcsarnokba, pohárjégkrémet kezd nyalni, ismerősökbe botlik, szociális életet él, lubickol, mint a színházi büfében, majd a csengő visszaszólítja a zsöllyébe, és folytatjuk a mozizást. Egy kétórás filmről beszélünk. Ez még akkoriban sem számított extrém hosszúnak, de kétlem, hogy ez indokolta volna a meglepő szokást. Sokkal inkább az, hogy a mozi is – a színházhoz hasonlóan – társasági esemény legyen. Fullos program. És ne közben nyammogj pattogatott kukoricát, mert az olyan bumfordi (mint az amerikaiak), hanem a közepén fogyassz, elegánsan.
Természetesen a film is mély benyomást tett rám. Akkoriban egyértelmű volt, hogy egy újabb zseni lépett a porondra: Sam Mendes. (Hogy ebben később csalatkoztam, már más történet – abban az időben mindenki bízott benne.) A filmtörténet egyik legjobb és legkiforrottabb elsőfilmes debütálását produkálta, pláne, ha hozzávesszük, hogy tősgyökeres britként festett pontos képet az amerikai kertvárosok világáról. Meg a tisztes, középosztálybeli jólétről. A képmutató társadalmi normákról. A mintacsaládról. A „sikeres” életről.
(Láz)álom luxuskivitelben – Sam Mendes: American Beauty / Amerikai szépség, 1999
A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.
Abban az időben, huszonhárom évesen, egy duplaannyi idős férfi oldalán én persze mégis inkább a tinilány-szereplőkre fókuszáltam, későn érőként még mindig felülről súroltam azt az életszakaszt. Valahol épp Jenny (Thora Birch) és Angela (Mena Suvari) között helyezkedtem el: nem buktam ugyan kifejezetten az apám korú hapsikra, mégis egy ilyen mellett kötöttem ki, viszont Jennyhez hasonlóan vergődtem az álszentségre és hazugságra berendezkedett világban, és kerestem az útját annak, hogy felfedezzem és megmutassam magam. A film központi témája, Lester Burnham (Kevin Spacey) életközepi válsága inkább csak szórakoztatott – akkoriban úgy képzeltem, bele sem fogok lépni abba, amiből ő nagy dérrel-dúrral kiszállt. Én már eleve ott kezdem a felnőtt életet, ahol ő abbahagyta, micsoda tanulság! Szomszédja és ellenpontja frusztrációja (amit Chris Cooper testesített meg) még teljesen új volt számomra. Ó, azok a boldog békeidők, amíg a veszélyes homofóbiát csak hírből ismertük!
Huszonöt évvel később, amikor most újranézem az Amerikai szépséget, már sok hasonló krízist végigasszisztáltam, és egyet a saját életemben is végigcsináltam. Már a saját bőrömön is érzem, tudom: az életközepi válság nem vicc, hanem élet-halál kérdés. Pont, mint a filmben. Nemcsak törést, hanem esélyt is jelenthet az embernek, úgyhogy mindenképp jobb szembenézni vele, mint elbújni előle, mert az olyan, mintha valakinek elmaradna a kamaszkora.
Ebből a szempontból az Amerikai szépség most is ugyanolyan érvényes és szellemes, és Spacey és Anette Bening párosa is ugyanúgy hasít, tökéletes köztük a diszharmónia. De ez a „hogyan érdemes élni” kérdés nem is tud elavulni soha. A filmben sokkal inkább az az érdekes ma, ami prófétikusnak bizonyult, vagyis Ricky videói: a kukkolósak, a dokumentációs céllal készülők, a szépségre vadászók és a leleplezők. Az állandó megfigyelés, megörökítés és visszatükrözés vágya.
Az elmúlt huszonöt évben (majdnem) mindannyian Rickyvé váltunk: ilyeneket készítünk és görgetünk egész nap, általuk hajszoljuk a sikert és a hitelességet, keresünk igazolást, hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz, és kreáljuk újra az életünket. A forgatókönyvíró Alan Ball Ricky karakterével tapintott rá leginkább a közeledő korszellemre, és ha ma írná a történetet, valószínűleg Lester lázadása sem csak a nyárspolgári korlátok ledöntésére irányulna, hanem arra is, hogy a virtuális létezéssel szemben radikálisan a valóságot válassza.
De 2000-ben mindezt még gyanútlanul szemléltük, és a hamarosan megszülető online médiaplatformokba is teljes hittel szálltunk be. Nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy ebben is eljussak az életközepi válságig (amit szakmai téren kiégésnek hívunk), felrúgjak egy már felépített, látszólagos biztonságot, és visszatérjek a nyomtatott sajtóhoz, ahol a dolgoknak van vége, és kézzel fogható látszata. De leginkább egy élhetőbb élethez, amiben van idő gondolkodni, mélázni, élni, és egyszerre egy dologra figyelni. Azt pedig szintén indítványozom, hogy a két óránál hosszabb filmek esetében tartsunk szünetet! Vagy jó, legyen három. Jó ötlet volt ez Svájcban.
