A Filmarchívum vezetője arról vall, hogyan kísérte végig A napfény íze az elmúlt negyedszázadát.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepelte negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Ráduly György írta. Restaurálási szakember, kurátor, intézményvezető, 2017 óta az NFI – Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatója, a Budapesti Klasszikus Film Maraton vezetője. 2025-ben a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériuma a Művészeti és Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatával (Ordre des Arts et des Lettres) tüntette ki a francia-magyar kulturális kapcsolatok erősítésén végzett 20 éves munkájáért. 2000-ben 25 éves volt.
Az ezredfordulóra már rég megfertőzött a filmek és a mozi szenvedélyes szeretete, és a franciaországi főiskolai évek csak tovább szították a belső tüzet. Friss diplomásként persze egészen más jellegű területeken dolgoztam: piackutatás, francia–magyar kereskedelmi kapcsolatok, magyarországi leányvállalatok alapítása. Már akkor is éreztem, hogy ez hosszú távon nem az én utam, de még nem tudtam, merre visz majd tovább. Utólag láttam csak, mennyire hasznos tapasztalat volt mindaz, amit a 2005-ös évig – amikor besétáltam egy párizsi filmforgalmazó és filmgyártó vállalat álláshirdetésére – csináltam.
De visszatérve a 2000-es évre: akkor is rengeteget jártam moziba, bár képtelen lennék felsorolni mindent, amit láttam. Egy dologra viszont határozottan emlékszem – némi online évszámellenőrzés után –, hogy a Blöff és a Tigris és sárkány határozta meg számomra azt az évadot. Illetve volt még egy film, egy grandiózus alkotás, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy 25 évvel később ennek az írásnak fog keretet adni.
Szabó István filmjeit már tinédzserként megnéztem Egerben, ahol felnőttem, és ahol akkoriban még nagyjából nyolc helyen lehetett mozivásznon filmet látni. Nem bonyolódnék bele, milyen ma vidéken a „mozihelyzet”, de tény, hogy számunkra a mozi annyira fontos volt, hogy sokszor az iskolából is odalógtunk ki. Gyerekként néztünk magyar és külföldi filmeket, jókat és kevésbé jókat is. Többször „betévedtünk” az egri Filmművészeti Szabadegyetemre is, ahol egyszer, a kilencvenes években, nagy meglepetésünkre megjelent Zsigmond Vilmos és Kovács László. Csak jóval később tudtam meg, hogy Illés György – a magyar operatőrszakma „pápája” – egri születésű volt, és a helyi Uránia mozi vezetője az ő segítségével hozta el a két operatőróriást. És persze ott volt Koltai Lajos is, a Szabó-filmek operatőre. Elég annyi: jó volt Egerben fiatalnak lenni.
2000-ben láttam tehát A napfény íze című Szabó-filmet is, amely a maga monumentalitásával, a XX. századi magyar történelem családregénybe sűrített bemutatásával nyűgözött le. Tátott szájjal néztem a színészeket és a képi világot, és csodáltam, hogy egy magyar film ilyen dimenziókat érhet el. Persze tudtuk, hogy nem teljesen magyar: kanadai és német finanszírozású volt, ott szerepelt a világhírű magyar-kanadai producer, Lantos Róbert neve a stáblistán a külföldi sztárszínészek mellett… de nekünk akkor is magyar volt. Rólunk szólt, és magyarok készítették. Nagy hatással volt rám.
Aztán teltek az évek, sok izgalmas dologba belevágtam. 2004-ben a tanulmányok folytatása – és egy fiatalkori szerelem – visszavitt Franciaországba. Párizsban elvégeztem a nagy presztízsű Sciences Po mesterképzését, szervezetvezetési szakon. Az első nagy reményű munkahelyemet – egy francia multinacionális vállalat pénzügyi kontrolleri állását – hirtelen felindulásból otthagytam, és adtam magamnak Párizsban egy hónapot: ha nem sodor elém valami érdekeset az élet, hazatérek Budapestre. Nyitott szemmel jártam, építettem a kapcsolatokat, de nem igazán „jött szembe” semmi, ami lázba hozott volna.
Aztán egyszer a Párizsi Magyar Intézetben – talán életemben először jártam ott – megláttam egy hirdetést: „Francia filmforgalmazó és filmgyártó vállalat keres magyarul és franciául beszélő munkatársat.”
Letéptem a cédulát, és meg sem álltam a Bonaparte utca végén álló Saint‑Germain‑des‑Prés mozi kávézójáig. A mozi arról volt híres, hogy az 1988-as felújításkor a francia új hullám legendás produceréről, Georges Beauregard-ról nevezték el a termét. Gondoltam, ennél alkalmasabb helyet keresve sem találok arra, hogy megtegyem azt a telefonhívást, amely talán a film világához vezet.
A telefont egy franciát erős – de nem tipikusan magyar – akcentussal beszélő bariton hang vette fel. Beszélgettünk franciául a szokásos témákról: miért érdekel a filmes munka, mit tudok a gyártásról és forgalmazásról, mit csináltam korábban. Aztán a mély hang hirtelen magyarra váltott: „Miért nem folytatjuk a beszélgetést a Clavis Films irodájában?” Az iroda a rue Championnet-n volt, tele ikonikus forgatási helyszínekkel. A legismertebb a La Renaissance nevű, nagyon régi kávézó, ahová szinte minden nap kijártunk, és ahol számos film forgott (köztük a legismertebb a magyar olvasóknak talán Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjének egyik kulcsjelenete).
Simon Shandor – vagyis Simon Sándor –, a Clavis vezetője valódi filmes figura volt. Hegyomlás alkattal, kemény arcéllel, sok hihetetlen, mégis igaz történettel, és óriási élettapasztalattal. Folyton új ötleteken dolgozott. Itt nincs tér ecsetelni a Halász Péter-féle lakásszínháztól Alejandro Jodorowsky-ig, vagy David Lynchig ívelő kalandjait, de mellette váltam filmforgalmazóvá, filmproducerré, majd később egyre mélyebben a filmarchívumok és a filmmegőrzés világának ismerőjévé.
Az első közös munkánk Szabó István trilógiájának (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) franciaországi DVD-megjelentetése volt. Mindent csináltam: feliratoztam, viszonteladókat kerestem, extrákat válogattam, háttértörténeteket gyűjtöttem, kutattam, fesztiválokkal dolgoztam, közönségtalálkozókat szerveztem – és imádtam. Később a katalógus Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Fábri Zoltán, Sára Sándor, Gaál István, Tarr Béla és más alkotók filmjeivel bővült. A magyar filmörökség akkoriban szinte teljesen eltűnt a francia köztudatból, de a DVD korszaka virágzott, és a francia közönség nyitott volt mindenre.
Sokat kellett dolgozni, hogy a magyar filmek ne vesszenek el az óriási kínálatban. Párizsban minden sarkon volt DVD-bolt, és a nagy műszaki áruházak polcait napokig lehetett volna böngészni. Mi ebbe a pezsgő piacba dobtuk be a magyar klasszikusokat – sajnos akkor még nem restaurált minőségben. A Hungarofilmtől vásárolt kópiák többsége gyenge transzfer volt, de ezzel akkoriban nem voltunk egyedül.
Egyszer Simon azt mondta: menjek haza Budapestre tárgyalni a Hungarofilmmel, és keressem meg Szabó Istvánt is, hogy vállalna‑e egy‑egy sajtóvetítést vagy megjelenést Franciaországban. Azt hiszem, mondanom sem kell: 2000-ben, amikor A napfény ízét néztem, eszembe sem jutott, hogy egyszer találkozom majd a film rendezőjével. A következő tíz évben viszont számtalan retrospektív vetítést szerveztünk Szabó István filmjeiből, és ő maga is sokszor jött el a mesterkurzusokra vagy közönségtalálkozókra. Más alkotókkal is hasonló programokat csináltunk, amit a francia közönség és a sajtó rendkívül értékelt. A Cahiers du Cinéma 2006-ban négyoldalas cikkben méltatta a munkánkat. (A későbbi években a filmgyártás területén is sokat dolgoztunk, de az már egy másik történet.)
A 2010-es években elkezdődött a világ filmörökségének digitalizálása és restaurálása. A francia CNC támogatásával és az Eclair filmlaborral felújítottuk a Clavis régi katalógusának filmjeit. Kis késéssel, de Magyarországon is megjelentek a restaurált klasszikusok. A magyar filmeket továbbra sem volt könnyebb eladni a külföldi piacon, de addigra már szilárd kapcsolataink voltak a legfontosabb francia fesztiválokkal és filmes intézményekkel, mozihálózatokkal.
2015-ben Jancsó Miklós életművéből terveztünk díszdobozos DVD-kiadást, mellette pedig a Szegénylegények restaurált verzióját francia mozikban bemutatni. Ehhez erős promócióra volt szükség. Megállapodtunk a párizsi Cinémathèque‑kel egy teljes retrospektív vetítésről, és a Cannes-i Filmfesztivál vezetőivel a film bemutatásáról a Cannes Classics programjának keretén belül. Így kerülhetett a film az Arte és a Canal+ csatornák műsorára is.
Felmerülhet a kérdés: mi köze ennek A napfény ízéhez, amelyet 25 éve láttam?
A hosszú évek alatt kiépített és megerősített kapcsolatok a Cannes-i és Lumière fesztiválokkal, a párizsi Cinémathèque‑kel és a francia forgalmazói hálózattal megalapozták, hogy 2017 óta – immár a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának igazgatójaként, az NFI részeként – Makk Károly, Fábri Zoltán, Sára Sándor, Bacsó Péter, Mészáros Márta, Elek Judit és Szabó István filmjeit a Croisette‑en, a világ filmörökségének legjava között mutassuk be. A Filmarchívum terjesztési csapata ezt a logikát átvéve ma már Magyarországtól Japánig és az Egyesült Államokig juttatja el a magyar filmklasszikusokat a közönséghez, de többek között ennek a kapcsolatépítő munkának köszönhető az is, hogy az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál felajánlja Magyarországnak a 2025-ös díszvendégséget. Az elmúlt nyolc évben több mint 350 magyar film digitalizálása és restaurálása történt meg az NFI Filmarchívum és Filmlabor munkatársainak köszönhetően.
A napfény íze azonban nem magyar film. Ahhoz, hogy 25 év után ismét vetíthető legyen nagyvásznon, televízióban és online, meg kellett keresnem a producerét, Lantos Róbertet. A film 35 mm-es kópiáját – az alkotók jelenlétében – bemutattuk a 2024-es Budapesti Klasszikus Film Maratonon, amely az NFI filmörökségi fesztiválja. A bemutatott kópia Lantos Róbert személyes példánya volt az eredeti bemutatás idejéből, és a 8. felvonás színei már az eltelt 25 év alatt zöldbe „csúsztak”. A vetítés alatt Molnár János kollégám egy szűrőt tartott a vetítő objektívje elé, amíg a 8-as tekercs lefutott, hogy a közönség ne vegye észre a filmszalag öregedésének következményét. Ez az eset mutatta meg igazán, hogy eljött az ideje a film digitális megőrzésének és újrabemutatásának. Lantos Róberttel megállapodtunk a film restaurálásáról. A Filmarchívum és a Filmlabor – Koltai Lajos operatőr felügyelete és aktív részvétele mellett – kiváló munkát végzett. A filmet sikerült ezalatt bejuttatnunk a Cannes Classics programjába.
Huszonöt évvel azután, hogy a filmet a világ számos országában nagy sikerrel vetítették, és én magam is láttam egy budapesti moziban, ott álltunk Szabó Istvánnal és Lantos Róberttel a cannes-i fesztiválpalota vörös szőnyegén, hogy bemutassuk a frissen restaurált, gyönyörű digitális kópiát.
A vetítés a Buñuel-teremben gyakorlatilag teltház előtt zajlott. Előtte Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti igazgatója méltatta Szabó István életművét, hangsúlyozva, milyen fontos helyet foglalnak el a magyar filmek a világ és a Cannes-i Fesztivál történetében. A szakmai siker mellett személyes örömöm is nagy volt, amikor Frémaux a színpadon Európa három legjelentősebb filmklasszikusokat bemutató fesztiválja közé sorolta a Budapesti Klasszikus Film Maratont, amelyet 2017-ben indítottunk a munkatársaimmal.
Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyosan és büszkén szeretném kiemelni a Filmarchívum és a Filmlabor munkatársait, akiknek példás csapatmunkája és erőfeszítése teszi lehetővé a magyar filmörökség megőrzését és elérhetővé tételét.
.jpg)
