Egy kritikusból lett filmes igaz története. Blöffölés nélkül.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Szász Attila írta. Mozis (Apró mesék, Félvilág) és tévés (Hunyadi, A berni követ) rendező, korábban filmkritikus, szerkesztő (Vox), filmforgalmazó. 2000-ben 28 éves volt.
25 évvel ezelőtt egy új kaland kezdődött az életemben.
Akkor már hetedik éve filmkritikusként, filmes újságíróként dolgoztam, volt, hogy tíz kiadványnak írtam egyszerre, közben a filmforgalmazó cégemmel jártam a világ filmfesztiváljait, hazai tévécsatornáknak vásároltam filmeket és sorozatokat, élőben közvetíthettem az Oscar- és Golden Globe-díjátadókat, interjúkat készíthettem nemzetközi sztárokkal és rendezőkkel. Röviden: a filmrajongók áloméletét éltem - miközben egy SzFE produceri diplomával a zsebemben azt tervezgettem, hogyan válhatna belőlem is filmrendező.
Ám amikor 2000 őszén felkerestek a Vox Mozimagazin kiadói, hogy nincs-e kedvem elvállalni a váratlanul megüresedett főszerkesztői posztot, nem tudtam nemet mondani.
A 80-as évek óta gyűjtöttem a nemzetközi filmes magazinokat. A Premiere, az Empire, a Cinema, a Kino vagy a Film Illustrierte rongyosra olvasása nemcsak az angol és német nyelvvizsgáim megszerzéséhez járult hozzá jelentősen, de ahhoz is, hogy a filmek iránti lelkesedésem új szintre léphetett, és mindent elsöprő, fanatikus rajongássá fajult. Hát hogy a fenébe mondhattam volna nemet arra, hogy megmutassam, szerintem hogyan is kéne ezt csinálni itthon?
Mint kiderült, a Vox előző főszerkesztője felállt és vitte magával a fél szerzőgárdát. Azokkal vágtunk bele, akik maradtak. Ez azt jelentette, hogy az első szám nagyjából egyharmadát nekem kellett megírnom. 132 üres oldal – ezt kellett hónapról hónapra megtölteni saját tartalommal. És nekünk nem volt német eredetink, amit adaptálhattunk volna, mint a Cinemának. Nekünk csak a filmek iránti rajongásunk, a lelkesedésünk és a bizonyítási vágyunk volt, hogy lehet ezt máshogy, lehet ezt jobban.
A következő szám címlapjára egy olyan filmet választottunk a havi kínálatból, amiről azt gondoltam, hogy ez az! Ez képviseli, hogy kik leszünk mi a hazai piacon igazán. Ez a film volt a Blöff. És nem, nem a magyar címe miatt éreztem, hogy ezek vagyunk mi. Hanem amiatt, amit ez a film ott és akkor jelentett számunkra.
Nagy az isten állatkertje – Guy Ritchie: Snatch. / Blöff
Szkeptikusnak lenni könnyű, szkeptikusnak lenni biztonságot adó alapállás. Beülsz a moziba, alig leplezett megvetéssel végigméred az izgatott arcokat (na ja, ők még azt hiszik, jó lesz nekik), majd kajánul várod, hogy megkapjad, amire számítottál.
Guy Ritchie két évvel korábban robbant be, és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső azonnal egyértelművé tette, hogy ezt a csávót nem igazán érdekli, hogy hogy szokták csinálni ezt a filmesdit mások, ő ment a saját feje után – és stílust teremtett. Ezt a stílust járatta csúcsra második filmjével, a Blöffel.
Ugyanaz a pofátlan amatőrfilmes lendület vitte ezt a filmet is, csak ezúttal tízszer akkora költségvetésből. Ez a lendület olyan világsztárokat is magával sodort a visszatérő Jason Statham mellett, mint Dennis Farina és Benicio Del Toro, és persze Brad Pitt, akinek ez az alakítása öt évtizedes pályájának a mai napig talán az egyik legszínesebb és legemlékezetesebb pillanata. Mickey, az „anutájáért” rajongó, simlis roma bokszoló, aki csak azért hadar olyan érthetetlenül, mert Pitt nem volt képes megtanulni a suttyó angol akcentust. Persze ettől még szemtelenebb, még ziláltabb és még féktelenebb lett az alakítása – és az egész film.
Azt éreztük, hogy ebben a filmben hirtelen minden találkozott, amiért a filmeket szeretjük: egyszerre köszönt vissza belőle Scorsese minden gengsztereposza (csak éppen azokkal a kispályás mellékszereplőkkel a főszerepben, akiket az első öt percben kinyírnak) és Kusturica zabolátlan romaballadái, Tarantino és Rodriguez szemérmetlenül szórakoztató, fésületlen és ettől olyan friss videotéka-iskolája, amiben minden megengedett, hiszen nem tanulták, ezért úgy csinálják, ahogy akarják. Az akkoriban már itthon is csúcsra járatott MTV-ből ömlő videoklipes esztétika szintén ott feszített a Blöffben, egy parádésan ekletikus playlisttel (Oasis, Massive Attack, Madonna, Stranglers, stb) és a hardcore angol akcentussal slágerlistákat visszafelé hadaró, bekokózott VJ-kkel együtt.
És valahogy még az az Üvegtigris-féle rögmagyar lúzerkultusz is benne volt már, ami csak néhány hónap múlva hódította meg a magyar mozinézők szívét.
Én váltig állítom, hogy az 1999-es év valami különleges módon kiemelkedő volt az amerikai filmgyártásban (most nem írok példákat, de talán csak a 94-es év közelíti meg, persze a 70-es évek hőskorszakát leszámítva), de 2000-ben a Blöff olyasmit hozott a mozgóképes kultúrába, amit a Mátrixon kívül hosszú ideje senki: a másolhatóságot. Éveken át használta Ritchie megoldásait minden feltörekvő filmes, még a hazai kertévés Hal a tortán főcíme is egy-az-egyben a Blöff főcímszekvenciájára épült.
Megírtunk akkor, abban a Vox-számban minden kulisszatitkot a Blöff készítéséről, a hónap filmjének választottuk, 100%-os értékelést adtunk rá, Brad Pitt-nagyinterjúval kísértük le, majd az első VOXCar-díjátadónkon ennek a filmnek adtuk az Év filmje díjat.
Igen, a Blöff friss vagánysága volt az, ami imponált nekünk. Azt akartuk, hogy a Vox is ilyen legyen. Nem az év másik nagy sikerfilmje, a Gladiátor epikus, nagy költségvetésű, de klasszikus patinájára vágytunk. Mi a Blöff szemtelen frissessége akartunk lenni: Apu Nagy Pofája.
Olyan mozimagazint akartunk, ami kilóg, mégis mainstream, ami szórakoztat, mégis edukál, és ami még újít is. Elkezdtünk egyre komolyabban, és egyre nagyobb terjedelemben foglalkozni a magyar filmszakmával, külön rovatot szenteltünk a készülő hazai filmeknek (Műhely rovat), a kiemelt magyar premierfilmeknek, az új tehetségeknek (Az új generáció rovat) és a nagy öregeknek is (Magyar legendák rovat).
Az első szám után beírt nekünk egy csávó, hogy mit nem csinálunk jól (nem ezekkel a szavakkal), erre kapott tőlünk egy rovatot, amiben elindíthatott egy filmes témájú novella-sorozatot, havi folytatásokban. Ő volt Frank Rizzo, ma napjaink egyik legkeresettebb filmplakát-designere (mind a négy nagyjátékfilmem posztere az ő munkája).
Az Empire Awards mintájára megalapítottuk a VOXCar-díjat, amellyel kezdetben a hazai filmforgalmazókat, később az alkotókat is díjaztuk. Díjat adtunk a „legmerészebb" filmforgalmazónak, a legjobb betétdalnak, színésznek, színésznőnek, operatőrnek is. Jelöltjeink voltak, de csak a helyszínen derült ki, hogy ki nyer. Volt olyan jelölt, aki emiatt nem jött el – nem akart veszíteni. A VOXCar-díj néhány év alatt egész rangos eseménnyé nőtte ki magát, amelyen olyan filmeket tudtunk díjazni, mint a Moszkva tér, a Hukkle, a Kontroll, az I Love Budapest, vagy a Taxidermia. Rudolf Péter élete első díját tőlünk kapta. Sőt, a „legjobb magyar szinkron” kategóriánkkal az egyetlen fórum lettünk, amely a hazai szinkront elismerte és jutalmazta. A hazai filmesek pedig egy idő után szívesen jöttek, ünnepeltek és buliztak velünk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy kivételeztünk volna a magyar filmekkel. Számtalan rendezői és forgalmazói panasz érkezett a lehúzó kritikáink miatt, megsértődött ránk a fél szakma, de nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy a fiatal és lelkes kritikus csapatunk attól marad lelkes, ha azt ír, amit gondol. Ha szívből írnak.
Kalandom a Voxnál másfél évig tartott.
Ekkorra elértünk oda, ahonnan úgy éreztem, hogy az adott körülmények között nem lehet tovább fejlődni. A magazin szép volt és tartalmas, stílusos és informatív. Tele exkluzív anyagokkal, csupa olyasmivel, amit még az internet korában is nálunk lehetett először olvasni. Amilyennek mindig is szerettem volna egy hazai mozimagazint.
Ekkor döntöttem úgy, hogy nekem ebben ennyi volt.
A 2002. májusi számot még megcsináltuk együtt – ez lett a magazin életének első szélesvásznú száma, vagyis horizontális darabja. És mint kiderült, minden nyomda rémálma – blöffös húzás, de búcsúnak jó poén volt.
Ezután elmentem rendezni – ekkor még csak reklámfilmet –, de a magazin jó kezekben maradt. Azóta az amerikai Premiere print verziója megszűnt, akárcsak a Film Illustrierte vagy a Cinema. Fiatalkorom egy-egy darabja eltűnt. De a Vox még mindig van.
Már nem 132 oldalon, de még mindig megjelenik minden hónapban. Meg lehet vásárolni, kézbe lehet venni. Ugyanúgy, mint 25 évvel ezelőtt.
A teljesség igénye nélkül olyan arcok vettek részt ebben a kalandban velem, mint Dudás Viktor, aki később főszerkesztőként vitte tovább a magazint, most Filmszakértőként ismert és a nemzetközi Critics' Choice Association tagja, vagy Orosz Dénes, aki azóta megrendezte az elmúlt 35 év egyetlen egymilliós nézettségű magyar filmjét (Hogyan tudnék élni nélküled?), vagy Csizmazia „Cheese” Gábor, aki doksit rendezett a VHS-korszakról Volt egyszer egy téka címmel, vagy Kriston László, akinek most jelenik meg angol nyelven könyve a filmfesztiválok világáról, vagy Vigh Anita, aki azóta drámaíró lett, vagy Dobos Tamás, akinek fekete-fehér portréfotói illusztrálták a Magyar legendák rovatot (kiállítást is szerveztük belőlük), és aki azóta az egyik legkeresettebb hazai operatőr, sokat dolgozunk együtt.
Csak most már filmeket csinálunk, nem magazint.
De ez már egy másik kaland.
„Kihúzott a zsákutcából A berni követ...” – Interjú Szász Attila rendezővel
Szász Attila a filmes szakma szinte minden ágát kipróbálta már: produceri osztályban végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, volt filmkritikus, filmforgalmazó, vágott filmelőzeteseket és több, mint tíz éve rendez reklámfilmeket nemzetközi megrendelőknek. Szinte forgatott egy nagyjátékfilmet Liv Ullmannal, de végül mégis A berni követ című '56-os témájú politikai thrillerrel debütált, és rögtön begyűjtött egy Bronz Zenit Díjat a 2014-es Montreal World Film Festival elsőfilmes versenyében. Úgy tűnik, jó csapatot alkotnak Köbli Norbert forgatókönyvíróval, hamarosan forog következő közös filmjük, a Félvilág.
.jpg)
