A sárga nyakkendő esete a sült kacsával, avagy filmemlékművek Romániában és Magyarországon: a Filmtett egyik alapítótagja furmányosan nem a múltról nosztalgiázik, hanem a jelenről számol be.

„Csak hódolat illet meg, nem bírálat.”
(Madách Imre: Az ember tragédiája, 1. szín)

„nem biztos, hogy jót tesz neked,
Ha kiszolgálják az ízlésedet”
(Bonanza Banzai: Induljon a banzáj!)

Kétezerben, amikor a Filmtett indult, egyetlen hazai nagyjátékfilmet sem mutattak be Romániában. Kétezerhuszonötben, amikor ez a szösszenet íródik, vagy harminc hazai bemutatót jegyeznek a statisztikák, olyan filmekét, mint Radu Jude Kontinental ’25-je és Drakulája, vagy az érem másik oldaláról A verseny (Cursa), „a legütősebb romániai akció- és kaszkadőrfilm”, vagy A szomszédasszony (Vecina) című lépcsőházi komédia. Az utóbbi kettő talán nem az a mozi, amiről feltétlenül írni volna érdemes a Filmtetten, azzal együtt, hogy legalább a bevételek terén teljesítenek – az előbbi 1,59 millió, az utóbbi 2,24 millió eurónál jár a box office toplistákon, s egyelőre csak olyan amerikai szuperköltségvetésű animációk előzik őket, mint a Zootopia 2 és a Lilo & Stich. (Az egyszerűség kedvéért minden pénzügyi adatot euróra számolok át.)

De tulajdonképpen az ürügyet, aminek okán ez az évfordulós szöveg végül teljesen más témáról íródik, mint amiről lehetett volna, egy meglehetősen konvencionális, de legalább meglehetősen drága hazai film szolgáltatja, A sárga nyakkendő (Cravata galbenă). A Sergiu Celibidache karmesterről (1912–1996) szóló életrajzi mozi egyes források szerint 15, más források szerint 20 millió eurós költségvetésből készült, s a november 14-ei bemutató óta 1,45 milliós bevételnél jár.

A filmet a karmester fia, Serge Ioan Celebidachi rendezte; a nyolc producer közül egyik is ő maga, valamint felesége, Adela Vrînceanu Celebidachi. Elmondása szerint a forgatókönyv szintén az ő munkája, jóbarátjával, James Olivier színész-forgatókönyvíróval közösen. Igazi családi vállalkozás eredményét láthatjuk tehát, azzal a különbséggel, hogy Celebidachiék tagadhatatlanul nagy tétekben játszanak, és ez előtt mindenképpen le a kalappal. A főszerepre egyrészt John Malkovichot szervezték be, másrészt a Háromtest-probléma című Netflix-sorozatból ismerős Ben Schnetzert, harmadrészt a Gyűrűk Ura-trilógia Boromirját, Sean Beant. A film angol nyelvű, amit a változatos összetételű stáb és Malkovich anyanyelve mellett az indokol – ahogy a rendező a kolozsvári bemutatón elmondta –, hogy kifejezetten nemzetközi forgalmazásban (és sikerekben) gondolkoznak.

Szóval ez a magyarázat Malkovichra.

Meg a grandeurre.

Sárga nyakkendő / Cravata galbenă / The Yellow Tie

A háttér miatt mégis érdemes megnézni A sárga nyakkendőt. Mert dokumentuma annak, hogy huszonöt év alatt hogyan alakult át a hazai filmipar. Egy nem túl tehetséges, sőt, bármilyen dramaturgiai ötletet láthatóan messze elkerülő rendező-producer-forgatókönyvíró eljuthat oda – igaz, a folyamat hét évig tart –, hogy a drága, sőt nagyon drága hobbijára elkölthet jóval több, mint tízmilliót, és a végeredmény éppenséggel még fogyasztható marad (a szó minden mellékjelentését ideértve).

Hogyan is néz ki ez a háttér?

• A filmipar bevételei Romániában a várakozások szerint 5% körüli ütemben nőnek a következő négy év során, ami azt jelenti, hogy az idei, várhatóan 68 millió eurós összbevétel 79 millióra emelkedik 2029-re
• A box office 2023-ban döntött rekordot, akkor 64 millió eurót hagytunk a mozipénztáraknál
• 2024-ben 59 millió, és az előrejelzések szerint idén 55,5 millió euró körül alakulnak a mozijegy-eladások
• 2023-ban 13, 2024-ben pedig 11,2 millió darab mozijegyet vásároltunk 214, illetve 228 bemutatóra
• 2023-ban 39 hazai nagyjátékfilm készült, míg tavaly 42.

A tágabb értelemben vett média- és szórakoztatóipar 4,56 milliárd eurónál jár 2025 végén, ami 3%-os növekedés 2024-hez képest, de a gazdasági nehézségek, az infláció és az egyre inkább a streaming felé orientálódó közönség fokozatosan kikezdi a hagyományos szórakoztatóipar bevételi csatornáit. Ráadásul 

• nálunkfelé a legalacsonyabb az egy főre eső mozitermek száma Európában
• a multiplexek dominanciája megkérdőjelezhetetlen
• a box office 96%-át és a jegyvásárlások 93%-át az 58 darab többtermes mozi generálja.

Ebben az összefüggésben miért indokolt a Celibidachi-film „roppant drága hobbi” minősítése? Nem fér el egy több mint négy és félmilliárdos piacon egy 15–20 milliós költés? Dehogynem! Számolhatunk reálisan bármiféle megtérüléssel? Valószínűleg nem. Ahhoz A sárga nyakkendőnek több tucat országban kellene legalábbis közepesen sikeres produkciónak lennie. Erre pedig nem sok az esély, hiába Malkovich és néhány más, nemzetközileg többé-kevésbé jegyzett sztár, valamint Celibidache mint karmesterzseni emléke – hogy miért nem, a részletekről olvassátok el Németh Szabolcs Előd kritikáját:

Naftalinszag – Serge Ioan Celebidachi: Cravata galbenă / The Yellow Tie

2025. december 3.

A Sárga nyakkendő szép, míves film. Ha a Hallmark-produkciók színvonalához képest értékeljük.

Olvasd tovább  

***

De akkor miért készült egyáltalán el ez a mozi? Miért van igaza – és mégsem – Andrei Gorzo filmkritikusnak, amikor ambíciózus művészetet kér számon Celibidachin, mondván, legyen szó „magas” vagy „populáris” művészetről, a lényeg éppen a klisék kiforgatása, sőt inkább elhagyása és megtagadása lenne.

Szerintem a tévedés abban áll, amikor ez a művet elsősorban filmként, és nem emlékműként értelmezzük. Ez utóbbi esetben nem a művészi integritás, a klisék bemozdítása, a néző valamire való rádöbbentése, a tisztánlátás kiprovokálása, s talán a katarzis a fontos. Sőt nem is a valaha volt alkotó integritása, sajátos módszerei, a karmester szinte színészi azonosulása a vezényelt zenével. Celibidache közismert volt arról, hogy szokatlanul sok – hangversenyenként legalább tíz – próbát követelt meg az általa vezényelt zenekaroktól, és egy korai kísérletet leszámítva következetesen megtagadta, hogy üzleti forgalmazásba kerülő felvételek készülhessenek a koncertjeiről (a pontosítás azért szükséges, mert számos koncertjét közvetítették élőben közszolgálati rádiók, és ezeket a felvételeket közre is adták, ám jobbára a halála után). Szerinte a zene, ha az valójában zene, akkor csakis élő lehet, egy koncert és maga a zene úgy jön létre, hogy több száz tagadás után végül, mikor minden körülmény összeáll, igent mondunk, és így, az itt-és-most-ban nyitottan állunk egy transzcendentális élmény felé és elé.

Sergiu Celibidache

Nos, ez a zen buddhista attitűd, a megismételhetetlen pillanatok megbecsülésének esztétikája, az „ichi go, ichi e” („egy pillanat, egy találkozás”), ami szöges ellentétben áll az emlékmű-állítás gesztusával. Ez utóbbi esetben éppen az a fontos, hogy valaki, legyen az egyetlen személy, egy baráti társaság, egy közösség, egy város, egy párt, egy állampárt, egy diktatúra, bármi, arra szándékszik kényszeríteni minket, nézőket, jelenlegi és eljövendő közönséget, hogy egy adott személyiségre vagy eseményre pontosan az emlékmű-állító akarata szerint emlékezzünk. Szempont, hogy ez az emlékezés mindig ugyanúgy történjen; ezt szolgálják az évfordulók, a koszorúzások, az emlékkonferenciák, vagyis a rituálék. Az emlékmű/műemlék célja a megismételhetőség, az élmény folyamatos és precíz reprodukálhatósága, hogy az az értékvilág, amelyet az emlékmű-állító a jövőbe akar kivetíteni, minél hosszabb távon fennálló legyen.

Ehhez képest másodlagos, hogy ki volt az a személyiség, akiről az emlékmű készül, miről szólnak a naplói, ha voltak, mit mondott és mit hallgatott el a vele készült interjúkban, hogyan tanított, hogyan írt zenét, és egyáltalán, mit mutat meg és mit rejt el az a dokumentumhalmaz, ami egy 20. századi világhírű karmester után feltehetően megmaradt a hagyatékban. Mindez nem érdekes, sőt, zavaró elem, mert akadályozza az emlékmű-állítás gesztusát, amelynek a végcélja egy lehetőleg mindenki számára befogadható mű létrehozása, a közönség legkisebb közös nevezőjének meg- és eltalálása, ami így szükségszerűen közhelyes lesz.

***

„Az apám zseniális karmester volt, ismerjétek meg és csodáljátok őt!” – mondja Serge Ioan Celibidachi. Miben különbözik ez az üzenet például attól, amit egy másik, mondhatni nemzeti szuperprodukció, a 2024-es Most vagy soha! közvetít? Nem sokban. Rákay Philip, Szabó Márk, Szente Vajk és Lóth Balázs mozija annyit mond, hogy „mi magyarok szuperdicső tetteket vittünk véghez 1848 márciusában, hát csak maradjatok veszteg és csodálkozzatok”. Hogy a filmben bemutatottak számos ponton hadilábon állnak a történeti tényekkel és úgy általában a valósággal, nem számít. Nem a rekonstruálható történeti valóság izgalmas részletei az fontosak, hanem az unalomig leegyszerűsített üzenet, a dramaturgiai klisék és a CGI-tobzódással adagolt pátosz.

Még egy párhuzam: a Most vagy soha! hasonló nagyságrendű pénzt, mintegy 16 millió eurót emésztett fel, mint A sárga nyakkendő. Továbbá, ez a film sem jöhetett volna létre, ha nem állna mögötte egy igencsak felfutóban levő filmipar. 

• Míg 2023-ban Magyarországon a filmipari bevételek 524 millió euróra rúgtak, addig
• 2024-ben Németországban, Csehországban és Magyarországon összesen 856,4 millió eurót költöttek a filmes produkciók, ami történelmi rekordnak számít (dollárban számolva meghaladva az egymilliárdos álomhatárt)
• Az iparágban mintegy 20 ezren dolgoznak
• A szektor a GDP mintegy 0,35%-át állítja elő: ez az a nagyságrend, amikor már egy hollywoodi forgatókönyvírói sztrájk már kihatással van az ország költségvetésére is, ahogy ez 2023-ban történt
• Magyarország jelenleg a világ tíz legkeresettebb forgatási helyszíne közé tartozik, a külföldi stúdiók kiszolgálása terén csak az Egyesült Királyság képvisel nagyobb volument Európában
• Box office: 79 millió euró volt 2024-ben

Most vagy soha!

A Most vagy soha!, valamint a Hadik, a Semmelweis, a 1242 – A nyugat kapujában, továbbá az Aranybulla- és a Hunyadi-sorozat értelmezésem szerint ugyanolyan emlékmű-film, mint a Celibidachi-mozi, azzal a különbséggel, hogy magyar kormányzati intézmények – amennyire a publikus adatokból leszűrhető – legalább 47 millió, de inkább 50–60 millió euró közpénzt fordítottak ezekre a projektekre.

Tehát Románia is, Magyarország is huszonöt év alatt eljutott oda, hogy van pénz még emlékmű-filmekre is, egyes esetekben gyakorlatilag számolatlanul. Ez pedig akkora változás 2000-hez képest, hogy zongorázni lehetne (vagy vezényelni, hogy stílszerűek maradjunk).

***

De van lényegi különbség aközött, hogy valaki magánkezdeményezésből – és az állami adó-visszatérítési filmtámogatási program hozzájárulásával – állít filmemlékművet az apjának és közvetít egy bizonyos ideálképet, és aközött, hogy történelmi kalandfilmek csúcsra járatásával egy állampárt közvetít egy bizonyos értékvilágot? (Itt és most kellemetlen párhuzamok adódnak a Ceaușescu-aranykorszak Sergiu Nicolaescu-féle történelmi propagandafilmjeivel.)

Hogyan hasznosulnak ezek a pénzek? Mi ezeknek a költéseknek a hatékonysága? Standard közgazdasági értelemben a források allokálása akkor hatékony, ha úgynevezett Pareto-eloszlást mutat. Az erőforrások elosztása Pareto-hatékony, ha nincs mód arra, hogy valaki jobban járjon anélkül, hogy valaki más meg rosszabbul. Vagyis, ha én meg te elosztunk egy pizzát, de még marad pár szelet a tányéron, akkor nem voltunk hatékonyak. Mindketten megehetnénk még legalább egyet, és jobban járhatnánk. Ha semmi nincs már az asztalon, Pareto-hatékonyak voltunk. Lehet, hogy én meg szeretném szerezni a te még nem elfogyasztott szeleteidet, vagy fordítva, de akkor valamelyikünk biztosan rosszabbul járna. Vagyis bármely más újraelosztás csak kompromisszumokkal lehetséges.

Érdemes figyelni arra, hogy miről nem szól a Pareto-eloszlás elve. Nincs szó arról, hogy mindenki egyenlően jól jár. Nincs szó arról, hogy a végeredmény fair. Arról sincs, hogy bárki is különösebben boldog lenne. Arról sem, hogy a piaci vagy az állami elosztás a hatékonyabb. Ha én kilenc szelet pizzát kebeleztem be, te meg csak egyet, az Pareto-hatékony, feltételezve, hogy mindketten pizzára vágyunk és nincs módunk arra, hogy még többet süssünk. Sőt, ha az én projektem elvitte az állami filmtámogatási büdzsé 100%-át, te pedig a nullával maradtál, az is. A Pareto-hatékonyság lényege a pazarlás kiküszöbölése, azaz, hogy adott összefüggésben semmi ne maradjon az asztalon.

Kovács György kolozsvári színész a Nicolaescu-féle Dákokban (Dacii, 1966)

***

Mi számít pazarlásnak? Ez már értékkészlet és értékválasztás kérdése. Egy romániai mozinéző, ha felfigyel rá, hogy hány tucat meghatározó nagyvállalat és bank támogatta A sárga nyakkendőt (olyanok, mint az Aqua Carpatica, a Banca Transilvania, a Raiffeisen, a Catena, a Hornbach, az Orange, a Kaufland stb.), akkor mondhatja, hogy a profitot hatékonyabban is elkölthették volna. Ha a cégek szempontjából a pozitív PR és az ügyfélélmény javítása volt a cél (valóban az volt?), akkor az egyszeri ügyfél jobban jár, ha mondjuk egy heti vagy havi időtávlatban összesen két és fél órával kevesebbet tölt el várakozással egy bankfiókban vagy sorbanállással a szupermarketben, mintsem ugyanennyi időt a moziban.

Jobban jár? Ez is értékválasztás kérdése: attól függ, hogy az ügyfél eljut-e egyáltalán a moziba, és mint néző mit tart fontosabbnak, mire vált végül jegyet, és egyáltalán, megfordul-e a fejében a fenti összefüggés. Egy magyarországi néző pedig állíthatja azt, hogy ő jobban szerette volna, ha az a 50–60 millió eurós forrás egészségügyre, az oktatásra, vagy a kultúra területén bármi másra fordítódott volna az utóbbi két-három év során.

Annyi csupán a gond, hogy a közgazdasági/hatékonysági és a források újraelosztásával kapcsolatos kritikák is elvétik a célt. Az emlékmű-állító célja végső soron saját maga, önnön értékeinek, saját ideáljainak dicsőítése, ezt projektálja a műbe, és ebben a folyamatban a befogadó közönségnek csak másodlagos, magának a műnek és témájának pedig csupán harmadlagos szerepe van. A gloire, az emlékmű fényében történő megdicsőülés a lényegi elem, ez a sarokpont, ez pedig, úgy tűnik, túl bevételeken és kiadásokon, bármilyen forrásból származó bármennyi pénzt megér.

***

És hogy ne érjen véget ilyen elvágólagos-autoriter hangnemben ez a kommentár, álljon itt még két vendégszöveg.

Mr. Teufel: – Ha jól értettem az előbb, az eljárás alapját a maga ötlete képezi…
Safranek: – Nem! Nem! Nee… ööö…, azaz igen, de voltaképpen én nem tudhattam!
Mr. Teufel: – Mennyibe került a kísérlet?
Safranek: – Ahúhú! He-he! Semmi, semmi, öööö, tí… há… nyó… eee… másfél millió.
Mr. Teufel: – Jöjjön közelebb, Safranek…

*

Volt egyszer egy kacsa – így szól az anekdota, vagy más értelmezés szerint egy zen buddhista kóan –, amit már betoltak a sütőbe, szépen csillog a zsírtól és a fűszerektől, már százötven, már kétszáz fok van, s akkor még egyszer, utoljára körülszimatol, és azt hápogja nagy hangon, hogy visszhangzik tőle az egész konyha: hű, de micsoda finom szagom van nekem!