„Mennyi súly van rajta? Az összes.” Kránicz Bence a Filmtettel egyidős Shyamalan-filmet forgatja újra fejben.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Kránicz Bence írta. Filmkritikus, egyetemi tanár (ELTE), a filmes műfajok és a magyar filmkritika történetének kutatója, a 24.hu, a Metropolis és a Filmvilág szerzője. Ez az első írása a Filmtetten. 2000-ben kilencéves volt.
Ha az elmúlt huszonöt évre gondolok, a szuperhősökre is gondolok. Világos, hogy az ezredfordulótól máig a szuperhősfilmek népszerűsödése volt a legfontosabb műfaji trend. Nem ekkor jelent meg a műfaj – készültek már Batman- és Amerika Kapitány-filmek a negyvenes években is –, de ezalatt vált piacvezetővé. Elég megnézni a bevételi adatokat: 2000 előtt összesen öt alkalommal végzett szuperhősfilm az éves amerikai nézettségi lista élén (csak Superman- és Batman-filmek), 2000 óta kilenc alkalommal. A jobb-rosszabb sikerfilmek mellett készült néhány újító szellemű, kísérletező, a szuperhőshagyománnyal izgalmas párbeszédbe bonyolódó film is. Olyasmik, mint A 80 ezer voltos elektromos sárkány, a Fekete Villám (Black Lightning), Az erő krónikája, a Jupiter holdja, a Pókverzum-animációk, az Örökkévalók és A Majomember. De nem vagyok benne biztos, hogy ezalatt készült másik remekmű a műfajban A sebezhetetlenen (Unbreakable) kívül.
Ha az elmúlt huszonöt évre gondolok, a szuperhősökre is gondolok – meg az apám halálára és a gyerekeim születésére. Ezt a három dolgot A sebezhetetlen révén tudom összekapcsolni. Van még egy olyan szuperhősfilm, amiben ilyen elementáris, dühödt kétségbeeséssel próbál hőst csinálni egy fiú az apjából? Le is lőné, ha az kell hozzá, hogy a férfi vállalja fel önmagát. Legyen hős – ami ebben a filmben annyit tesz, hogy viselkedjen apaként.
Nem lesz könnyű. David Dunnt úgy ismerjük meg, hogy ő az abszolút senki. A bukott, gyenge férfi, aki a legelső jelenetében lecsavarja az ujjáról a karikagyűrűt, hogy ráhajthasson a vonaton mellé ülő, idegen nőre. Gratula, öreg. (Apróság, de fontos: A sebezhetetlen előtt Bruce Willisnek volt haja a filmekben. Itt már az sincs.) Őrlődik valahol félúton Philadelphia és New York között. A házassága megromlott, még a feleségével és a gyerekével lakik, de már nincs otthon velük. Idegenül mozog a saját életében. A film első felében a képeken sincs rajta rendesen, Willis fél arcát kitakarja a vonatülés vagy a kocsiablak, hátulról vagy életlenül látjuk, kámzsában van, vagy baseballsapkában.
Nincs kedvünk, türelmünk és gusztusunk az ilyen férfiakhoz, az alapító atyáknak (Philadelphia!) és a modern amerikai hősöknek (amerikai foci!) e kései, szomorú örököséhez. Mégis vannak ketten, akik akarnak tőle valamit. A fia, aki láthatóan még nem áll készen arra a megkönnyebbülésre, hogy lemondjon az apjáról, és egy elmebeteg, üvegcsontú képregényboltos, aki saját állítása szerint önmaga tökéletes ellentétét keresi, valójában viszont inkább olyasvalakit, akinek a nyomora mellett a sajátja elviselhetőbbnek tűnik. Ők ketten csinálnak „hőst” a lehangolóan passzív Dunnból. A sebezhetetlen tehát „eredettörténet”, mint a 2002-es Pókember vagy a Batman: Kezdődik, de nem az átlagember szuperhőssé változásáról mesél, hanem arról, hogyan lehetséges senkiből valakivé válni.
Elijah Price-nak, akit gyerekkorában Porcelánnak csúfoltak, ugyanez a célja. Testi fogyatékossága és a látszat ellenére ő képes aktívan alakítani az eseményeket. Vele is kezdődik a film, egy horrorisztikus szülésjelenettel, amit korábban soha nem találtam ennyire letaglózónak. Később, mint Shakespeare antihőse, eldönti, hogy gazember lesz, mert belőle így lehet valaki. Samuel L. Jackson általában tetterős, atletikus karaktereket játszik, őt sem láttam soha ilyen törékenynek. Ahogy ő játssza, Price felnőttként is olyan, mint egy dacos, lakli kamasz. Apja soha nem volt, ezért hőst akar teremteni magának, és ha ehhez terrorcselekményeket kell elkövetnie és több száz ember halálát okoznia, ám legyen. Egy hős, vagyis egy apa sok áldozatot megér. (Tömegek pusztulását hozó terrormerénylet amerikai szuperhősfilmben egy évvel 2001. szeptember 11. előtt? Erős.)
És ott a másik fiú, Joseph, aki ugyancsak elkeseredetten próbál apát fabrikálni magának. Előbb szeretné, ha Dunn beállna focizni vele és osztálytársaival, de a férfi, az örök passzív, persze nem hajlandó rá. Oké, akkor én megyek súlyzózni veled, mondja Joseph, és odakiáltja a többi gyereknek: „Megyek súlyzózni az apámmal!” Fel se néznek, nem érdekel senkit. Az egész Shyamalan-életmű egyik legszomorúbb pillanata, éppen hétköznapiságában. Majd jön a fekvenyomás, A sebezhetetlen központi jelentőségű részlete, a csoda pillanata. Joseph újabb és újabb súlyokat tesz a tárcsára, és rémülten, de bizonyossággal figyeli, hogy az apja most, végre egyszer, mindent elbír. „Mennyi súly van rajta?” – kérdezi Dunn. „Az összes” – feleli a fiú, aki tárcsáról tárcsára, kilóról kilóra formálja és teremti az apját, mint valami bumfordi gólemet. Átlépünk a fantasztikum birodalmába, de jól figyeljünk: nem az jelenti az irracionális győzelmét, a kilépést a valóság medréből, hogy szuperhős született, hanem hogy apa született, habemus papám.
Az új apának hálásak a gyerekek. Később két gyerek menti ki Dunnt a medencéből, ahova belöki a pszichopata karbantartó – melyik felnőtt normális ebben a filmben? –, előkészítve a film egyetlen, ügyefogyott akciójelenetét, amelyben a szuperhős rácsimpaszkodik egy benga férfi nyakára-hátára, amíg abból ki nem fogy a szusz. Meg sem lepődünk, hogy a filmben nincs „rendes” verekedés, mert A sebezhetetlen nem „rendes” szuperhősfilm. Elijah Price hosszan értekezik a képregények jelrendszeréről és a szuperhősök mitikus minőségéről, amivel Shyamalan hangot ad a képregényrajongók egész apátlan szubkultúrájának, de igazából nem a műfaj története érdekli. Hanem a gyerekek tragikus ragaszkodása szülőkhöz és pótszülőkhöz. Shyamalan gyerekhősei apává stilizálnak egy halottat (Hatodik érzék), tehetetlenül tűrik, ahogy az igazi apjuk az új gondviselőjük kezébe nyomja őket (Az esemény), és bosszúra szomjaznak, amikor a szüleiket elrabolja tőlük a felgyorsult Idő. A Jelekben vissza kell verni a fenyegető földönkívülieket, „oda kell sózni” nekik, de ez is csak arról szól, hogy felnőttnek kell látszani a gyerek szemében.
Lassan jársz, tovább érsz – M. Night Shyamalan: Unbreakable / A sebezhetetlen
A hatodik érzék váratlan és világraszóló sikere után magától értetődő várakozás előzte meg az indiai származású filmrendező, M. Night Shyamalan legújabb filmjét, a Sebezhetetelent. A rendező a kitaposott ösvényről most sem lépett le – új filmje a már jól bevált sémát követi mind a képi világban, mind pedig dramaturgiai építkezésben.
Régebben sokszor hasonlították Spielberghez a rendezőt, aminek annyiban van alapja, hogy Shyamalan kamerájának nézőpontja is a gyerek tekintete. Az ő felfogásában a szuperhősfilm a szorongató gyerekfélelmek és gyerekvágyak műfaja, az árvák álma az Egészről. Válaszoljon rá más, hogy mit mond ez a közelítés arról, miért ezekre a filmekre ment be a moziba az új évezred embere.
