Az emberi emlékezet nem megbízható. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a 2000-es év már nem számít közelmúltnak, a Filmtett a maga huszonöt évével bőven felnőttkorú – bármennyire is tiltakozik az elmém ellene. Mindenki saját magán is le tudja mérni, mennyire pontatlanul emlékszünk dolgokra, példának okáért, ha külső segítség nélkül kellene felsorolnunk azokat a filmeket, amelyek a lappal egy évben indultak útjukra Amerikából.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Forgács W. András írta. Londonban élő forgatókönyvíró (Patthelyzet, Candlestick, The Whip / A frakcióvezető), a Csak ülünk és mesélünk podcast egyik hangja, a Geekz volt szerzője. 2000-ben 15 éves volt.
Podcastsorozatunkban, a Csak ülünk és mesélünkben kollégáimmal, Laska Pállal és Mester Ákossal egy egész adást szenteltünk a számunkra mérföldkőnek számító 1999-es évnek, de 2000 sem áll rosszul amerikai filmtörténeti örökzöldek bemutatásában: elég ha a Gladiátorra gondolunk, vagy a Számkivetettre, netán M. Night Shyamalan itt már többször emlegetett Sebezhetetlenjére, vagy az autómániát a Halálos iramban előtt egy évvel beindító Tolvajtempóra. Ugyanebből az évből származik az első Végső állomás, az első Horrorra akadva, az első Apádra ütök, az első McG-féle Charlie angyalai, és az újkori képregényfilm-özönt elindító első X-Men. Alkottak a legendák is, 2000-ből származik Woody Allen Süti, nem süti-je (Small Time Crooks), Eastwood Űrcowboyokja, Altman Dr. T. és a nők-je, s a nemrégiben elhunyt Robert Redfordtól a Bagger Vance legendája is.
2000 – mint a Mátrix utáni első év – még tartalmaz mára már anachronisztikusnak ható filmeket, hiszen még alkot Arnold Schwarzenegger, aki A hatodik naponnal egy furcsa poszt-Emlékmás sci-fivel jelentkezett, vagy Jackie Chan, aki ismételten megpróbálja meghódítani Amerikát a western-környezetbe helyezett Új csapással. Még lehetett közepes költségvetésű filmeket a moziba küldeni olyan, mára már nagyjából elfelejtett zsánerekben, mint a katonai-tárgyalótermi dráma (A bevetés szabályai / Rules of Engagement, Férfibecsület), amelynek kortárs testvérei manapság legfeljebb a nagy streamingszolgáltatók eldugott bugyraiban találhatóak meg – már ha az algoritmus is úgy akarja.
Kétezer az az év, amikor Hollywood csúcsra járatta a tinivígjátékot: Kerül amibe kerül (Whatever It Takes), Cool túra, Pasik és csajok (Boys and Girls), Lúzer, Hajrá, csajok! (Bring It On), és még talán ide tudom gyömöszölni a sztóner-film Hé haver, hol a kocsim?-at (Dude, Where is My Car?) is. A „felnőttebb” szórakozást pedig a súlyos pszichiátriai zavarban szenvedő főhősök vígjátékai mint az Én, én, és az Irén vagy a Betty nővér (Nurse Betty) szolgálja ki. De ha valami zsigeribbre vágytunk, akkor Martin Lawrence éppen elcsaklizta Eddie Murphy maszkmesterét az első Gagyi mamira.
Persze az év nem múlhatott el orbitális bukták nélkül, ilyen volt a Háború a Földön (Battlefield Earth), Verhoeven Árnyék nélkülje, vagy a Szupernóva – ami Magyarországon csak a következő évben jelenik meg, akkor is csak videón. Ez bizony a bukott sci-fi, ami nemcsak Walter Hillt de kis híján Francis Ford Coppolát is magá alá temette. Ennek az évnek is megvannak a „két ugyanolyan témájú blockbuster mérkőzik meg egymással” párfilmjei, jelen esetünkben A Mars mentőakció küzdött A vörös bolygóval (Red Planet), és végül mindkettő alulmúlta az elvárásokat. A szépemlékű Mel Gibson pedig két filmmel is jelentkezik, A hazafival és a Mi kell a nőknek?-kel – mintha két teljesen másik bolygóról érkezett volna.
Az év más filmjeiről talán még homályosabbak az emlékeink, leginkább csak akkor jutnak eszünkbe, ha valaki rákérdez, miket is láttunk az HBO kódolatlan hétvégéin az évtizedben: Hulla, hó, telizsák (Reindeer Games) – John Frankenheimer utolsó mozifilmje, Szellemkutya, Koponyák (Skulls), a rádiós apa-fia-múltmegváltoztató Frekvencia Dennis Quaiddel és Jim Caviezellel, Álom Afrikáról (I Dreamed of Africa), a Temetetlen múlt (Robert Zemeckis thrillere, amit a Számkivetett forgatási szünetében vett fel), Telitalálat (Lucky Numbers) vagy A manipulátor (The Condender – politikai dráma, amiben Jeff Bridges játssza az Egyesült Államok elnökét – a film mintha egy másik univerzumból származna így, 2025-ből nézve).
Érdemes végigvenni a mára valamiért megfáradt kultfilmeket, amiket nem tudtunk nem állandóan nézni annak idején: Pop, csajok, satöbbi, Mike Figgis Timecode-ja, Majdnem híres, Táncos a sötétben, Az óceánjáró zongorista legendája, esetleg éppen a Sakáltanya, vagy személyes kedvencem, a Cecil B. Demented. Ellenben mai napig hivatkozási alap, mondhatni elengedhetetlen része az egyetemes filmes műveltségnek az Amerikai pszichó, a Rekviem egy álomért, a Blöff, az Ó, testvér, merre visz az utad?, vagy Spike Lee Afro TV-je.
Bizonyos filmeknek hosszabb utóélet jutott, akkor még nem látható okokból: Stephen Soderbergh Trafficja óta szemlátomást mindenki ugyanazzal a színpalettával érzékelteti hogy Mexikóban járunk, még akkor is ha adott esetben a film Kanadában forgott. A Pitch Black – 22 évente sötétség pedig szépen csendben egész kis franchise-zá nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben, bár a legújabb filmről, a Riddick: Furyáról tavaly év vége óta semmit nem hallani.
Huszonöt évvel ezelőtt is majdnem lehetetlen volt megjósolni, mi is a film jövője. Akkoriban is arra panaszkodtunk hogy túl sok a folytatás, a remake – nem szívesen emlékeztetek senkit a Sylvester Stallone-főszerepelte Get Carter újrájára –, hogy Hollywood elfáradt és nem tud újat mondani. Nagy összegben fogadok rá, hogy ha megéljük, huszonöt év múlva is ugyanezt fogjuk majd mondani. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy az idei év felhozatalából mire és hogyan fogunk emlékezni. Lehet hogy még képesek leszünk saját magunkat is meglepni.
„Szerencsére nekem picivel könnyebb volt, mint Pressburger Imrének" – Interjú Forgács W. András forgatókönyvíróval
Budapesten felszállt egy Londonba vezető repülőjáratra, leszállt, megismerkedett egy langaléta brit sráccal, akivel összeköltöztek. Egy esti italozás közben kitaláltak egy filmet, majd megírták és leforgatták. A Candlestick egy izgalmas kamarathriller lett, Agatha Christie és Alfred Hitchock legjobb hagyományait idézi fel.
