Huszonöt éve tavasszal családfenntartói feladatomnak eleget téve a „hivatalból” sétálok hazafelé, amikor a Mikszáth téren összefutok Orsós Jakabbal, egykori egyetemi tanárommal. By the way, van itt egy rendezősrác a Simó osztályból, Miklauzic Bence, lenne-e kedvem segíteni a diplomafilmjében? Miért ne, vonom meg a vállamat, van csomó kiéletlen kreatív kapacitásom.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Maruszki Balázs írta. Forgatókönyv- (A zöld sárkány gyermekei, Ébrenjárók, Semmelweis) és drámaíró, dramaturg/script doctor (Sohavégetnemérős, Larry), Magyar Nemzeti Filmalap fejlesztőcsapatának a tagja 2012-2019 között. 2000-ben 32 éves volt.
2000 számomra sorsfordító év lett, nyugodtan mondhatom utólag. Bencével megírtuk az Ébrenjárókat, nyertünk vele forgatókönyvíró-díjat a filmszemlén, végigutaztuk a filmmel az országot, és szentül hittük, hogy elfoglaljuk a helyünk véglegesen a „magyar filmes Pantheonban”. Ezzel a naiv tévedéssel sokan voltunk/vagyunk a pályánk elején…
2000 hozott egy barátot, alkotótársat Bence személyében, és a barátságot máig ápoljuk. Ráadásul nekem Ébrenjárók volt a „beavatás” a magyar film addig számomra távolról ismert világába. A közös közönségtalálkozók, utazások kapcsán ismertem meg a híres Simó-osztályt, Pálfi Györgyöt, Hajdú Szabolcsot, Török Ferencet és a többieket, vágókat, színészeket, operatőröket is.
Volt ezeknek az éveknek egy határozott lelkesültsége, hite a magyar film megújulásában. A Simó-osztály Mundruczó Kornéllal, Fliegauf Benedekkel és a többiekkel kiegészítve leporolták a rendszerváltozás után elbizonytalanodott magyar filmet, „friss levegővel” fújták tele – legalábbis hasonlókról írtak a folyóiratok, erről lelkesedett a szakma akkor és utólag is.
Utólag visszanézve érdekes kérdés, volt-e ennek az „új generációnak” egységes stílusa és hatása? Az elsőre határozottan nem a válasz, ha például a román újhullámmal, a Dogmával, vagy akár a Budapesti Iskolával vetjük össze, nem tudnék felidézni közös generációs víziót, inkább csak emlékezetes alkotói bemutatkozások átlagon felüli összességét. A kísérleti Hukkle, a szupernaturalista Nincsen nekem vágyam semmi, a hipnotikus Dealer, vagy a klasszikusabb, mégis fiatalos Moszkva tér… ennél tarkább a kép nem is lehetne. Legfeljebb az „így jöttem” ambíció kötötte össze ezeket a filmeket, tematikus vagy filmnyelvi kapcsolódásokat talán csak a legélesebb szemű filmkritikus találna bennük.
Filmtett 25×25#6 – A (már nem olyan) „fiatal magyar film”, avagy a „fiatal magyar film” új útjai
A Filmtettel nagyjából egyidőben indult egy filmkészítő-generáció is Magyarországon. Ez az ő történetük dióhéjban.
Hogy volt-e hatása ezeknek az éveknek a későbbi generációkra? Ebben viszont optimistább vagyok: igen, volt, van, vagy legalább is remélem, hogy a 2000 körül készült filmek éppúgy inspirálják a fiatal filmkészítő generációkat, mint ahogy minket a „BBS-generáció”.
Az ezredfordulóra emlékezve lehetetlen nem említeni Simó Sándor hallatlan mentori jelentőségét, azt a törekvését, hogy lehetőleg minden tanítványát bemutatkozáshoz segítse. Ez olyannyira nem volt evidens, hogy korábban egész osztályok tűntek süllyesztőbe a kezdők filmes támogatási rendszerének hiánya miatt. Az Inkubátor program beindítása egyfajta folytatása volt Simó tehetséggondozó tevékenyégének, de sajnos a programot mára kiherélték.
De vissza 2000-hez! A Moszkva tér egy, a Hukkle két, a Dealer négy év múlva jön, a magyar film még a rendszerváltozás témáit próbálja utolérni, több és kevesebb sikerrel, az emlékezetem homályos, lehet azért, mert akkoriban inkább visszamenőlegesen ismerkedtem a világ filmművészetével a rendszerváltozás után.
Fassbindertől, Pasolinitől, Tarkovszkijtól például a Filmmúzeum addig legfeljebb egy-egy filmet játszott, és akkor hirtelen az egész életmű „rám szakad”, élvezettel habzsoltam ezeket a filmklubokban, kevésbé törődtem a magyar filmekkel. Kivéve a Werckmeister harmóniákat, amely számomra beavatás vagy előszoba volt Tarr-életműbe, hipnotikus hatásával a Stalker és a Dealer között elhelyezkedve.
2000 – a „vihar előtti csend” éve az én szememben, személyes és általános vonatkozásban is. Valami megmozdul, feltámad a szél, az ég elborul, még nem zuhog, a korhadt ablakot egyre erősebben csapkodja a szél. Hamarosan itt a felfrissülés!
