Mindenki keresett valamit 2000-ben, és mindenki másvalamit. Schneider Tiborék svábokat és csángókat.

Én még voltam pionír… és rengeteg pioníraktivitáson vettem részt a hetvenes években.  Az egyik legnépszerűbb tevékenység a rajzverseny volt. A kommunizmusban általában a jövőről beszéltünk, mert a múltról rendesen nem volt szabad, a jelen meg elég siralmas volt. Ezért ezen versenyek témája úgy volt meghatározva, hogy képet kellett alkotnunk a rajztömbünkbe, esetleg krétával az iskolaudvarra a jövőről, amit úgy fogalmaztak meg: „milyen lesz 2000-ben?” Meg is lehet hallgatni azt a román nyelvű pionírdalt: Noi în anul 2000! (Mi 2000-ben!)

Aztán jöttek a rajzolt közhelyek: felhőkarcolók közt, a levegőben száguldozó furcsa járművek (mint az Ötödik elemben, csak kicsit szovjetesebb formavilágban) az előtérben, fiatal, munkásoverálba öltözött szülők, amint átölelik gyerekeiket (mind a hármat), és a papa felmutat, hogy lám, ezt mind a kommunizmusnak köszönhetően valósítottuk meg nektek! Szóval nekem ilyen illusztrációkat mutattak 2000-ről, senki se mondta, hogy ekkor alapítják meg Erdély első magyar nyelvű filmes folyóiratát, a Filmtettet!

35 éves voltam kétezerben és már tíz éve a Román Televízió magyar szerkesztőségében dolgoztam, amikor március 15-e alkalmával Szatmárra kellett mennem. Ott nagyrészt idősödő történelemtanárok társaságában riportot készítettünk a helyi 1848-49-es emlékhelyekről. Az egyik tanulsága ennek a riportnak végül az lett, hogy a szatmári 48-asok közt nagyon sok sváb származású volt, akik egykori németségükkel nem törődve a magyar szabadságharc oldalára álltak. Na, de hogy is kerültek a németajkú svábok Szatmárra és környékére? Károlyi Sándor gróf a 18. század elején a Rákóczy-felkelés után a Nagykároly környéki elnéptelenedett falvakba Baden-Württembergből érkezett, hazájukban üldözött vagy leszegényedett sváb családokat telepített, mert ezzel akart javítani a birtokán bekövetkezett népességcsökkenésen. Így alakultak ki évszázadok alatt a gazdag svábok által lakott szép falvak, melyeket tisztaság, rend, fejlődés jellemzett –, egészen a második világháború végéig.

Ezekből a falvakból rengeteg embert orosz munkaszolgálatra vittek, mert német kollaboránsoknak titulálták őket.  Megtizedelve, megtörten, betegen jöttek vissza évek múlva, sokan méltatlankodtak is, hogy ők már régóta magyarok, nem németek, miért tették ezt velük? Na, de ahogy megerősödött a nyugatnémet gazdaság, egyszer csak levelet kaptak a meghurcolt emberek, hogy német márkában kártérítést kapnak a fogságban és munkaszolgálatban töltött évekért. Ekkor ismét megerősödött a német öntudat – annyira, hogy a nyolcvanas évek végére megint elnéptelenedtek ezek a falvak. Aki csak tudott ugyanis visszament Németországba: volt, aki kivárta az útlevéltortúrát, volt, aki szökött.

Ezt a kis történelmi áttekintőt azért kellett ideírnom, hogy jobban érthető legyen az a beszélgetés, ami ott, a szatmári forgatás után lezajlott. Az egyik úriember (aki éppen kivételesen nem történelemtanár volt, hanem úgy emlékszem, könyvelő), Wielland Ferenc félrehívott és elmesélte nekem a nagy projektjét, hogy ti. ahhoz hasonlóan, ahogyan a Károlyi gróf csinálta háromszáz évvel azelőtt, ő is katolikus családokkal szeretné betelepíteni a kiüresedett Szatmár környéki sváb falvakat. A svábok által itthagyott házakból több is az egyházra szállt át, így megbeszélte a katolikus papokkal, hogy azokba lakókat hoz: csángókat Moldvából. És a még fiatalosan mozgó, akár hiperaktívnak is mondható Wielland úr egy többnapos körúton vett részt Csángóföldön, szórólapokat hagyott a templomokban, hogy akinek kell ház és föld, jöhet a szatmári Nagymajtényba és környékére. Beszélgetésünk alatt éppen azt újságolta el nekem, hogy  nemrég telefonáltak neki a szatmári RMDSZ-től, hogy öt csángó család áll a székház előtt, s várják Wielland urat, hogy ossza szét őket a szabadon hagyott házakba. És így került – egyelőre – öt csángó család Nagymajtényba.

Nagyon megfogott ez a történet. Sokat jártam Pestre, az akkor még barátságos Duna TV-be is bejártam, mindig meglátogattam Durst Gyurit, az erdélyi filmesek nagy barátját, Tanos Miklós szerkesztőt, aki az itt sugárzott filmjeinkből néha beválogatott egy-egy részletet a műsorába, a Dunatájnak is voltak irodái ott, oda is érdemes volt bemenni Szederkényi Miklóshoz, akinek szintén mindig volt egy jó szava a hozzám hasonlókhoz. Pont Miklóshoz léptem be, amikor a számítógépe mögül rámköszönt, s megkérdezte: „Nincs valami jó sztorid? Pont van egy pályázat az ORTT-nél!” Elmondtam neki a Wielland úr esetét-tervét. Megkért, hogy írjam le két oldalban, amit aztán Buglya Sándor, a Dunatáj főnöke is láttamozott – így azt mondhatom, hogy 2000 nekem úgy telt, hogy ezt a történetet leforgathattam. Három gyermekem édesanyja, Lőnhárt Melinda akkor éppen a kolozsvári néprajzszakon végzett és neki is jól jött a téma a diplomamunkához, így ő jegyzi a forgatókönyvet.

Voltunk a Csángóföldön, ahonnan elindultak ezek a kalandra vágyó családok Szatmár környékére a sváb házak helyzetét felmérni, voltunk a frissen odaköltözött csángó családokat meglátogatni, és kimentünk Németországba is, Ulmban, Biberachban megkerestük az egykori szatmáriakat. 2000 volt, kellett még a vízum, öt napunk volt Németországra, kevés volt pénzünk... de aztán meglett a Hazakeresők – svábok, csángók úton! című film. 2001-ben bemutatták a Duna Televízióban és a Román Televízióban egyaránt, most a YouTube-on elérhető, kétezerötszáz nézője volt eddig. Öt évvel ezelőtt megjelent alatta egy komment, amit a filmben szereplő, akkor másodikos csángó kislány írt: „Ez a videó már lassan 20 éves... nem hittem volna, hogy látom a 9 éves énemet és a fiatal anyukámat! Megkönnyeztem a végén, azok az idők...” Azt, hogy miként felejtettük ott egy müncheni étteremben a féltve őrzött DV-kameránkat és hogy milyen volt az ulmi Szatmári és Bánsági Svábok Múzeumában, majd megírom legközelebb… amikor 50 éves lesz a Filmtett!