„Regényt fordítani vagy filmről írni, beszélni, tanítani: egyszerre önátadás és önkifejezés.” Varró Attila a Harcosok klubja fordításáról – és magáról a filmről.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat első szövegét Varró Attila írta. Filmkritikus, filmtörténész, műfordító, egyetemi tanár, a filmes memetika magyar szaktekintélye, a Filmvilág folyóirat szerkesztője, a Kult-comics című kötet szerzője. Ő fordította magyarra a Harcosok klubját (Fight Club). 2000-ben 29 éves volt.
Regényt olvasni vagy filmet nézni egyet jelent a teljes elmerüléssel egy másik világban, egy idegen történetben, amely elég távol áll a saját valóságunktól, hogy érdemes legyen a mélyére menekülni. Regényt írni vagy filmet rendezni – gyanítom – egyet jelent a teljes elmerüléssel a saját világban, a személyes történetben, amelyet bármilyen messzire vihetünk valódi életünktől, miközben magunkat keressük benne. Regényt fordítani vagy filmről írni, beszélni, tanítani: egyfajta konok ingázás a kettő között. Egyszerre önátadás és önkifejezés. Folyamatos váltogatás immerzió és reflexió között. Ugyanaz a sztori pereg másodpercenként hatvan kockás sebességgel, de felváltva két különböző nézőpontból, két különböző objektíven keresztül – mint azoknál a netpornóknál, ahol az aktus kistotáljának egyik sarkában ott zajlik párhuzamosan a POV-verzió, a nézőt állandó döntéshelyzetben tartva. Vagy épp, egy másik – témához illőbb – hasonlattal: szüntelen tekercscsere.
1999-ről 2000-re virradóan nekem a Harcosok klubja jelentette az első nagy szembesülést ezzel a befogadói tekercscserével, előbb az 1996-os Chuck Palahniuk-regény lefordításával (teljes amatőrként, nullánál kevesebb tapasztalattal), majd az újévi magyar filmpremiert követően a David Fincher-féle adaptáció kényszeres (újra)értelemzési kísérleteivel, újsütetű filmkritikusként, később botcsinálta filmszakos oktatóként. A kölcsönkapott szamárhegyi nyaralóban, koraőszi pompában zajló párhónapos fordítás páratlan beavatást jelentett, mivel a könyv minden egyes mondatát magaménak érezhettem, csak éppen egy kiváló író lenyűgöző stílbravúrjában megfogalmazva: fogyasztásellenes, anarchista lázadása közel állt világnézetemhez, lúgos (ön)iróniájával meghitt kapcsolatban voltam, generációs dühében az apák iránt saját tehetetlen haragomra ismertem (talán ezért is lett, a praktikus okokon túl, Jackből Apu).
A szöveg folytonos ütközete a fehéren izzó szenvedély és a szikár, bonctermi precizitás között csak még tovább fokozta ezt a „kint-is-vagyok/bent-is-vagyok” érzést a fordítás során: Palahniuk prózája pergő mozgókép tőmondatokból, találó jelzői, pazar hasonlatai látványélményt teremtenek minden sorból („sötétbarna, olasz bőrkanapé-ajkak”) – nem a mondatokat kellett magyarra fordítani, inkább hagymázas képeit pontos szöveggé formálni. Az alapregény egyetlen, lázas iramban pergő történetet mesél el egyetlen szubjektív elbeszélésben, mégis kettős nézőpontból: névtelen főhőse hol saját megkésett coming-of-age történetének lépéseiről számol be első személyben, hol önállósult ösztönénje, Tyler Durden kalandjairól tudósít afféle „külső narrátorként”. Fordítója saját szakmai tudathasadásával szembesül a főhős tébolyában: miközben a legpontosabb, leghelyesebb magyar megfelelőn töri a fejét, legmélyebb, legsejtelmesebb indulatait kell kipréselnie szívéből.
Palahniuk világméretű bestsellere ikonikus példája lett a posztmodern ponyvaregénynek, midőn már nem csak a magas irodalom és filmművészet zsonglőrködött efféle tudathasadásokkal, de a mainstream szórakoztatás világát is megfertőzte a műfaji irónia, látványos önreflexió és szüntelen kikacsintás. Az ezredforduló emelte be ezt a szüntelen tekercscserét a filmvilág fősodrába, egyszerre szabadítva a nézőkre az IMAX-arénák ingerbő élményközpontúságát és az elbeszélésmód elidegenítő stratégiáit. Folytonosan váltogat önnön tekercsei között a korszak számtalan kultuszfilmje, legyen szó a kettős irányú narratívát követő Memento sötét thrilleréről, a raktárházi jelenetek színpadi statikussága és a személyes flashbackek dinamikus változékonysága között váltogató Kutyaszorítóban véres gengszter-tragédiájáról vagy épp a hagyományos Kaméliás hölgy-melodrámájába anakronizmusokkal, ironikus kommentárokkal és műfajidegen hommage-okkal tarkított musical-betéteket illesztő Moulin Rouge musicaljéről. A multiplexeket egycsapásra megfertőzték a posztmodern látványfilm-auteurök, Tim Burton, Baz Luhrmann, Paul Verhoeven játszadozhatott a stúdiómilliókkal – mégis David Fincher alkotása, a Harcosok klubja lett emblematikus példája annak az eredendő ellentmondásra épülő frigynek, amely összeegyeztette a „ne nézd, légy benne” képdiktatúráját a „te most egy filmet nézel” szüzsé-forradalmával.
Szappan vagy dinamit? – David Fincher: Fight Club / Harcosok klubja
Kafka óta tudjuk, hogy az igazán érdekes dolgok többnyire hivatalnokokkal történnek. Tudja a fennvaló, hogy miért, de valahogy ő a kiválasztott faj, társadalmi anomáliák szerény gyűjtőhelye, amolyan barométer, ami idejében előrejelzi a dekadenciát, a nagy világégéseket, kataklizmákat. Hálás téma, mondhatni. Mert szerény öltözete, nyakkendője és fehér inge borzalmas forradalmárt, anarchistát takar. Aki egyszer bekattan, és akkor mese nincs: belehugyozik a levesedbe. Vagy pornófilmből kivágott kockákat illeszt a Walt Disney tekercsek közé a legandalítóbb részeknél. Esetleg szappant főz a saját hájadból. De az is lehet, hogy dinamitot.
A Palahniuk-regény mára túl van hetedik magyar kiadásán, első megjelenése óta immár a harmadik nemzedék csodálkozik rá és találja meg magát benne, ahogyan az idén negyedszázados film is újat, mást mond az X-, Y- és Z-generációknak. Annak idején még keveseket érintett meg – a filmverzióból is kihagyott – ökoterrorista vonal, ám a bedurvult klímaválság tűzforró árnyékában igencsak aktuálissá vált Tyler prepper-víziója a metropoliszok romjai között legelésző szarvasokról; az éttermi testnedv-hadviselés sem tűnik már olyan abszurd túlzásnak az eat-the-rich-filmdömping közepette; a névtelen főhős pedig bármelyik alagsori incel-egylet szószólója lehetne. Ugyanakkor a két mű keresetlen és keményvonalas indulata olyan zsigeri őszinteségű, hogy meghiúsít, sőt nevetségessé tesz mindenféle ideológiai kisajátítást, legyen szó többszáz oldalas marxista tanulmánykötet erőltetett eszmefuttatásairól (Anna Kornbuth: Marxist Film Theory and Fight Club, 2019) vagy ultrakonzervatív propagandafogás parasztvakításáról. Bárki-bármikor kiragadhat belőle egy neki tetsző szlogent és zászlójára tűzheti, a „kultúra” szó hallatán fegyverük után kapó fióknáciktól („a Mona Lisával akarom kitörölni a seggemet!”) a boomergyűlölő-klímaszorongó gimnazistákon át („nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért és ólomtartalmú benzinért”) az ezredfordulós egzisztencialistákig („mi a rosszabb, a pokol vagy a semmi” avagy „Isten közönyénél még a haragja is jobb”). De a Harcosok klubja lényege nem a részleteiben rejlik, mozaikkockáiból nem áll össze koherens Nagy Kép – épp ellenkezőleg, a minket körülvevő világ totális értelmezhetetlenségéről és az ennek felismeréséből fakadó haragról mesél egyedülálló meggyőzőerővel.
Fincher legnagyobb adaptációs bravúrja abból fakadt, hogy megőrizte ezt az inkoherenciát, nem redukálta a regényt saját szerzői interpretációra, mint tette ezt később a Benjamin Button-alapnovella vagy a Killer-képregény rovására. Bár kiejt epizódokat (lásd a parfümüveges partit) és nyitott befejezésével megfosztja az alapregényt hideglelős Arkham-fináléjától, csupán a megírt fragmentumokat rendezi kissé más sorrendbe, gondosan őrizve önállóságukat: voltaképp videoklipek füzérét követjük, amelyek ezredfordulós slágerek helyett a téboly, magány és undor haiku-ciklusait képesítik fel. A rendező kedvelt motívumai elvegyülnek a Palahniuk-kavalkádban (lásd a korai életmű megváltás-meséit), az óramű-pontossággal összeillesztett Fincher-narratíva ezúttal belefúl a káoszba, jellegzetes vizuális megoldásai elvesznek a stílparádéban – jelen van, de mintha ott se lenne, szerzőisége szubliminális, akár a töredékmásodpercekre felvillanó Tyler Durden-képsorok, vagy a Hófehérkébe illesztett jókora díszfasz.
Egység helyett kétségek – párkapcsolat, világnézet, identitás terén a történetben épp úgy, mint értelmezés tekintetében, legyen szó a fordítás dilemmáiról (lásd az „életközeli/halálközeli élmény” súlyos baklövését) vagy a filmkritika titokfejtő kísérleteiről. Nem véletlenül hangzik el kétszer is az intelem a harci klubok kiskátéjában – „egy szót sem a harci klubról” –: ez a könyv/film tényleg azon ritka kultuszművek egyike, amelyről felesleges beszélni, bőven elég érezni, átélni eksztázisát (lásd még: Rocky Horror Picture Show). Ugyanakkor, mint ez a rövid írás is bizonyítja, mai napig akadnak, akik képtelenek nem beszélni róla, némileg ezzel is hozzájárulva a kultusz fennmaradásához. Mert meglehet, manapság már nem nyílnak illegális harci klubok Bronxtól Józsefvárosig, de biztosra veszem, a Harcosok klubját még huszonöt év múlva is lesznek, akik kinyitják – ki tudja, talán a plázákban legelésző szarvasok és parlamenteket behálózó karvastag indák között.
