.jpg)
A cikksorozat előző szövege egy filmes generáció közel sem könnyű helyzetéről szólt. Most az utánuk következő generáció egyik tagja is vall.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Schwechtje Mihály írta. Forgatókönyvíró-filmrendező (Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-), Sünvadászat), színház- és tévés rendező (Az örökség; Terápia) a FreeSzFE, a Metu és az ELTE oktatója, Petrovits Genovéva producer férje és alkotótársa. 2000-ben 22 éves volt.
Alapvetően gond van az időérzékelésemmel, ezért sosem szoktam tudni, mi mikor történt, hány év telt el, és az is minden egyes születésnapomon megdöbbent, hogy mikor telt el újra egy év. Ezért nekem az, hogy átléptük az ezredfordulót, és az évszámok már kettessel kezdődnek, olyan még ma is, mintha valami újdonság lenne, mintha épp csak egy éve még a kilencvenes évek lettek volna. Mindig csodálkoztam azon, ahogy az idősebbek évre, hónapra, néha napra pontosan mesélik az életüket. Nem időszerűen, de a kilencvenes évek és a kétezres évek között éles különbséget érzékelek, de az inkább esztétikai és életérzésbeli. A kilencvenes évek a fejemben egy lezárt egység, sok napsütéssel, sok ízléstelenséggel, de mégis derűs sokszínűséggel. A lengyelpiac, a Pop Swatch óra, az Emtíví, a táskaméretű mobiltelefonok és a kényszervállalkozók kora.
A kétezres évek nem jelenik meg ilyen elvágólag. Nekem nem tűnt fel, hogy közben már véget ért a tízes évek is, és mindjárt túl leszünk a húszas évek derekán. Milyen volt a kétezres évek a kétezertízes évekhez képest? Nem tudom megmondani. Tényleg úgy élem, mintha ez még ugyanaz volna. Persze ha közelebb megyek – vagy most, hogy van ez a számvetés, visszalapozok –, látom, más a politika, szemünk előtt borul fel egy világrend, és az is nyilvánvaló, hogy Magyarország életében kétezertíz egy fordulópont. Szerintem hátraarc – vagy zuhanás a gondolattalanságba. De ezeket mintha nem időélményként élném meg. Ezek csak úgy megtörténnek. Nincsen kiterjedésük sem térben, sem ritmikában. Folyamatos jelen. Ezt élem kétezer óta.
De most, hogy ez feladat volt, mégiscsak feltúrtam, amit az internet, a gyenge memóriám és az otthoni dokumentumok engedtek. Akkoriban a filmek még celluloidra készültek, a digitális áttörés nem történt meg, bár az évtized közepére már elkezdtek megjelenni a digitális kamerák, de még nem voltak versenyképesek a nagybetűs filmmel.
Rákerestem, mik voltak a fontos filmek akkor a világban, látom, ekkor mutatták be Lars von Trier Dancer in the Dark-ját, Paul Thomas Anderson Magnoliáját, Dzsafar Panahi The Circle-jét. Mindet megnéztem akkor szorgalmas tanulóként, de mély nyomot nem hagytak bennem. Nem a filmek a hibásak ezért: máshol tartottam, nem találkoztunk, és kész.
Rácsekkoltam, mi is történt akkoriban a magyar filmmel? És arcon csapott, hogy milyen markáns a különbség a kétezres és a tízzel kezdődő évtized között. Persze, ahogy szembesülök vele, egyértelmű, hogy ennyire éles a váltás, és hogy én ezzel tisztában is vagyok – megintcsak az agyam, ami mintha nem időben érzékelne, hanem személyekből, cselekedetekből, gaztettekből rögzítene csomópontokat.
A magyar film abban az évtizedben szabad volt. Akkor belépőként, mindennek a peremén, ezt én nem érzékeltem, most visszanézve viszont már világos. Nem a politika döntött, nem egy Amerikából hazakényszerült producer-diktátor osztotta a pénzt, pláne nem egy politikai reklámrendező, hanem a szakma. És ennek köszönhetően egy teljes generáció indulhatott el fantasztikus filmekkel. Hajdu Szabolcs leforgatja a Macerás ügyeket, a Tamarát, az Off Hollywoodot, a Fehér tenyeret és a Bibliothèque Pascalt. Török Ferenc megcsinálja a Moszkva teret, a Szezont, a Csodálatos vadállatokat, a Koccanást és az Overnightot. Mundruczó Kornél a Nincsen nekem vágyam semmit, a Szép napokat, a Johannát, a Deltát és az évtized végén a Szelíd teremtést, és közben folyamatosan készült a Kis Apokrif-sorozat is. Tarr Béla megcsinálja a Werckmeister harmóniákat. Bollók Csaba az Iszka utazását. Kocsis Ági a Friss levegőt. Gigor Attila a Nyomozót. Pálfi György a Hukklét, a Taxidermiát és a Nem vagyok a barátod-at. Fliegauf Bence a Rengeteget, a Dealert, a Tejutat és az évtized végén a Wombot – és akkor csak a nagyjátékfilmeket soroltam fel. Nemes Jeles berobban a Türelemmel, Kenyeres Bálint a Before Dawnnal. Atyaég, milyen évtized. Elképesztő, mennyi erő, mennyi film, hány induló tehetség. Mikor volt a magyar film történetében olyan évtized, amelyben kezdő rendezők ennyi filmet készíthettek?
Filmtett 25×25#6 – A (már nem olyan) „fiatal magyar film”, avagy a „fiatal magyar film” új útjai
A Filmtettel nagyjából egyidőben indult egy filmkészítő-generáció is Magyarországon. Ez az ő történetük dióhéjban.
A múltban való kutatáskor felfedeztem, hogy közben 2000-ben én magam is fordulóponthoz érkeztem. Felvettek az ELTE Filmelmélet-filmtörténet szakára, amely ekkor indult először önálló szakként. Előtte is létezett, de csak azoknak, akik az egyetem más szakára jártak. Akkoriban az SzFE mellett nem volt más filmes képzés, így az, hogy az ELTE-n lett egy másik filmes képzés, jelentős mérföldkő. Különösen most látszik, mennyire meghatározó lépés volt: azóta a szakmai autonómia tendenciózus leépítése miatt, ami az SzFE autonómiájának eltiprásával ért a csúcsára, mára az ELTE vált a magyar filmes felsőoktatás legfontosabb terepévé.
Huszonkét éves voltam ekkor, és addigra már egyszer biztosan próbálkoztam az SzFE operatőr képzésével, sikertelenül. Aztán még kétszer. Az ELTE-n Pálos György, Hartai László és Sós Mari szelíd irányítása alatt tanultam, és az ő hatásukra, valamint a sikertelen felvételiknek köszönhetően jöttem rá, hogy nem operatőrként, hanem rendezőként kell próbálkoznom a filmmel. Végül csak huszonnyolc évesen vettek fel filmrendező szakra Grunwalsky Ferenc és Miklauzic Bence osztályába.
A kétezres évek nekem az indulás évei voltak. 2005-ben elkezdtem rendezést tanulni az SzFE-n. Az Inforg Stúdióval teljesen kezdőként kaptam állami támogatást, tizenkétmillió forintot, amiből leforgattam Az alma című kisfilmet. Azóta sem kaptam ennyi pénzt állami forrásból filmre. A szabad évtizedben még háromszor kaptam pénzt kisjátékfilmre (Hideg Berek, Ünnep, A pingvinkonstrukció), közben az egyetemen is forgattam két filmet (Örvény, Porcukor).
Aztán jött 2010. Diplomáztunk. Megszűnt a szakmai autonómia. És a generációm – Reisz Gábor, Kárpáti György Mór, Szimler Bálint – már nem úgy indult, mint a korábbiak. És a korábbiak is harcolni kényszerültek, belső ritmusuk ellenére lassítottak, független filmesek lettek vagy külföldre távoztak.
De itt most megállok, mert ez már egy új évtized. Isten éltesse a Filmtettet!
