„Ott ül a tekintetében a démon.” Janisch Attila – ezidáig – legutolsó játékfilmje, a Szemle-fődíjas Másnap előkészítése az ezredforduló környékén zajlott. Egy filmtörténeti jelentőségű kincsből, az akkoriban írt rendezői naplóból közlünk részleteket.

1998. 03. 04.

Az ég, a por, a szél és az út (haiku)
A búzát learatják.
A virág elvirágzik.
A kislány megöregszik.

1998. 08. 22.

Narráció a film elejére:

Ez a nap is lehetett volna olyan, mint bármely más nap, de valami mégis befurakodott a változatlanság megnyugtatóan unalmas láncszemei közé. Valami megváltozott. Talán csak egy felhő futott át az erősen tűző délutáni nap előtt, vagy egy váratlan szélroham lendült támadásba. Talán, de mégsem. Nem felhő vetett árnyékot, de még csak nem is szélroham kavarta fel a port. Az úttal volt valami, az úttal, amely ott kanyargott az Utazó előtt.

Rendezői vázlat

2002. 02. 05.

A mező képével kezdődik a film (a kamera oldalról kocsizik – lassítva), és ebben a képben jelenik meg először a kerékpárján az Utazó. Áttűnéssel tűnik bele a képbe. A semmiből teremtődik.

2002. 02. 06.

A tegnapi ötletet tovább gondolva megtehetnénk azt is, hogy mutatunk egy képet, amibe meg kellene érkeznie az Utazónak, hiszen halljuk a kerékpár közeledő hangját, de végül nem jön senki, csak az üres táj marad. Vagy csak a kerékpár által felkavart port látjuk, de sem a kerékpárt, sem az Utazót.

Egy film, amelyben a szereplők nem jelennek meg, de a kamera mégis úgy tesz, mintha ott lennének.

2002. 03. 02.

Andris [Forgách András] megírta az első jeleneteket:

„3. kép – Poros út, elágazás (szubjektív kamera mindvégig)

Ekkor elindulunk – a kamera szubjektív mozgásával – a szikla mögött található ösvényen. Az elágazásnál a baloldali utat választjuk. Az enyhe ereszkedőn rázkódik a kép. Gyér fű, köröskörül fakó aljnövényzet, néhány kisebb bozótcsoport.

Hirtelen, teljesen váratlanul az egyik fordulóban előbukkan a kék tenger. Hullámok fehér tajtéka látszik. Sós szél fúj. Sziklás öböl. Az út egyszer csak jobbra kanyarodik, kifejezetten éles kanyarral, aztán váratlanul véget ér. Úgy nyolcvan méterrel lehetünk a tenger fölött, egy piciny öböl van alattunk, vakítóan süt a nap. A kamera pásztázza a környéket.

Neszek. Zörejek. Szélfúvás. Magányos fenyőfa csúcsa ing.

Vastag, hegyesre faragott végű ág fekszik a fűben. A kamera megállapodik négy földbe vert cöveken.

Fiatal – talán tizennégy éves – lány van a cövekekhez kikötözve, szétfeszített lábakkal, két melle meztelenül hullámzik, ahogy levegőt vesz. Nem látni az arcát, le van takarva valamivel, talán egy szürkemintás pulóverrel. Haja szétterül a földön. Cigarettafüst száll a képen, úszik fényesen. Valaki lassan ereszti ki a száján. Zsebrádió hangja hallatszik a fűből. Valaki közeledik a lány felé, aki megmegrándulva próbál kiszabadulni, mint egy csapdába esett állat. Csak fulladt hangokat hallat, mint akinek a szájába tömtek valamit. A kamera tempósan közeledik hozzá.

Ragyog a napfény. Cigarettafüst. Odébb egy sziklamélyedésben összeszorult birkák. Addig forogtak a cölöp körül, amíg teljesen összegabalyodtak. Most rémülten bőgnek, tapossák egymást, ugrálni próbálnak.

A fűben egy zsebrádió. Közelről látjuk, a hangja felerősödik. Távolból a tenger szüntelen moraja hallatszik. Majd egyetlen reccsenés – a zsebrádió elhallgat. Valaki rátaposott.

Csönd támad. Nagy-nagy csönd.

Közeledünk a lányhoz, aki kikötözve hánykolódik, próbál szabadulni. Valaki egy kettétört bottal ráüt a fejét takaró pulóverre. A lánytest mozdulatlanná dermed. Vér itatja át a szürke pulóvert.

Cigarettafüst.

Lehajolunk, egészen közel a lányhoz. Valaki felhajtja a lány combján a szoknyát. Egyetlen mozdulattal letépi róla a bugyit. Aztán elhátrálunk. A letakart fejű lány ott fekszik mozdulatlanul. A vékony combokon horzsolás és alvadt vér nyoma.

Cigarettafüst. Sóhajtás. Sirályok köröznek odafönt.

Nyögés hallatszik. Aztán egy hatalmasan felszakadó sikoly – mintha egy sirály rikoltana. Mindez a kék égbolt képén. Ütések hangja. Halkuló nyöszörgés. Kemény rúgás és taposás. Mintha egy nehéz tárgy zuhanna. Aztán hosszú-hosszú csönd. A kép elsötétedik.

4. kép – Földút

Csörömpölő esés hangja.

Az Utazó hatalmasat esik kerékpárjával a poros földúton.

Nem lehet tudni, mi okozta a balesetet, talán ráfutott egy nagyobb kőre, valósággal kiröpül a nyeregből, a kerékpárja messzire gurul tőle.

Mint egy lassított felvételen, a kerékpár csörömpölve az oldalára dől, a táska, amit a férfi a kezébe szorított, nagyot bukfencezik a levegőben, majd beröpül az útszéli árokba, ő pedig mozdulatlanul, mint egy béka hever az úton.”

2002. 03. 04.

AZ ELSŐ GYILKOSSÁG DRÁMÁJA!

A szenvedély őrült erővel tör elő, mámorító és rettenetes érzés. A valóság kibillen az élet szokásos téridejéből, és amikor visszacsap, amikor – de már a tett után –, visszazökken, olyan ez, mint egy fájdalmas pörölycsapás. Az ember – a hirtelen bűnbe esett ember – iszonyúan éles fényben látja magát, amint a friss vértől csatakosan áll egy új és ismeretlen világba érkező idegenként a saját valóságos (megszokott) világának és az új, ismeretlen, félelmetes világnak a határmezsgyéjén. Innen már csak visszanézni lehet arra a valamikori világra. Többé soha nem lehet azonos azzal. Amikor hazudik, megpróbál visszakapaszkodni ebbe az elveszített dimenzióba. És az Utazó, amikor látja, hogy senki nem vádolja őt, megnyugszik. Úgy tűnhet a számára, mintha az elveszített világ visszafogadná őt.

Mitől titokzatos az Utazó?

A szerep és a játék lényege – ez a színészre, az ő játékára vonatkozik – nem az, hogy az Utazó maga ne tudná, hogy mit tett, de nem tudja az indítékot. Ő is menekül az önmagában feltámadó démon elől. Nemcsak kifelé hazudik, a külső kérdezőknek, de menekül a belső önmaga elől is, a saját emlékei elől. Úgy hazudik, hogy megpróbálja maga is elhinni. Hazugságainak ez a lényege. Ha sikerülne valóságossá tenni azt, ami nem volt igaz, kiradírozni az időből azt a néhány percet, amikor valami más történt, akkor kiszabadulna a saját ösztönei fogságából.

2002. 03. 06.

Ezen a hegyekkel körülzárt, mindentől távoli helyen élő nők számára izgalmas, érdekes az Utazó, mivel ő az idegen. Minden nő az Utazóra mozdul, de az ő figyelme arra a kislányra fókuszálódik, akit az itt élő férfiak akarnak mind maguknak.

A férfi-nő viszonylatoknak komoly szexuális kisugárzásúnak kell lenniük.

A nők ne legyenek csúnyák.

„– Korbácsot érdemelne.”

„– Többet nem jön.”

„– Mindennek vége.”

2002. 03. 07.

Kis Csámpinak [Gáspár Tibor] odaadtam a forgatókönyv első változatát.

Amire vigyázni kell: ne értelmezze a szöveget, csak mondja. Hagyni, hogy a szavak szabadon hulljanak a térbe. Nem karakter; puha és lágy, amőba, amely azt a formát veszi fel, arra simul, amelyet éppen körülvesz. A jelenet, amelyben van, mindig a legvalóságosabb, még akkor is, ha egy következő jelenet semlegesíti. Ugyanez a játékstílusra is érvényes.

Az álom, a képzelet nem eljátszható, akkor hat, ha mint valóság a nézőben ütközik a valóság egy másik lehetséges formájával. A figura nem titokzatos, ezt nem kell eljátszani, a történet rejti a titkot. Csak létezni. Natúr, egyszerű játék – hogy valami lapul mögötte, azt a film mutatja meg, a képek ereje.

Darabosság és szögletesség kizárva, a mozgásból és a beszédből is.

Megnézetni vele:

• Angel Heart [Angyalszív] – Mickey Rourke
• Radírfej [Eraserhead] – Jack Nance
• Jákob lajtorjája [Jacob's Ladder]  – Tim Robbins
• Ragyogás [The Shining] – Jack Nicholson
• Transzeurópa expressz [Trans-Europ-Express] – Jean-Louis Trintignant

2002. 03. 09.

Fel kell eleveníteni a korábbi vonatos ötletemet:

Álom a vonaton a gyilkosságról. Az Utazó felriad. A sötétítő függönyt félrehúzva látja a tájban, mintha egy férfi ütlegelne egy földön fekvő valakit. Leszáll. De nincs ott senki. A vonat elmegy. Egy kidobott, idegen bőrönd marad a sínek mellett, amely csak kívülről olyan mint az övé. Egyedül marad. Mindvégig keresi a bőröd tulajdonosát. Csak a végén derül ki hogy ő az. (Ragyogás: „Mindig is maga volt itt a gondok”)

Skizo – honnan indul a fejében az egész?

Vérfertőző sziget.

A két gyerek – Simon és a lány – szembeszegül a hely szokásaival. (Rómeó és Júlia)

Werkfotó: Gáspár Tibor és Janisch Attila

2002. 03. 10.

Az idegen táska ötlete kibontva, a tegnapihoz képest egy másik lehetőséget körvonalazva:

Talán a teherautósofőr, aki ide hozta, kéri meg, hogy vigye el a bőröndöt valakinek. Nincs az illető pontosan megnevezve. „Ott bárkinek megmutatja a táskát, tudni fogják hogy kié.” Az Utazó egyébként valami ingatlanügyben jár erre. Csak egy fél napot töltene itt. Délután a sofőr visszaviszi, ha időben ideér. Elválnak. A kerékpárt is a sofőrtől kapja. Egy nagy tanyán érdeklődik, ismeri-e valaki a táska tulajdonosát, de senki sem ismeri fel a keresett személyt, ami érthető is, hisz az Utazó nem tud semmit sem mondani arról, akit keres. Kinyitja a táskát. Keresgél az idegen tárgyak között. Fényképezőgép. Cigarettatárca. Benne egy fénykép. Egy tanya gyűrött fotója. Egy napló néhány bejegyzéssel. Sehol egy cím, sehol egy név.

Később fényképeket készít az idegen géppel. Beleír az idegen naplóba.

Amikor újra a nagy tanyára megy, Mareket keresni, látja Simont és a lányt együtt a tehénistállóban. Marek rajtakapja őket. A lánnyal vereti meg a fiút, de az őt üti meg.

Marekkal végül a kocsmában találkozik. Az mellé adja a Simont, hogy a fiú segítsen megtalálni, kié lehet a bőrönd. Útközben Simon megkéri az Utazót, hogy ölje meg Mareket, aki az apja (vagy a nevelőapja). Az Utazó elzavarja a fiút.

2002. 03. 12.

Ma reggel megvilágosodás-szerű váratlansággal, és a nyilvánvaló dolgok hétköznapi egyszerűségével, mondhatni közönyével ötlött fel bennem a cselekmény alapját képező dramaturgiai szerkezet.

Az Utazó egy tanyát keres. Az örökségét. Egy távoli rokon, ismerős után maradt rá a ház. Talán valamikor gyerekkorában járt erre, de ez olyan régen lehetett – ha megtörtént egyáltalán –, hogy a jelenből nézve semmilyen jelentősége nincs ennek a homályosan feltételezhető történésnek, mivel az emlékezetében felidézhető nyomot nem hagyott.

Egy hivatalos értesítésből tudta meg, hogy örökös lett. Aligha állítható, hogy bármilyen csekély örömmel járt volna ez az értesülés, kellemetlenséggel annál inkább, hiszen különböző járulékos költségei keletkeztek. A foglalkozása fényképész. A legkevésbé sem tartja magát művésznek, de – ahogy mondani szokta – egy szakma művelése nem művészeket, hanem megbízható tudású szakembereket igényel. Portréfényképész. Nem valami nagy üzlet, többször eljutott már addig, hogy feladja az egészet, de minthogy semmi máshoz nem ért, rendre elhessegette a gondolatot. A vidék a specialitása. A városi embereknek túl sok a problémájuk önmagukkal, ettől aztán sokkal finnyásabbak. Mindent szeretnének ők megszabni: hogy milyen legyen a kompozíció, honnan jöjjön a fény. Ő pedig bizalom nélkül elő sem veszi a gépét. Vidéken más a helyzet. Az emberek tudnak örülni az egyszerű dolgoknak is.

Hamarosan egy éve lesz, hogy értesítést kapott az örökségről. De a hely annyira távoli, hogy mindeddig nem is volt alkalma – egy hosszabb betegség miatt pedig ideje sem nagyon –, hogy ellátogasson oda, megkeresni azt a bizonyos, régen látott vagy még sohasem látott épületet. „Gruber tanya.” – Így volt megnevezve a hivatalos papíron, amelyet később kidobott, annyira nem érdekelte az ügy.

Az értesítéshez egy fotó is volt mellékelve. Ezt megőrizte. Most is itt van a cigarettatárcájának a fedelébe tűzve. Gyűrött, kifakult, szakadozott kép. Nagyon régen készülhetett. Talán már a ház nem is olyan, mint a fényképen. Sőt az is lehet, hogy már nincs is meg. De a fénykép mégis támpontot nyújthat ahhoz, hogy kérdezősködve, lépésről lépésre, háztól házig haladva megkísérelje megtalálni a keresett házat.

Nincs sok ideje. csupán egyetlen napig maradhat, mert valójában most sem ez a hely volt az úticélja, és még háromórányi út választja el az igazi küldetésétől. Olyan fotózásra hívták (egy ismerőse adta át neki a saját megbízatását), amelytől a szokásosnál busásabb hasznot remél.

A teherautósofőr, aki a közeli városka vasútállomásától hozta ide, délután fél 5-kor jön visszafelé, aztán egyenesen oda megy, ami számára is a valódi végcél. Fél 5-re kell tehát ott lennie a találkahelyen, de inkább már korábban, hogy semmiképp ne szalassza el a visszatérő teherautót és a kedvező munkát.

Ha valaki szeretné itt megörökítetni magát vele, szívesen vállalja. Nem túl nagy időveszteség, miközben a tanyáról érdeklődik. Nem is kell most fizetni a fényképért, hiszen ha megtalálja a házat, hamarosan visszatér, és akkor magával hozza az elkészült képeket. Még az is lehet, hogy megtetszik neki a környék errefelé, és ideköltözik. Talán szomszédok lesznek. Még ez is megeshet. Ahogy valami más is.

2002. 03. 15.

Megünnepeltük Attila (F. Kovács) Kossuth-díját, András Jászai-díjat kapott.

Attila már megbeszélte Makai Lacival, hogy mindketten lesznek a filmben.

Gáspár nem hív, kérdés, mennyire ijedt meg a szereptől. Ha nem tudja áttörni magában a falat, akkor nem lehet vele megcsinálni. Vagy színjátszás, vagy Isten.

2002. 04. 22.

Tegnap véget ért a választás. Orbán uralmának vége. Talán a filmszakmának még nem túl későn.

2002. 04. 26.

Diákszínházi előadás:

A főszereplő kislány hosszú hajú, elsős, 15 éves. Kicsit ferde volt a szája. Úgy tűnt, gyorsan leleplezi a kamera. A monológot szépen mondta. A halálról. Kicsit megtört a fény a szemében. Mintha könny csillanna. Vagy mégis csak a fény? Nem igazán figyeltem rá.

Aztán ahogy jöttek be a vitára, a tanárnő, aki mellettem ült, olyan egyszerűen, mintha azt kérdezte volna tőlem, kólát vagy narancslevet kérek a szomjamra, ezt mondta:

– Ennek a kislánynak háromszoros áttétes rákja van.

Megdöbbentem. Épp olyan ostoba lettem, amilyen az ember lenni szokott, amikor nem tudja vagy nem akarja megérteni amit hall. Pedig értettem. Hogyne értettem volna.

– Mi lesz vele? – kérdeztem.

– Meg fog halni.

– És ő tudja?

– Tudja.

2002. 05. 11.

A mai próbafelvételen történt:

…fel volt lobogózva, mint egy ünnepi tribün. Kis zászló, nagy zászló a hajtókáján; kis Magyarország, nagy Magyarország a kulcstartóján. A szöveget nem tanulta meg, viszont teljes védelemmel érkezett. A filmet ő nem szereti. A néző és színész között a színházban estéről estére megszülető, élő kontaktus híve. Miközben beszélt, az ajkai közt apró kerek lyuk nyílt, mintha fütyülne.

– Mikor is lenne ez a meló?

– Augusztusban.

– Akkor én nem is jöhetek szóba, mert augusztusra már leszerződtem.

Így kezdődött, és ilyen is lett. Játszott minden pillanatban, különösen, amikor csak a nem megtanult szövegen gondolkodott.

– Bírom ezeket az eszköztelen színészeket. Ugye így mondjátok? Eszköztelen, igaz? Az Andorai például. Nem csinál semmit, csak néz. De ez tetszik nektek, filmeseknek. Igazam van? A múltkor együtt játszottam vele, kérdeztem is tőle: „Hogy mered te azt csinálni, hogy nem csinálsz semmit?” – Mert ez nálam erkölcsi kérdés. Én nem tudok nem játszani, hiszen azért kapom a fizetést. Ha nem csinálok semmit, akkor milyen jogon veszek fel érte pénzt?

Szóval így megy ez – ezt már én teszem hozzá –, ha színjátszás erkölcsi kérdéssé válik.

2002. 06. 10.

Szász Jani szinte szó szerint ugyanazt a problémát fogalmazta meg a főszereplővel kapcsolatban, ami engem is nyomaszt napok óta. Vagyis a karakter elmozdulása következtében Gáspár Tibi már túl erőteljes lenne, nem tudna csak rezonőr lenni.

Derzsi, Lukáts Andor, Máté Gábor lennének még elképzelhetők. De Derzsi nem válna külön a tájtól és az ott lakóktól; Lukáts ravaszul okos, alig hiszem el róla, hogy nem tudja, mit csinált, inkább cinikusan nézné, amint senki nem veszi észre, hogy ott van közöttük; Máté dettó, túl intellektualizált, ravasz és cinikus hamiskártyás lenne ő is. Lehet, hogy mégis meg kell néznem Mireket. [Miroslaw Baka, az Árnyék a havon főszereplője.]

2002. 07. 15.

Fehér Gyuri meghalt az éjjel.
2001. január – apu.
2001. december – Jolika (Árvai).
2002. július – Gyuri.

Már tudok temetni. Meg kellett tanulnom.

2003. 01. 25.

A harmadszor újraírt forgatókönyv harmadik folytatása is megérkezett Andristól. Változatlanul nagyon tetszik. Már világosan érzékelhető a film újszerű időkezelése.

Alapvető ötlet, hogy az elbeszélés az első nap végén indul, egy kis flashback visszacsapással az Utazó kora reggeli érkezésére, majd a napvég lényegében lineárisan fejlődik. A Szállásadónőnél töltött éjszaka időfolyamát egy álom zúzza szét, amely egy eldönthetetlen álom-az-álomban jelenetbe torkollik (az anyját megöletni akaró kislányról soha nem lehet majd biztonsággal eldönteni, hogy álom volt-e, vagy valóság). A második nap lineárisan kezdődik, habár a Szállásadónő elbeszélése a megtalált kislány holttestről pontos utalást rejt az előző napra vonatkozóan. Az Utazó elindul a kerékpárral, és itt zuhanunk vissza az első nap elejére. Ugyanakkor az első nap történései nem kronologikusan helyeződnek egymás mellé.

A történet nem az idő vonalán fejlődik, hanem az elhallgatások és a titkok rendszere, a hiányok építik és viszik előre. Konkrét ok és oksági összefüggés egyébként sincs az egyes jelenetek között, hiszen minden jelenet eredője egyetlen irányba mutat, ezért az egész lesz összefüggésben az Utazó tettével, ami pedig mindenképpen megtörténik. – Így porlad szét az idő az elbeszélés menetében.

Valójában az első nap második fázisban megismert történéseit egy új napként (egy korábbi MÁSNAP-ként) fogjuk érzékelni, és a felületes szemlélő három nap történeteként fogja érzékelni a valójában másfél napnyi történést.

Különösen ez lesz, ha a második nap eseményeihez úgy jutunk vissza, hogy az Utazó visszaviszi a használhatatlanná váló kerékpárt a Szállásadónőhöz. Így az első napi elesés és a másnapi bicikli-visszavitel is látszatösszefüggésbe kerülnek egymással, miközben lehetőség nyílik arra is, hogy a második nap mintegy újra elindulhasson.

Sajnos az eredetileg kitalált angol cím rafinált jelenetéstöbbletét, amely a film időkezelésére is utal (After the Day Before, azaz a megelőző nap után, vagyis ma) a magyar nyelvű Másnap cím nem tudja megismételni.

Werkfotó: Janisch Attila és Medvigy Gábor

2003. 02. 24.

Arra a kérdésre, miért nem lineáris az elbeszélés, a válasz a következő:

Ma már nincsenek lineáris történetek, valószínűleg sosem voltak. De a világ most oly bonyolult és olyan rendszertelen, tele véletlen, vagy véletlenszerű mozgásokkal, hogy nehéz lenne egyetlen okból származtatni egy okozatot. Sokkal valószínűbb, hogy egy-egy esemény térben és időben egymással olykor még látszatösszefüggésben sem álló és ilyen összefüggéseket nem is kereső esemény-töredékek sorozatából áll össze. A megfigyelő vagy az esemény cselekvő résztvevője legtöbbször csak magát az eseményt látja, abban a pillanatban, amikor az bekövetkezik. Mintha a semmiből robbanna elő egy-egy esemény. Mintha előzménye sem lenne. Egyszerűen csak van, lesz. Erőszakosan és követelőzően. És, ha az okokat keressük, nehezen bukkanunk rájuk. És olykor egyáltalán nem fedődnek fel, különösen, ha a teret és az időt megpróbáljuk leegyszerűsíteni, egyfajta könnyen áttekinthetőség igényei szerint, vagy annak reményében.

2003. 03. 05.

AZ EGÉSZRE VONATKOZÓ NYELVI, MŰFAJI ALAPKÉRDÉS:

A suspense és a thriller elbeszéléstechnikája erőteljesen épít az időre. Arra a logikai menetre, amelyet az időben egymást követő események szerveznek az ok és okozati összefüggések alapján. Az a kérdés, és egyben a feladat is, hogy lehetséges-e felépíteni egy történetet úgy, hogy ezt a legalapvetőbb kötő, szervező anyagot szétporlasztjuk, vagyis az időt megszüntetjük.

2003. 03. 10.

Ma megírtam a gyilkosságot.

Úgy érzem, most sikerült a legközelebb jutnom ahhoz az élményhez, vagy azokhoz az elképzelésekhez, amelyeket még annak idején, az eredeti regény Bajomi-Lázár Endre féle fordítása keltett bennem. Mintha az Utazó sem tudná, hogy saját maga után nyomoz, illetve – és ez egy lényeges eltérés a regényhez képest – az Utazó egy örvénylés közepén találja magát: kezdetben csupán megfigyelője az események összerendeződésének, melynek egyes momentumait látva nem ismeri fel azok közös eredőjét, nem látja, hogy ő maga áll az összerendeződés centrumában, hogy minden különálló vektor egyetlen irányba mutat – őrá.

2003. 03. 11.

Újra elolvastam az egészet.

Fontos felismerések:

A kislány kardigánjának gombjai [a kész filmben apró csigaházak] és megtalálásuk ebben a megoldásban nem tölti be azt a funkciót, amelyet a dramaturgiai elképzelés rájuk ruházna. Az a baj, hogy nincs titok, ha az Utazó mindenütt felszedegeti a gombokat, ahol megpillant egyet-egyet, mert így, amikor a végén kiesnek a zsebéből, a helyzet nem lehet meglepő sem a néző, sem pedig az Utazó számára. A megoldás az, hogy az Utazó látja a gombokat a cselekmény megjelölt pontjain, de soha nem veszi fel azokat. Vagy mert nincs egyedül, vagy mert valami megakadályozza ebben. Talán csak az álmában szedegetheti fel a gombokat, de az is lehet, hogy akkor rögtön el is dobja azokat. Ez pszichológiailag hiteles lenne. Az álommunka meg akarja szabadítani őt a bűnétől. Így már elég meglepő lesz a végén, hogy a gombok mégis ott vannak a zsebében. – Hiszen mindig is ott voltak. („Mindig is maga volt itt a gondok, Mr. Torrance!” – Stanley Kubrick, Ragyogás)

2003. 03. 12.

A kislány prédaságának ábrázolása elengedhetetlen.

A Romek, Simon és a lány közötti első jelenetet, amelyben a lány Romeket üti meg, erősíteni kell, hogy kihasson az egész filmre. És fontos, hogy az Utazó tudatalattijában is elindítsa azt a folyamatot, amely végül a gyilkossághoz vezet.

Az Utazó nem tudatosan öl. A helyiek kislány elleni gyűlölete szabadítja fel a szunnyadó, még sohasem tudatosult ösztönvilágát. Óráról órára, percről percre azt tapasztalja, hogy a lány egy törvényen kívüli lény, akit semmi sem véd. Egy préda. Egy kiválasztott áldozat.

Az Utazó nem ismeri fel a benne zajló folyamatot, hiszen akkor tudna védekezni ellene, és amikor a véletlen úgy sodorja, hogy ott áll előtte a lány, egyedül és védtelenül, az Utazó tudatalattijából előtör – a helyi közösség által előhívott (manipulált) – gonosz, és beteljesíti mindkettejük végzetét. Végrehajtja a mások által vágyott gyilkosságot.

Ami történik, olyan hatalmas sokként éri, hogy a biciklivel eleste miatt (de talán enélkül is ez történne) elfelejti a történteket. Amnéziája lesz. Azonban a tudatalattija újra és újra felöklendi mindazt, amit látott és tett. Ezt az állapotot tükrözi a választott filmnyelvi rendszerben a látomások és az idősíkok folytonos keveredése. Az Utazó, miközben újra felfedezi a valóságos történéseket, mind drámaibban szembesül a saját árnyoldalával is.

Kezdetben a néző azt hiszi, és talán az Utazó is úgy véli, hogy tanúja (szemtanúja) volt valami szorongatóan félelmetes és bűnös történésnek. Ám végül, amikor az esemény időben és emlékezetben szétszóródott mozaikjaiból újra összerendeződik a valóságos történés, a kezdetben egymással összefüggésben sem álló vagy csak látszatösszefüggést mutató történés-mozaikok irányvektorai mind egyetlen irányba mutatnak, és az Utazó ott találja magát a középpontban.

Ez a felismerés lesz számára a bűn tudatosulásának és a bűnhődés beteljesülésének a pillanata.

2003. 03. 16.

Tarréknál megünnepeltük a Kossuth-díját. Berúgtam, mint az állat. De jó volt.

Azt mondta, ha valaha filmet készítenék a saját családom történeteiből, az lehetne az én Sátántangóm. Érdekes kísérlet lenne, az biztos, mivel azt csak humorral lehetne filmre vinni, csak hát az eddigi filmjeimben nincs egyetlen mosoly sem, noha (ahogy mások mondják) az életben elég jó a humorom.

2003. 03. 31.

„Mindig történik valami, de semmi sem lényeges.” „Ez a történet azért lényeges, mert semmi sem lényeges benne. Ez a keleti filozófiák lényege is.” „A táj üressége és az abban való semmittevés. Szinte a történés hiánya.” „Az ellentmondás stilisztikailag, ha a gyilkosság túl nagy hangsúlyt kap.”

Ezek voltak Bari Karcsi észrevételei. Alapvetően nagyon tetszett neki. Úgy érzem, pontosan olyannak látta, olvasta a könyvet, amilyennek én szeretném a filmet, és amilyennek Andris szánta a könyvet.

Fél órával később Bacsó Béla szigorú szavakkal mondta épp az ellenkezőjét: minden alulmotivált, semminek semmivel sincs összefüggése, csupa szándékolt elhallgatás, hamis dialógok, az egész szöveg alapvetően csak egy váz – szöveg-halom – ahhoz, hogy a képeimet megtaláljam, és azokat filmmé formáljam. Bár szerinte még az is kétséges „erősen!”, hogy ez most sikerülhet-e. Szerinte az összes általa ismert változat közül, ez nemhogy a legjobb lenne – ahogy én mondtam neki –, de a legrosszabb, a legsemmitmondóbb.

Úgy tűnik, ez egy ilyen film lesz. A két vélemény között nehéz lenne hidat verni. Várhatóan, még ha sikerül is a legjobb munkát végeznünk a forgatás során, a vélemények szélsőségesen meg fognak oszlani.

A falu alaprajza

2003. 04. 05.

BEINDÍTÓ ÉRTEKEZLET

Mire van szükség:

SZEREPLŐ

1. Főszereplő casting - külföldi
2. Gyerekszereplők behívása
3. Helyszínek
   1. véglegesítés F. Kovács Attilával
   2. külföldi helyszínek szervezése
      1. kikötő
      2. hajó
   3. szakadék
   4. magyar helyszínek ellenőrzése, terepbejárás
4. Andorai Péter: beszélni az orvosával: Mire lehet számítani? Meg tudja-e csinálni?
5. Technikus: a kerékpár kameratechnikája
6. Steadycam
7. BL IV. kivezető pilotjával a helyszíni vágáshoz
8. Jelenetbeosztásos forgatókönyv

HATÁRIDŐK:

• technikai könyv - május vége
• terepszemle - június eleje
• főszereplő véglegesítése - június 10-ig
• gyerekszereplő válogatás
• első forduló - jövő hét eleje
• második forduló - május vége, június eleje
• egyéb szereplők kiválasztása folyamatosan, de május végéig befejezni
• szerződtetések - május végéig

JÚNIUS:

• technikai terepszemle
• gyerekszereplők második, harmadik forduló
• ruha
• berendezés
• gyártási terv
• folyamatos bejárási lehetőség a helyszínekre

2003. 05. 28.

Végül – minden megfelelő éltkorú színésszel próbafelvételeket készítve – Gáspár Tibit választottam. Ott ül a tekintetében a démon. Egyszerűen kinéz a fejéből. Ezt nem lehet eljátszani. Ehhez kellenek a soha ki nem mondott, soha végig nem gondolt gyilkos gondolatok. Tibiben ezek megvannak. Talán épp a testvére miatt. Őrület, ha valaki egész életében előtted van, és te mindig, mindenben csak a második lehetsz.

2003. 05. 30.

Jelenetvázlat a film végére:

Miután a szakadéknál, az Utazó és Simon jelenetben az Utazó elővette a zsebkendőjét és abból a földre hullottak a gombok, amelyeket Simon felkapott és vádlón az Utazó elé tartott, a férfi egyetlen mozdulattal kiüti azokat Simon kezéből.

Simon ekkor előbb lassan, majd egyre gyorsabban hátrálni kezd, és hátat fordítva az Utazónak futni kezd a sziklákon a közeli fák felé. Az Utazó a fiú után kiált, de látva, hogy az rá sem hederít, a fiú után veti magát. Átcsörtet a közeli fákon, és egy kopár lejtőn túl hamarosan ott találja magát a tisztáson, ahol nem is olyan rég még a lányka legeltette a birkáit. Az Utazó zihálva szedi a levegőt. A fiút nem látni sehol. Az Utazó megáll. Valamit megpillant a fűben. Lehajol, hogy felvegye – egy kötéldarab. Az Utazó elsápad. Néhány lépésre tőle ott a vastag törzsű fa, annak tövében üldögélt korábban a kislány. Ekkor a fa mögül előlép valaki és lassan közeledik felé. – Ő maga az. Amikor ez a másik odaér hozzá, egy rövid ideig farkasszemet néznek egymással, majd az újonnan érkezett kiveszi az Utazó kezéből a kötelet. Gúnyosan elmosolyodik és elindul vissza, a fa felé, amelynek tövében most mintha feküdne valaki. Egy lánytest. Az Utazó felhördül, és futásnak ered, de hirtelen elfogy a lába alól a talaj és lezuhan a szakadékba.

Ekkor látjuk (visszaugorva a film elejére), amint az Utazó a fa alatt megkötözi a kislányt. Levagdossa a kardigánjáról a gombokat és letépi a blúzát és a bugyiját.

Majd látjuk, amint egy bottal a gyermek fejét ütlegeli.

Aztán a gyermek testét a szakadékhoz vonszolja, hogy ott a mélybe gurítsa.

A kislány vérző teste megmozdul.

Az Utazó felemel egy követ, hogy a kislány pulóverbe tekert arcába sújtson.

Ekkor, mintha megérezné valaki jelenlétét a háta mögött, megfordul. Simon áll mögötte. Az Utazó lassan felemelkedik a kislányt testéről.

– Nézd, itt semmi sem olyan egyszerű, mint azt te képzeled. Nem tudom, mi történik itt. Én még nagyon hasznos lehetek a számodra… – mondja az Utazó.

A fiú egy lépést lép felé. Felemeli a kezét és összezárt markát kinyitja a férfi arca előtt. Tenyerén megcsillannak a kislány kardigánjáról letépett gombok. Az Utazó felnyög. Egy heves mozdulattal kiüti a fiú kezéből a gombokat és hátrál egy lépést. A lába alól a elfogy talaj és teste belezuhan a szakadékba.

Távolabb, egy ösvényen, ahonnan rálátni a szakadékra, ott állnak a szigetlakók és kifejezéstelen arccal, rezzenetlen pillantással nézik, amint az Utazó a végére ér a történetének.

2003. 07. 10.

Elkezdődött.

Három nap előforgatás ötven fok napsütésben – mintha a pokolban jártunk volna.

„Már nemcsak az utak, a házak, az ösvények tűntek egyformának, de úgy tűnt, a napok is ismétlődnek. Mintha minden újra kezdődne, vagy soha sem érne véget. Más volt minden, de a csapda, amelybe lépett mégis ugyanaz maradt.”

Tudatlabirintus – Janisch Attila: Másnap

2005. január 15.

Vajon hol kezdődik a bűn? Egyáltalán van-e eleje és vége, vagy egyszerűen csak ott bujkál mindenkiben anélkül, hogy tudnánk róla? Lét és nemlét filozófiája egy behatárolhatatlan időben, térben, egymásra csúszkáló valóságszinteken Janisch Attila legújabb nagyjátékfilmjében, a trilógia záróakkordjában, a Másnapban.

Olvasd tovább