Mégegyszer a Sebezhetetlenről, ezúttal nem egy kritikus, hanem egy filmkészítő szemszögéből.

Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.

A cikksorozat következő szövegét Madarász Isti írta. Mozis (Hurok, Átjáróház) és televíziós (Tündérkert, A mi kis falunk) rendező, forgatókönyvíró. A superDIGITALlal robbant be a köztudatba, amivel egy hollywoodi utazást is nyert. 2000-ben 24 éves volt.

A Sebezhetetlenről már sokan rajongtak sokszor, sőt, ebben a sorozatban is szerepelt már, de én nem elemezni akarom, nem elhelyezni a filmtörténetben és nem is tudományosan összehasonlítani más filmekkel, mert ilyet nem is tudok – egyszerűen csak gátlástalanul rajongani érte. Mert ez volt a második olyan film életemben (az első a Desperado, a harmadik pedig szintén Shyamalantól a Jelek), amikor – és annyi kifejezés van erre, de mindegyik találó – „belém csapott a villám”, „kipattant az isteni szikra”, „megérintett a menny” –, szóval hirtelen láttam és érteni véltem, hogy ki vagyok én filmkészítőként és mit akarok csinálni.

A film már a legelső jelenetével megvett (minden idők egyik legjobbja), a zenéje a szívembe markolt, átölelt és végig odaszorítva tartott magához, sőt – bár ez csak később, a DVD megjelenéskor derült ki –, ennek a filmnek a kimaradt jelenetei között van talán a valaha kivágott legjobb jelenet. Vagy a legjobb jelenet valaha, ami ki lett vágva. Vagy a valaha kivágott legjobb jelenet, valaha.

De én most csak egy szekvenciáról akarok ömlengeni, mert ott mentem a mennybe és azóta is ezt idézgetem filmes identitásom kialakulásának TOP 3 meghatározó pillanata között: David Dunn első hőstette, azaz amikor Bruce Willis egy esőkabátban szuperhőssé válik. Azért fontos ez a jelenet (meg az egész film is), mert bőven a Nolan-féle Batman-filmek előtt vagyunk még, amiket a „realista szuperhősfilmek” korszakának első fecskéiként szokás emlegetni, főleg a a trilógia középső darabját, a Dark Knight-ot, de most még 8 évvel korábban vagyunk és a Sebezhetetlen mégis mindent feltalált.

Főhősünk egyik este lámpaoltás után elindul hősködni (nem ironizálok, tényleg ez történik azzal, aki rájön, hogy szuperhős és aztán melóba kell mennie), és a szakadó esőben megérkezik a bajba jutottak házához. És innentől kezdve minden beállítás egy képregénykocka. De nem feltűnően és magamutogatóan, mint a Rodriguez-féle Sin City-ben (bár az is csak 5 évvel később jött), hanem organikusan. Filmesen. Képregény-filmesen, bár akkor ez a kifejezés talán még nem is létezett. De nem úgy, mint egy KÉPREGÉNY-filmben, hanem úgy, mint egy Filmben. Nem Gotham Cityben járunk, hanem Philadephiában. Nem Bruce Wayne aka. Batman indul akcióra a szuperhősruhájában, hanem csak David Dunn aka. David Dunn, aki magára dobta az esőköpenyét. DE MÉGIS UGYANAZT A HATÁST ÉRI EL!!! És ezen haltam én meg… hogy életemben először láttam egy egyszerű esőköpenyt úgy lebbenni, mint egy DC-szuperhős köpenyét. Most láttam először egy biztonsági őr sziluettjét úgy feltűnni az ajtónyílásban, mintha Superman állna ott. És a szenvedő, megmentésre váró civilek pont úgy néztek erre a kertvárosi apukára, mintha maga a Fekete Párduc érkezett volna meg közéjük. Pedig nem volt szupererő, nem volt mágia, nem voltak különleges képességek, csak ez a megfáradt, csendes családfő eljött egyik este megvédeni az ártatlanokat és megbüntetni a gonoszokat.

Soha nem láttam még előtte olyan filmet, ami ennyire a realitás talajén maradt, miközben csodálatos-mitikus elemekkel zsonglőrködött. David Dunn ellenfele ugyanúgy nem Főgonosz, ahogy hősünk sem Szuperhős, hanem egy gyilkos, erőszaktevő betörő, aki megérdemli a büntetést. De amikor ők ketten egymásnak esnek és a gipszkartonfalba döngölik egymást, az ugyanúgy törik és horpad, mintha egy betonházat bontanának le. Csak ezt most elhiszem. És közben tapsikolok örömömben. Sokkal kisebbek, emberibbek a tétek, de végül ugyanaz a hatás, mert emberfeletti az érzet.

Legszemléletesebben ez ott látszik, mikor David kimászik a medencéből, ahová a (fő)gonosz belelökte és a medencetakaró fóliába gabalyodva majdnem meg is fullad. Az innen való kimenekülés is hétköznapi, mégis emberfelettien nagy kihívás – persze ehhez kell a zene és a szuperhősös beállítások – de ahogy a Sebezhetetlen kiegyenesedik a medence partján, lecsorog a köpenyén az eső és a szél belekapva meglebbenti azt... na, az ott katarzis. Szuperhősfilm. Hősies szuperfilm. Nagybetűs mozi. És nekem személyesen: pályakijelölő útjelző, világítótorony a sötét tengeren, vagy ha én is hétköznapi akarok maradni: post-it-cetli a falon, hogy „erre menj”.

Megyek, megyek, megyek.