Avagy szavak a jövőbeli múltról.

A mindenkori gyermeki elme 1975-ben még azt hitte, a jövő, ez a misztikus 2000-es év, tiszta lesz és ragyogó, tele a Star Wars galaktikus eposzának üres ígéretével, űrhajókkal, engedelmes robotokkal, a Holdra vezető utak finom porával – de minden, ami volt, elenyészett, mert a jövő, amelyre egykor vártak, soha nem érkezett meg, csupán a feledés homálya telepedett a 2000-es év emlékeire, ami nem volt több, mint egy semmi, egy kísérteties szellem, ahol az emberiség a Mátrix gépies valóságába mered, mintha a látott világ minden egyes pixelje hazugság volna, a választás szabadsága is csak egy algoritmus része, és a tudás, amit egykor kerestek, csak a szörnyű felismeréshez vezet, hogy nincs mit tudni, és a hősiesség, mint olyan, halott, a dicsőség pedig csak a Gladiátor porában létezett, ahol a vér és a homok összeolvad, a győzelem meg mindig egy újabb temetés, a halál maga a feloldozás, ahol a lélek halálát az Amerikai pszichó tökéletes, mégis üres világa hirdette, mintha a szépség és a siker csak egy vékony, törékeny máz lenne, ami alatt a betegség és az őrület szüntelenül forr, és minden út csak egy újabb, még zártabb ajtóhoz vezetne, és mögötte semmi más nem várna, mint a semmi, a szürkeség, az értelmetlen létezés szűnni nem akaró zúgása, és az egyetlen út a szabadság felé a Harcosok klubja belső zűrzavara volt, ahol a rombolás maga a teremtés volt, a káosz pedig az egyetlen rend, a fájdalom az egyetlen érzés, ami valóságosnak tűnt, és a remény, mint egy elfeledett, homályos szó, elveszett a Hetedik sötét, esős utcáin, ahol minden bűnnek megvan a maga büntetése, de a büntetésnek nincs értelme, a gonoszság maga pedig nem szörnyeteg, hanem az emberi létezés elkerülhetetlen része; egy év, ami ahelyett, hogy megérkezett volna, csak elfolyt és elporladt, mert a jövő, mint minden más, csak a múlt egy újabb arca volt, és nem a reményé, hanem a hiábavalóságé, a várakozásé, hogy a semmi egyszer csak több lesz, de a semmi mindig semmi marad, és a felismerés, mint minden felismerés, csak a várakozás egy újabb formája, a várakozásé, hogy egyszer talán valami megváltozik, de semmi sem változik, csak a kör forog tovább, az idő tovább halad, a feledés homálya betakarja azokat a filmeket és azokat az emlékeket, és a mindennapok üressége egyre nagyobb lesz, az emberi szellem meg megpróbál kapaszkodni a múltba, egy kézzelfogható pillanatba, de a múlt is egyre távolodik, mint egy elhalványuló fotó, és az élet, ez az egész értelmetlen utazás, nem több, mint egy hosszú, végtelen, és kiábrándítóan csendes mondat, és ez minden, és ez sosem ér véget, és ez mindent magában foglal, mintha a végtelenség maga is csak egy csendes sikoly lenne, amit senki sem hall, mert a süketség a legnagyobb ajándék, hiszen nem hallod, ahogy a remény utolsó darabkái is lehullanak, és a jövő ígérete is csak egy sziszegő hang volt, ami a semmibe vész, és az emberiség, ez a bolyongó, tévelygő tömeg, csak bolyong tovább, de már nem keres semmit, mert tudja, hogy nincs mit megtalálni, és a csend, ami a szavak után marad, súlyosabb, mint bármi, amit valaha is kimondtak, és az egész létezés, a maga hatalmas és félelmetes teljességében nem több, mint egy véget nem érő szünet két ki nem mondott gondolat között, két dialóg között, és az egész történelem, minden dicsősége és minden bukása, egyetlen, hűvös, és teljesen felesleges mondat, ami örökké visszhangzik a semmiben, és a mozi vászna, ami egykor a jövőt mutatta, most már csak a saját halálát vetíti, egy film a filmről, egy semmi a semmiről, és ez a felismerés, mint a halál, lassan kúszik be a tudatba, és beléd ül, mint egy rothadó fa a földbe, és te csak vársz, nem tudod, mire, talán a végére, de a vég sosem érkezik el, mert a vég is csak a kezdete valaminek, aminek nincs értelme, és ez minden.

Meg a végtelennek tűnő stáblista.