Emlékek, elmélkedések, és jövőképek – Lakatos Róbert a keskenyfilmek varázsáról írt.
Filmtett 25×25 ⋅ Lapunk 2025-ben ünnepli negyedszázados évfordulóját: 2000 nyarán jött ki az első lapszámunk a nyomdából. Az egyéb jubileumi projektek mellett – dokumentum-, illetve kisjátékfilm, monstre Filmtettfeszt stb. – idén egy ünnepi cikksorozatot is közlünk, amelyben 25 vendégszerzőt, nálunk nagyon ritkán vagy soha nem közlő személyiséget – filmeseket, kritikusokat, intézményvezetőket – kértünk fel, hogy egy-egy szövegben emlékezzenek valami 25 évvel ezelőttire. A kérés mindössze az volt, hogy ne a Filmtettről, hanem bármi másról írjanak: egy akkori moziélményről, egy forgatásról, egy akkor indult mozgalomról, egy paradigmaváltásról – bármilyen filmes dologról.
A cikksorozat következő szövegét Lakatos Róbert írta. Filmrendező-producer (Ki kutyája vagyok én?, Bahrtalo!, Csendország), operatőr, egyetemi oktató (Sapientia EMTE), intézményvezető (Erdélyi Magyar Filmszövetség; Argo Audiovizuális Egyesület). Már az indulás évében közölt a Filmtetten cikkeket a Filmiskola sorozatba, utoljára 2006-ban írt lapunkba. 2000-ben 32 éves volt.
„Győzött a digitális forradalom, immár a mozgóképkészítés terén is!” – ez így igaz. Immár nem csak ár-minőség arányban „vert rá” az analógra, hanem az abszolút minőség tekintetében is – legalábbis ami a háromdimenziós fizikai valóság látszatának kétdimenziós mozgóképre való leghitelesebb leképzését illeti.
Persze mindig vannak szkeptikusok. Köztük én is… Immár kezd szállóigévé válni bizonyos körökben Vivi Drăgan Vasile operatőrnek az a mondása, hogy a videó fizika, a celluloid pedig inkább kémia – számára az élet pedig inkább kémián, mint fizikán alapul. Szerintem meg teljesen fölösleges azon vitatkozni, hogy melyik technológia a jobb, hanem azon kell gondolkodni, hogy egy adott tartalom közvetítésére melyik lehet az alkalmasabb. Olyan ez, mint pl. az olajfestmény és az akvarell vagy a márványszobor és az agyagszobor közötti különbségen vitatkozni – teljesen értelmetlen, mert egyértelmű, hogy a más alapanyag és technológia másfajta kifejezőerővel rendelkezik, és másfajta tartalom közvetítésének kedvez.
A Filmtett legelső számában Zágoni Balázs közölt velem egy interjút Erdélyi diák menni lengyel filmiskola címmel. Akkortájt forgott a Nyáron piros, télen kék című diplomafilmem (amelynek rendezője és operatőre is voltam), természetesen 35mm-es filmre, vagyis celluloidra, hiszen az akkori videótechnika annyira gyatra minőségű volt még (miniDV – alacsony képfelbontás, keskeny kontrasztátfogás, sekély színmélység, túl nagy mélységélesség), hogy klasszikus értelemben vett játékfilmezésre még teljesen alkalmatlan volt. A lengyel filmiskolában az oktatáshoz szükséges rossznak tekintették a videót, de celluloidból is csak a 35mm-est vették igazán komolyan. A 16mm-es még szóba jöhetett egy-egy kameravezetés-gyakorlathoz, a 8mm-es formátumok viszont az amatőrök játékszerének számítottak. A YouTube-csatornámon látható néhány filmiskolás operatőri etűdöm is, sajnos nem túl jó minőségben, ugyanis a filmszalagra készült vizsgafilmjeinket az egyetem őrzi, és akkoriban csak VHS-re szkennelt másolatot kaphattunk emlékbe. (Ezek kapcsán tisztázni szeretném, hogy amit mi manapság filmes körökben celluloidnak nevezünk, az kb. annyira celluloid, mint amennyire én lakatos. A filmszalag alapanyaga megváltozott, de a név megmaradt.)
Nos, a Filmtett nagyjából egyidős a digitális képi forradalommal – vagy legalábbis a lap indulásakor már látszott, hogy egyesek kezdik komolyan venni a digitális képet, habár akkor még mindenféle szempontból jóval alulmaradt minőségben a celluloidhoz képest. Ezek szép idők voltak, nem csak azért, mert én még reményteli fiatal voltam, hanem mert valószínűleg a celluloidgyártók érezték, hogy ebből az egyelőre még zsenáns digitális fészkelődésből még baj lehet, és így támogatásként még lehetett tőlük ingyen,vagy kedvezményesen kapni celluloidot, főleg oktatási projektekhez (gondolom azért, hogy minél többeket megfertőzőn a vírus, és továbbra is csak celluloidra forgassanak – de ez csak az én kósza feltételezésem, és az is lehet, hogy csak egyszerűen jófejek voltak).
A Filmtett Workshop ötlete Zágoni Balázsban és bennem fogalmazódott meg 2001-ben a Minimum Party alkotótáborban, ahol én egy super8-as filmes műhelyt vezettem, amelyen Zágoni Balázs résztvevőként volt jelen, és amelyen a super8-as filmes nyersanyagot Szakács Péternek, az akkori magyarországi Kodak-képviselőnek köszönhettük. Olyan jó csapat gyűlt össze a „minimumpartis” filmes műhelybe, hogy látszott, tényleg lenne létjogosultsága egy különálló, kimondottan filmes tábornak is.
A következő évben, 2002-ben, be is indult a Filmtett–Duna Műhely Alkotótábor, amit azért hívtak így, mert Durst György, a Duna Műhely vezetőjének a támogatása nélkül nem jöhetett volna létre. Immár volt producerünk is, úgyhogy a Kodakkal innen kezdve Durst Gyuri tárgyalt, a rendezőműhelyt én vezettem, az operatőrit pedig egy lengyel filmiskolás kollégám, Maciej Kozlowski. Ebben a táborban még forgattunk super8-as filmre – pl. Pünkösti Laura Láb-sztori és Csillag Marci Bisztrókirálynő című filmjeit –, a következő táborokban viszont már eltűnt a palettáról ez a kínálat. Rá egy évre én még rendezőként leforgathattam az Ördögtérgye című kisjátékfilmemet super16-ra (ezért is maradtunk le a következő Filmtett–Duna Műhely táborról Maciej Kozlowskival együtt, aki az Ördögtérgye operatőre volt), de ezután a celluloid az én életemből is eltűnt egy jó időre.
Ugyancsak Durst György producerkedésével, Nemes Gyula rendezésében, 2010-ben készült egy Negatív magyar filmtörténet című dokumentumfilm, amely olyan magyar filmekről szól, amelyek valamilyen okból kifolyólag sohasem készültek el. Nos, ha valaha valaki el szeretné készíteni a Negatív erdélyi magyar filmtörténet című filmet, ajánlom figyelmébe Zágoni Balázs Bűvészmozi című egészestés nagyjátékfilmjét, amelynek operatőre voltam. Ebben még lettek volna super8-as betétek, amelyek le is forogtak, de a film nagyrészt már digitális kamerával készült. Tulajdonképpen a filmnek több mint a fele leforgott (és lenne is ötletem, hogyan lehetne befejezni, kihasználva, hogy a színészek időközben több mint húsz évet öregedtek), de amikor legutóbb szóba hoztam, Balázs nem találta a nyersanyagot. Az első Filmtett–Duna Műhely alkotótábor részben edzőtábor volt az erre a filmre való felkészülésnek, ugyanis a színészcsoport a film szereplőiből állt.
Az én generációmnak – amely filmre kezdett el fotózni, majd celluloidra tanulta a filmkészítést – eleinte igencsak sterilnek tűnt az elektronikus kép. Valahol olvastam, hogy amikor Párizsban lecserélték az olajlámpákat elektromos megvilágításra, egyes művészek aggódtak, hogy a könnyed villanyfény kevésbé esztétikus, mint a testesebb olajlámpafény. Aztán megszokták. Így hát én is megszoktam a digitálist, igyekeztem kihasználni a könnyedségéből fakadó előnyeit, és nem alapozni olyan kifejezőeszközökre, amelyek terén határozott hátrányban állt a celluloiddal szemben. Tulajdonképpen ez vitt el a megfigyelő dokumentumfilm és a dokumentum-játékfilm irányába. Ennek a „digitális videó”-korszakomnak a tapasztalatait idénre összegeztem egy könyvben, melynek címe Tetten ért valóság, és e-könyv formájában ingyenesen olvasható a következő ide kattintva.
A digitális először felbontásban érte utol a filmet, aztán végül a kontrasztátvitel terén és a tónusok kezelhetőségét illetően is legyőzte. Nem is beszélve a mozgóképkészítés demokratizálódásának győzelméről, vagyis arról, hogy manapság szinte mindenki számára elérhető a bemutatható minőségű digitális mozgóképkészítés lehetősége, ami a celluloid korszakában kiváltságnak számított. De persze attól, hogy a tömegek megtanultak írni és olvasni, még nem lett mindenkiből író, a tömeges írástudás sem vezetett jelentős irodalomművészeti szintugráshoz, s ez a filmezés terén sincs másként.
Susan Sontag A fényképezésről című könyvében arról értekezik, hogy a fotográfia megjelenése felszabadította a festészetet a valóság utánzásának kényszere alól (ugyanis egy ellenfényes, nagyon kontrasztos, tökéletlenebb fotót is hitelesebb valóságábrázolásként fogunk fel, mint egy részletgazdagabb festményt), és ennek köszönhetően a festészet új utakra léphetett. Mondhatni a fotográfia legyőzte a festészetet a valóságábrázolás terén, de utóbbinak ez nem vereséget, hanem felszabadulást jelentett, amelynek köszönhetően új kifejezőeszközöket és lehetőségeket fedezhetett fel maga számára. Azt gondolom, hogy valami hasonló történik jelenleg a digitális képpel és celluloiddal: a digitális felszabadította a celluloidot a valóság kinézetének minél tökéletesebb leképzésének kényszere alól, minek következtében a celluloid új utakra léphet.
Ez a gondolat nemrég fogalmazódott meg bennem, amikor kezdett összeállni a diákjaimmal 16mm-es fekete-fehér celluloidra forgatott, Drakula halála című elveszett magyar némafilm-remake-ünk. A film nyolc fejezetét más-más alkotócsapat készítette, és mindegyik alkotói egyéniségnek rákerült a kézjegye a filmre. A stílusbeli különbségek ellenére mégis egységesnek tűnik a film. Ennek oka a filmkép textúrájának egységessége, amely jelentős mértékben a képi tökéletlenségekből ered. Ha csak néha jelenne meg egy-egy képi hiba, az zavaró lenne. Így viszont, hogy hemzsegnek a vizuális koszok, az már nem hiba, hanem stílus.
Drakula él, és köszöni szépen, jól van – A sapientiás celluloid-workshop legújabb állomásán jártunk
A magyar film napja alkalmából az elveszett magyar Drakula-film remake-jének újabb fejezeteit mutatták be a Sapientia dísztermében május 2-án. A Lakatos Róbert által vezetett workshopról először 2018-ban hallhattunk, ekkor készült ugyanis a remake első öt fejezete. A forgatásokra akkor a Filmtett is kilátogatott, de a három évvel ezelőtti vetítésen is ott voltunk.
Amikor elkészültünk a Drakula halála első három fejezetével, és megmutattuk Fekete Ibolya rendező-dramaturgnak, valamint Gózon Francisco operatőrnek (akik akkoriban a Sapientia EMTE filmszakán tanítottak), Török Ádám, az első három fejezet egyik operatőre elbújt, és a telefont sem volt hajlandó felvenni – annyira zavarták a képi hibák. Pedig mi azért hívogattuk, hogy csípjen el ő is valamit azokból a dicshimnuszokból, amiket Ibolya és Francisco zengett a film képi világáról. Szerintem Ádám még ma se hiszi el, hogy jó munkát végzett, pedig a film már túl van jónéhány (és köztük pár igazán jelentős) fesztiválrészvételen, pl. Rotterdam, Cottbus stb.
Ezt a filmet régi, amatőr és félprofesszionális kamerákkal forgattuk. A 16mm-es film a filmkészítés „kőkorszakában” sem volt a legprofibb képformátum, úgyhogy nem számítottam olyan minőségre, mint amihez diákkoromban a 35mm-es celluloidra forgott vizsgafilmjeim esetében. Ráadásul az én diákfilmjeimet profi laborban hívták elő (gépekkel, kontrollált hőmérsékleti és tisztasági körülmények között), a Drakula-kalandunkat viszont 15 méteres (1 perc 22 másodperc) darabokban, kézi hívótankokban, saját kikeverésű vegyszerekkel hívták elő a diákok. Pénzünk sem volt arra, hogy profi minőségben, laborban szkenneltessük be a filmet, de türelmünk sem lett volna kivárni amíg a nyersanyagunk megjárja a bukaresti vagy a budapesti labort, úgyhogy az előhívott negatívot gyorsan kivetítettük falra, és azt „befilmeztük”. Úgyhogy nem csoda, hogy a képanyag foltos, karcos, vagyis, hogy finoman fogalmazzak: kissé egyenlőtlen. Persze arra is számítottam, hogy mivel a diákok életükben először forgattak ilyen kamerákkal, lesznek képélességi, expozíciós (fénymérési), film-befűzési, filmkapu-tisztasági hibák is. No meg a régi, 60–80 éves filmes kamerák is korukra való tekintettel természetesnek nevezhető „ízületi problémákkal” küzdöttek, vagyis igencsak hatványozottan hozták a celluloidtechnológia olyan egykori tökéletlenségeit, mint a képkocka instabilitása a filmkapuban, az össze-vissza változó filmsebesség (a kép vibrálásszerű lüktetése) stb.
Amikor Muhi András (jelenleg a Magyar Filmművész Szövetség elnöke, sok korábbi filmem producere) egészben látta a film első verzióját, a sok képi hiba ellenére (vagy talán inkább azoknak köszönhetően) nagyon megdicsérte. És amikor mondtam neki, hogy lesz a nyersanyagból egy jobb minőségű szkennelés is, kissé megijedt, hogy az „el fogja rontani a filmet”. Ekkor kezdett el bennem megfogalmazódni a gondolat, hogy az egyik járható út a celluloid számára, hogy a tökéletlenségeiből, vagyis a specifikus hiányosságaiból kovácsolunk erényt. Ebben a kontextusban, a digitális kép mellé helyezve, a mozgó szemcse, a képkocka instabilitása a filmkapuban, a változó (instabil) sebesség, valamint az ebből fakadó expozíciós lüktetés, vagyis mindaz, amit diákkoromban a képi tökéleteségre törekedve igyekeztünk elkerülni, manapság már nem hiányosságok, hanem specifikumok, amelyek külön kifejezőerővel rendelkeznek. Ezeket a sajátosságokat tökéletlenségnek tekinteni kb. olyan, mint Miró rajzait infantilisnak nevezni.
A Drakula halála celluloidkalandunk kapcsán egy részletes, többszerzős tanulmány is született azok számára, akik többet szeretnének megtudni a kreatív folyamatról, illetve van egy közösségimédia-oldala is.
Természetesen nem gondolom, hogy a celluloid kizárólag az elemeltebb tartalmak (belső valóság) megjelenítésére való, míg a digitális a minél realistább ábrázolásmódnak kedvez, hiszen a festészetben az impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus stb. mellett (vagy inkább ezekkel szemben) létezik a hiperrealizmus is. És fordítva: manapság a digitális képnek van ugyan egy dokumentarista-realista jellege (főleg kézikamerázás esetében) abból fakadóan, hogy a dokumentumfilmek zöme digitális kamerákkal forog, de sejtem, hogy ez a mesterséges intelligencia által generált kép tökéletesedésével és térhódításával együtt rövidesen változni fog.
Amikor nagy örömmel újságoltam a sapis mesteris filmszakos diákjaimnak, hogy van egy lengyel haverom, aki talán a legprofibb Közép-Európában az AI-filmkészítés terén, és hajlandó időt szakítani eljönni hozzánk egy mesterkurzust és egy párnapos műhelyt tartani, nem kis meglepetésemre a diákok ahelyett, hogy örömükben olimpiai csúcsot ugrottak volna, kifejtették, hogy őket „ez az egész AI-dolog nem érdekli”, kártékonynak tartják stb. Én ezt nem egészen így gondolom, és feltételezem, hogy az AI-t is lehet igencsak kreatívan használni, anélkül, hogy a mesterséges intelligencia különösebben beleszólna az alkotó kreativitásába. Én valószínűleg már nem fogom igénybe venni a szolgáltatásait (vagy ha igen, akkor csak közvetve, valaki segítségével), hanem inkább öreg suszter lévén inkább előszedem a padlásra félretett régi kaptafáimat, amelyek létezéséről annyira megfeledkeztem már, hogy úgy tudok örülni nekik, mintha újak lennének.
Ugyanakkor a mesteris diákjaink egy jelentős része a felvételin azt vallja, hogy a tanulmányai alatt szeretne celluloiddal kísérletezni. A celluloidfertőzések száma egyre nő. Lehet, hogy azért, mert az élet annyira átkerült virtuális dimenzióba, hogy szükség van a tapintással kapcsolatos érzékszerveknek a teljes elsorvadásuktól való megóvására, és a fiatalok is szükségét érzik a fizikai valósággal való kapcsolatnak? Én mindenesetre tanárként igyekszem kielégíteni ezt az igényt (sőt, fokozni), nem is csak azért, mert annyira elhivatott tanár lennék, hanem mert engem is érdekel. Nem ott akarom folytatni, ahol több mint húsz évvel ezelőtt abbahagytam, hanem új utakra szeretnék lépni. Egyelőre nem is a 35mm-es lehetőségek érdekelnek, hanem a régebb félprofesszionálisnak meg amatőrnek tekintett keskenyfilm izgat. Azt sejtem, hogy ezekben még kiaknázatlan lehetőségek rejlenek, többek közt amiatt, mert régebb csupán amatőrformátumként, vagy a 35mm-es filmezésre való felkészülés előszobájában, tanulóanyagként kezelték őket. Legjobb esetben is csak egyes kísérleti filmesek vették komolyan, de ezeknek az alkotásoknak a zöme nem történetmesélő. Engem viszont az érdekel, hogy ezen kísérletek tanulságait hogyan lehet átültetni játékfilmbe.
A Drakula halála projektünk sikerességén felbuzdulva újabb nagyszabású, többéves projektbe kezdtünk, s ezúttal nem 16mm-es fekete-fehér filmre, hanem super8-as, dupla super8-as, és dupla8-as filmre, nemcsak fekete-fehérre, hanem színesre is forgatunk. És nemcsak a fekete-fehéret, hanem a színeset is mi hívjuk elő. Ez a projekt is az Erdélyi Magyar Filmszövetség és a Sapientia EMTE filmszakának közös projektje, munkacíme Erdélyi Dekameron, és felnőtt népmeséket dolgoz fel.
Egy egészestés szkeccsfilmről van szó, amelyben minden fejezetet más alkotócsapat készít, és reményeim szerint az Erdélyben élő összes nép meséiből lesz benne egy-egy fejezet. A stáb zöme első- és másodéves sapientiás mesteris diák, s amit eddig láttunk a nyersanyagból, az igencsak izgalmas, ugyanis a szemcsés és vibráló super8-as nyersanyagra profi esztétizáló megvilágítással készültek a felvételek. A felvételekről digitális backup is készül arra az esetre, ha valami hiba lépne fel az eredeti nyersanyaggal, de az is minél kisebb szenzorformátumra. Ki szeretném emelni, hogy ez egy nyitott projekt, alkotók és partnerszervezetek számára egyaránt, tehát lehet jelentkezni mesékkel, a filmterveket pedig majd közösen fejlesztjük.
.jpg)
