2026 áprilisának utolsó napján egy kis terembe gyűltek össze a magyar filmszakma nagyjai egy olyan eseményre, ami tökéletes ellentéte volt a nagyszabású, pénznyelő filmes gáláknak: alázatos főhajtás olyan alkotók előtt, akik az életüket szentelték a filmművészetnek, mégis levegő nélkül maradtak az elmúlt másfél évtizedben.
A FilmesHáz Alapítvány székhelye nem egy sokemeletes, újépítésű üvegpalota, hanem egy belvárosi bérlakás alsó szintjén kialakított, klubhelyiség hangulatú pár tucat négyzetméter. Itt került sor arra az eseményre, amelyen a Magyar Film Napjának apropóján a legfontosabb magyar filmes (szakmai) szervezetek képviselői újonnan, hiánypótoló szándékkal alapított elismeréseket adtak át a szakma kiválóságainak. Az esemény ötletgazdája és a díjak egyik alapítója, Muhi András producer röviden és tömören felvázolta, hogy a díjak ötlete nagyjából egy évvel ezelőtt született meg, amikor tíz filmes szervezet szervezet döntött úgy, hogy ezentúl minden évben szakmai díjakat ad át a Magyar Film Napján.
Az esemény házigazdája Veiszer Alinda volt, aki rövid laudációk után sorra szólította a színpadra a díjazókat és díjazottakat: elsőként a tavaly elhunyt Sopsits Árpád poszthumusz életműdíját vette át a filmrendező özvegye Szabó Gábortól, a Magyar Filmoperatőrök Egyesületének elnökétől. Ez utóbbi beszédében elmondta, hogy meggyőződése, hogy Sopsits Árpád abba halt bele, hogy nem csinálhatott többé filmet az előző rendszerben. Annak ellenére, hogy utolsó közös filmjük, a Martfűi rém tizenegy díjat kapott az akkori Filmszemlén, egy valahol, talán kimondott „rossz” mondat miatt Sopsits egyetlen következő filmtervére sem kapott semmiféle támogatást. Ahogy erről annak idején nekünk adott interjújában a filmrendező nekünk is mesélt, egy évtizeden keresztül több izgalmas filmtervet is beadott elbírálásra, de a legtöbb esetben még csak válaszra sem méltatták.
„Nem születtem filmrendezőnek…” – Interjú Sopsits Árpáddal
Sopsits Árpád Balázs Béla-díjas magyar színház- és filmrendező, forgatókönyvíró – és amint lentebb kiderül, költő. A Céllövölde, a Torzók és A martfűi rém alkotója. Retrospektív interjú filmekről, stílusról, intézeti életről, költészetről.
A sokoldalú alkotó nevében özvegye mondott köszönőbeszédet, ami kétségtelenül az est egyik legmegindítóbb pillanata volt. Sopsits biztosan nagyon örült volna ennek a díjnak – mondta el, és nagyon sajnálja, hogy már nem élhette meg április 12.-ét, és a vele járó felszabadultságot, pedig ez biztosan megnyugtatta volna a rendezőt, hogy lesz még lehetősége filmet készíteni. Zárásként pedig több napfényt és levegőt kívánt az összegyűlteknek az életébe.
Poszthumusz díjat kapott ezután Hajdú Miklós fővilágosító, azaz Miki bácsi, aki „egyidős a magyar filmszakmával” – fogalmazta meg Szabó Gábor, és szinte mindegyik operatőr-generációval dolgozott együtt, de a leggyakrabban Ragályi Elemérrel, akivel szimbiózisban forgattak egész életükben. De forgatott még többek között Tarr Bélával, Enyedi Ildikóval, a fiatalok közül pedig Rév Marcellel. Miki bácsi díját a fia vette át a nevében.
A Létay Vera emléke előtt tisztelgő díj átadása következett, amelynek első díjazottja, Báron György filmesztéta azon egykori SzFE-s diákoknak ajánlotta azt, akik hetven napon át tartották elfoglalva az egyetemet, példát mutatva ezzel tisztességből és bátorságból az országban mindenkinek. Gyureskó Enikő, a Verzió Filmfesztivál igazgatója is Létay Vera-díjjal gazdagodott: tíz éve csatlakozott Magyarország egyik meghatározó dokumentumfilmes mustrájához, és három éve igazgatja azt. Köszönőbeszédében Gyureskó elmondta, hogy kulturális háttérmunkásként, fesztiválszervezőként nem számított arra, hogy díjat kap, pedig fontos lenne, hogy a filmszakma ezeket a kevésbé szem előtt lévő szerpelői is részesüljenek néha elismerésben.
Király István vágó, aki olyan alkotásokban működött közre, mint a Kontroll, a Kincsem vagy a Valami Amerika, szintén Létay Vera-díjat kapott, ahogy Kiss Melinda animációs tervezőművész is, a Metropolitan Egyetem Animáció és Média Design szakának vezetője, illetve Simon József fővilágosító is, aki számos jelentős magyar filmben vált méltó alkotótársává operatőr kollégáinak, többek között a Moszkva tér, a Sose halunk meg és a Napszállta fényei is az ő munkáját dícsérik. Utolsóként Veres József filmtörténész, kritikus, egyetemi oktató, az első magyar művészmozi létrehozója vehette át a legendás kritikus-dramaturgról elnevezett szakmai elismerést.
Az est a Bódy Gábor-díjak átadásával folytatódott, ezt olyan akotóknak ítélik oda, akik újító, eredeti módon járultak hozzá kiemelkedő teljesítményükkel a mozgókép művészetéhez. A mostani fiatal filmes generáció igencsak ígéretes ilyen téren, bőven volt olyan alkotó, aki rászolgált (volna) hasonló elismerésekre. Az impozáns díjazott-listát Berkes Júlia producer nyitotta, aki Reisz Gábor mozifilmjeit, de több tucat más produkciót is tető alá hozott. Őt a nemzetközi szinten is igen elismert Bucsi Réka animációs rendező követte, aki rövid köszönőbeszdében arra is kitért, hogy bár 13 éve dolgozik a szakmában, sosem gondolta volna, hogy eljön majd az a nap, amikor ténylegesen magyar filmet csinálhat, nepotizmustól mentes, szakmai alapon elosztott magyar pénzből. Jancsó Dávid érkezett harmadikként átvenni az elismerést – az amerikai elismerésekhez (a számos szálon magyar kötődésű A brutalista vágásáért Oscar-díjra is jelölték) a magyar filmszakma is csatlakozott végre. Pálos Gergely operatőr képei is Bódy-díjat értek, ráadásul az ő személyében is külföldön élő és alkotó magyar művészről van szó, aki pályafutása nagyrészében kénytelen volt más országban megélhetéshez jutni.
Reisz Gábor díjazása sem meglepő, hiszen az utóbbi évek egyik legmarkánsabb stílusú író-rendezőjéről van szó, aki a VAN valami furcsa... és a Rossz versek után a Magyarázat mindenrével is megmutatta, hogy nagyon színvonalasan képes láttatni a vásznon a kortárs magyar társadalmi valóságot. A Bódy Gábor-díjasok listáját Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendező zárta, akinek legutóbbi alkotása, A boldogság ügynöke a Sundance-en mutatkozott be, azóta pedig megjárt több mint nyolcvan másik fesztivált is. Köszönőbeszédében Zurbó kiemelte a DocNomads képzést, aminek keretében elkészülhetett ez a film, és amely egy olyan program, aminek az alapítványi struktúra nem hagyott helyet Magyarországon, és amelyhez hasonlóak megszervézésére remélhetőleg nagyobb esély lesz az elkövetkező években.
A Gyarmathy Lívia Kiváló Filmművész díjazottlistája sem kevésbé impozáns, hiszen Enyedi Ildikó és Hajdu Szabolcs film-, Gauder Áron animációs rendező mellett Schulze Éva forgatókönyvíró, Hranitzky Ágnes vágó és Várhegyi Rudolf hangmester is szakmájuk kiemelkedő alkotói. A köszönő szövegekben rendre visszatérő motívum volt „az elmúlt 16 év” és annak feldolgozása, Hajdu például internálótáborhoz hasonlította ezt a periódust, a helyben megjelentekre pedig mint túlélőkre, sorstársakra gondol. Várhegyi Rudolf pedig 32 évvel ezelőttre, a legutóbbi rendeszerváltás időszakára emlékezett vissza, hiszen akkor is hasonló állapotokat élt meg a magyar filmszakma, mint most: a régi állami finanszírozás éppen összeomlott, az új támogatási rendszer pedig még nem állt fel, ő kemény és inspiráló időszakként élte ezt meg, és most is hasonlóban reménykedik.
Az est utolsó díját, a Fábri Zoltán Életműdíjat Fekete Ibolya filmrendező, forgatókönyvíró vehette át, aki kiemelte, hogy mennyire jól esik neki, hogy a kollégáitól kapja az elismerést, mert így „szinte megérdemeltnek” érezheti. Annak ellenére, hogy az életműdíj elnevezés zavarba is hozza az embert, „hogy akkor ezt így most már be is lehet fejezni?”, ő még egyáltalán nem tervez visszavonulni, hiszen most remélhetőleg jó idők jönnek, jó szelek fújnak, és egy kicsit megint minden megvalósíthatóbbnak látszik.
Egy röpke óra alatt zajlott le a Magyar Film Napján rendezett díjátadó, ami szépen foglalta össze néhány négyzetméteren, hogy hogy is áll most éppen a magyar filmes szakma: rengeteg a tehetséges alkotó – veterán és a fiatal művész egyaránt –, akikkel egy jó ideig igencsak mostoha módon bánt a közpénzből fenntartott filmfinanszírozási rendszer. Pedig nem fényűző gálákra vágynak ezek az alkotók és szervezetek, csak a minimumra – tisztességesen, átlátható és kiszámítható módon megítélt költségvetésekre, nepotizmus helyett szakmai szempontokra, egy olyan szervezeti hátországra, ami lehetőséghez segíti a hazai alkotókat, nem pedig elüldözi vagy kikészíti őket.
