A Gyilkos randi az idei év eddigi egyik legjobb tucatthrillerje, amely high-concept truvájként kiváló mozis szórakozást nyújt – annak ellenére, hogy kicsit túl komolyan próbálja venni drámai kerettörténetét.

Christopher Landon rendező a Blumhouse stúdió égisze alatt hosszú évek óta humoros önreflexióval hódol az 1990-es évek slasherjei előtt (Freaky, Happy Death Day / Boldog halálnapot!, Disturbia) vagy épp az Ideglelés-ihlette low budget horrorszériáját, a Paranormális jelenségeket egyengeti. A Gyilkos randival azonban szélesebb körű közönségre pályázik, így kevesebb horrot és több thrillert kapunk, amelyben a műfaj főmesterét, Hitchockot is megidézi, nem csak a suspense halmozásában, hanem a jelmezek eleganciájában, impozáns helyszínválasztásában, egy szőke főszereplőnő személyében és egy magasból-majdnem-alázuhanással is. Mindezt teszi az utóbbi Sodebergh iparos műfajmunkáinak eszköz-takarékos praktikumával: feszesen, mérsékelten kreatív, de hatásos vizualitással, másfél óra alatt, belecsapva a történet közepébe.

A filmet felütő gyors flashbackből kiderül, hogy főszereplőnk, Violet (a White Lotusból ismerős Meghann Fahy) durva családi erőszak túlélője. A bántalmazó férj már hosszú évek óta nincs a képben, a nő egyedül nevelgeti fiát. Úgy érzi, készen áll visszatérni a randizáshoz. Egy alkalmazáson keresztül kapcsolatba lép a jóképű, fotós Henryvel (Brandon Sklenar), beleegyezik, hogy találkozik vele a Palate-ben, egy chicagói felhőkarcoló tetején található elegáns étteremben. Violet a legjobbakat reméli, legfeljebb egy kínos estére készül, azonban Henry megnyerő személye és  kedves viselkedése hamar eloszlatja kételyeit. Minden a legnagyobb rendben megy, addig a pontig, amíg a DigiDrop nevű telefonos alkalmazáson keresztül előbb titokzatos, majd fenyegető üzeneteket kap egy névtelen felhasználótól, aki minden mozdulatát figyeli, s nagy valószínűséggel ott ül a vendégek sorai közt, sőt, otthonmaradt fiát és bébiszitterkedő nővérét túszul ejtettette. Violetnek pontos utasításokat kell követnie, alig pár perce van teljesíteni a különböző kéréseket. Közben meg kell őriznie higgadtságát, nem szabad lelepleződnie sem az étterem dolgozói, sem a vendégek, de legfőképp nem Henry előtt, akit meg kell mérgeznie. Apró, cseles próbálkozásai segítséghívásra és a digitális manipulátor felfedésére hamar kudarcba fulladnak. Úgy néz ki, muszáj bevállalnia a gyilkosságot.

Habár A gyilkos randi alapvetően thriller, de kilencven percében rengeteg műfaj felvillan: romantikus vígjáték a felütésben; az Agatha Christie-féle krimik „mindenki gyanús”-formulája a főszereplőnő kezdeti mini-nyomozásában; a rejtély feloldása már a politikai összeesküvés-sztorikat idézi; a csúcspont utáni csúcspont pedig egyenesen egy rövid akciófilm. Azonban ennek a crowdpleaser szándéknak a sztori lesz az áldozata. Violet azért képes nagy nyomás alatt helyt állni, racionálisan gondolkodni és cselekedni, mert kőkemény bántalmazás áldozataként kellett funkcionális anyaként léteznie. A film azt is sugallja, hogy ha ezt a szituációt megoldja, akkor végleg leszámol múltbéli traumáival. Nem ritka, hogy a thrillerek áldozatainak kálváriája kap egy allegorikus réteget: David Fincher Játsz/májában a főszereplő élethez való hozzáállása változik meg gyökeresen, sőt, még Liam Neelsonnak is jut lelki feloldozás a Non-Stopban. A Gyilkos randi azonban túl méltatlanul és hatásvadász módon kezeli a bántalmazottságot. (Holott Landon egyik előző sikerfilmjében, a 2017-es Boldog halálnapot!-ban ezt a fajta szubtextust még expliciten kifigurázza azzal, hogy hősnője kijelenti: szerinte nem azért ragadt Idétlen időkig-féle időhurokba, mert rosszul bánt a családjával és barátaival.)

Mindettől függetlenül A gyilkos randi szépen illeszkedik azon „zsarolós” thrillerek sorába, amiből minden évre jut legalább egy, amióta mobil- és okostelefonok léteznek, A fülkétől (2002) a Kézipoggyászig (Carry-On, 2024). Mindezeket viszont képes meghaladni vizualitásában, Landon ugyanis nem(csak) az okoskütyük képernyőjét filmezi vagy a filmképre írja a pörgő üzeneteket: a telefonra érkező képek, emojik és szövegek néha a díszlet nagy felületein jelennek meg, fojtogatóan körbeölelve az egyre szorultabb helyzetbe kerülő Violetet.

Vizualitásában, tempójában, feszességében és változatosságában legerősebb A gyilkos randi, de már féleredeti és kissé félszeg története is biztos üdítőbb és szórakoztatóbb, mint a plázamozik átlagos kínálata.