Tíz év után jelentkezett újból Nicolas Winding Refn. A Neonpokol új szélsőségekig tolja ki a rá jellemző extravagáns stílust, amely egyszerre teszi a filmet embertpróbáló élménnyé, de markánsan fejezi ki azt is, hogy a kis híján életét vesztő rendező immár tényleg csak magának akar megfelelni.
Három évvel ezelőtt a visszavonulását fontolgató Refn egy szívében fellépő komplikáció miatt közel fél órát töltött a klinikai halál állapotában, mielőtt csodával határos módon, áramütéssel sikerült újraéleszteni. Elmondása szerint a történtekre az újrakezdés örömével, egyfajta második esélyként tekint, amely által újra hitet és motivációt talált magában ahhoz, hogy visszatérjen a filmkészítéshez. Az idei Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott Neonpokol elsősorban arról ad tanúbizonyságot, hogy a rendező testi-lelki feltámadása alkotói szempontból nem eredményezett nagyfokú paradigmaváltást vagy megújulást, sokkal inkább az eddig megkezdett szerzői út következetes folytatása.
Sokan már a Drive!, Neon démon, Csak Isten bocsáthat meg hármasra is egyfajta nem hivatalos „neon-trilógiaként” hivatkoznak – utalva ezzel a filmek jellegzetes esztétikájára –, a Neonpokol pedig egyfajta betetőzése annak a folyamatnak, amely során Refn a még közönségbarátnak mondható és abszolút sikert arató Drive! jellegzetes vonásait (agyonstilizált vizuális világ, retrofuturisztikus atmoszféra, komótos mesélési ritmus, műfaji kavalkád és ismétlődő toposzok, például a bosszú és a keresés) már-már experimentális szintekre tolta el. A négy film nem egyszerűen gondolati és stiláris szempontokból mutat nagyon erős összefüggéseket, de markánsan jelölik egy alkotói tendencia állomásait, amely során Refn egyre merészebben vagdossa le filmjeiről a dramaturgiai és narratív sémákat. A történetmesélés helyét egyre határozottabban veszik át az őt éppen érdeklő, zsigerekre ható és leginkább az álmokra emlékeztető formai és műfaji hatások, amelyek az értelmezés helyett az érzékelést teszik a befogadás lényegi részévé.
A Neonpokol ennél fogva nem is szán túl nagy jelentőséget annak, hogy szereplőit, cselekményét és világát bármiféle következetes rendszerbe ágyazza. Egy ködben úszó futurisztikus város felhők fölé magasodó tornyában él Elle, a színésznő (Sophie Thatcher). A lakosztálya előtti folyosón találkozik a fiatal és naiv Hunterrel (Kristine Froseth), aki ugyanarra az életre vágyik, mint ami Elle-nek megadatott. Elle apja, (a csodálatos nevű) Johnny Thunders (Dougray Scott) filmet forgat a toronyban élő – mint az később kiderül –igencsak népes hölgytársasággal, akik egyfajta kommunaként élnek együtt és amelyben különleges helyet foglal el Elle egykori barátnője, Dominique (Havana Rose Liu), aki kiemelt státuszát elsősorban annak köszönheti, hogy ő Johnny újdonsült felesége.
Aztán Johnny váratlanul lelép, pedig a ködbe burkolózó metropolisz utcáin – mint azt két, divattervező-alakot felvett japán rókatündértől megtudjuk – veszedelmes sorozatgyilkos ólálkodik, akit mindenki csak Leathermannek, vagyis Bőrembernek hív. A gyilkos fiatal lányokra vadászik, akiket egyetlen mozdulattal képes kettéttépni. Mindeközben egy másik idősíkon, valamikor a távoli múltban egy amerikai katona, Kay közlegény (Charles Melton) az elveszett lányát keresi a ködös utcákon. Biztos benne, hogy a lány Leatherman áldozata lett, ezért kész arra, hogy akár a pokolra is alászálljon, hogy kiszabadítsa gyermekét.
Egyszóval Refn fullosan elszabadult. Neon-noir esztétika (igaz ebben az esetben ez olyan kontrasztos és alulvilágított képivilágot jelent, ami közelebb áll egy parfümreklámhoz vagy egy videokliphez, mint mondjuk a Szárnyas fejvadászhoz), giallo-omázsolás (már a film eredeti címe is egy 60-as évekbeli ponyva-horrorra utal), szamurájkardos gengszterek, lézerszemű sorozatgyilkos, misztikus lények, szexuális túlfűtöttség és töménytelen mennyiségű, véres erőszak szürrealista kavalkádja bontakozik ki a Neonpokolban. Izgalmas módon, ha a cselekmény elemeit külön kezeljük, arra a felismerésre juthatunk, hogy Refn szinte csakis műfaji konvenciókra hagyatkozik: például az elrabolt lányt kiszabadítani akaró férfi egy akciófilmes alaphelyzet, ráadásul a film egy az egyben idéz meg olyan klasszikusokat, mint az Oldboy vagy a The Man from Nowhere, vagy a nőket kizsigerelő szórakoztatóipar testhorrorba bújtatott paraboláját, amely a Neon démon központi eleme is volt.
Jesse Tükörországban – Nicolas Winding Refn: The Neon Demon / Neon démon
A Neon démon szereposztásában, ahogy a provokatív jeleneteiben is, az erőlködés és hatásvadászat látszik a leginkább.
Refn kezei között ezek a sémák mégis elveszítik a hagyományos értelemben vett funkciójukat. Nem dramaturgiai feszültségkeltésre, hanem a rendező saját szertelen és szabálytalan formalista világának válnak egy-egy színes részelemévé. Refn egyszerűen kizárólag olyan dolgokkal foglalkozik ebben a filmben, amelyek élvezetet és izgalmat jelentenek számára, nem sokat törődve azzal, hogy hányan képesek hozzá hasonló lelkesedéssel végigmenni ezen az őrületen. A szerző nem is rejti véka alá, hogy ebben a buliban mindenki más csak vendég lehet: a főszereplő Elle már a film első perceiben kijelenti: „Ez a film pokoli lesz.”
A cím is találóan játszik rá erre a figyelmeztetésre, amiben semmi túlzás nincs. A Neonpokol minimum próbára teszi az embert, de az sem meglepő, hogy a cannes-i premier alatt sokan kivonultak a filmről. Bár Refn zabolátlan és elszállt víziójában kétségtelenül van valami irritatív, mivel gyakran érződik öncélúnak, mégsem lehet azt mondani, hogy a film tartalmatlan lenne. A korai filmjei óta ismétlődő hagyományosan thriller, krimi és horror-sémákra épülő témákhoz – mint például a bosszú, a magány és a másik emberhez való kapcsolódás iránti lázas vágyakozás – nagyon is őszinte és mélyről jövő alkotói kíváncsiság társul. Mintha legutóbbi filmjeiben – és ebben különösen – arra törekedett volna, hogy egy játszó kisgyerek elszállt és szabálytalan fantáziájának külsőségeit felnőtt érzelemvilágával egyesítse.
A Neonpokol leginkább Lynch sajátos, álom és rémálom közt lebegő világaira emlékeztet (különösen a Mulholland Drive és az Inland Empire juthat gyakran eszünkbe), ám sajnos nélkülözi ezek egyik legfontosabb alkotóelemét, mégpedig a misztériumot. Hiába a számos rejtélyes figura, az érzékeket bombázó formalista hatások, a révületes atmoszféra, az inkonzekvens dramaturgia, a film egy pillanatra sem képes kiváltani azt az absztrakt és bizsergetően különös izgalmat, amit az igazán nagy szürrealista alkotások képesek kiváltani azzal, hogy a tudatalattinkban szunnyadó gondolatokat és érzéseket felemelik a mélyből. Amennyiben a film legfőbb célja saját alkotója öntörvényű és szilaj mesélési kedvének kielégítése volt, amellyel a formát tartalom elé helyező útkeresésését végképp megkoronázhatja, úgy a Neonpokol abszolút siker. Aki azonban ennél többet várna, jobb, ha felhagy minden reménnyel.
.jpg)
