„A háború egyik «színfoltját» adták azok a külföldiek, akik részben zsoldosként, részben önkéntesként tűntek fel a hadszíntereken. A szerbek oldalán oroszok, a muzulmánok oldalán pedig közel- és közép-keleti mudzsahedinek vettek részt viszonylag nagyobb számban a harcokban – 1991-ben a horvátok oldalán Eduardo Flores jóval kisebb csapata volt az egyetlen nemzetközi egység – azonban együttes létszámuk is csak ezres nagyságrendű volt, így a háború menetére sem gyakoroltak nagy befolyást.” (A délszláv háborúk rövid története, 1991-1995. In: Védelmi tanulmányok nr. 11.)

Fenti sorok az erdélyi olvasónak, aki nem – vagy alig – ismeri Eduardo Rózsa Flores életútját. A délszláv háborúban, egy Eszékhez közel eső horvát faluban még egyszer, talán utoljára, valós formát ölt a hívő internacionalizmus, amolyan spanyol polgárháborús régimódi-balos módra, ugyanakkor széthull az ideológiai keret, amelyben a baloldal-jobboldal kontraszt életképes lehetett. Albániában vörös csillagos katonák lövik az Enver Hodzsa szobrát ledönteni készülő tüntetőket. Szerbiában a csetnikek formálisan a vörös csillag jegye alatt harcolnak. Chico azonban már gyermekkorától tudja, hogy az eszményeket nem szabad – csak lehet, és szokás – intézményesíteni.

Fekete Ibolya első játékfilmje, az ugyancsak valós történetre építkező, ugyanakkor az áldokumentarista stíluselemek csapdáit mesterien elkerülő Bolse Vita méltán sepert be 13 díjat, és legalább ennyit megelőlegeznék a Chicónak is, noha attól tartok, hogy elverhetik még a filmen a port „ideológiai részrehajlás” miatt, amint Kusturicával tették volt, amikor proszerb részrehajlással vádolták az Underground kapcsán. Pontosabban: ürügyén. A film elején felirat: „A szereplők nem azonosak senkivel és semmivel – csak azzal, amit elképzeltem” – figyelmeztet a rendezőnő.

Elképzelte Chicót. Álmélkodva olvasom valahol, hogy Chicónak „más a neve, de bajtársai nevezik Chicónak”. Tévedés. A közönség kedvéért: gyermekkorában Bolinak becézik barátai, később bajtársai, felebarátai pedig keresztnevén, Ricardónak. A Chico eredetileg munkacím volt. Jó – mert telitalálat –, hogy megmaradt végleges címnek is. Annyit tesz, hogy kölyök, kicsi. Chico nem Eduardo Flores: Chico gyermeklelkű forradalmár. Nem infantilis, nem gyermeteg, de lelkében végig megőrzi a gyermekkor paradicsomát megteremtő kegyelmi állapotot, amelyben az ember még képes alávetni magát a valóságnak, a valóságot pedig hittel és képzelettel tenni meg túlélhetővé. Hite a katolicizmusban és a baloldali eszményben – Che Guevara módra-módira – ölt formát. Ezt az ideált a valóság termelte ki: Chico ott nőtt fel, ahol élesben mentek a dolgok. Az egyház egy része átáll. „La Virgen María no está con la burgesía” – Szűzmária nem a burzsujok oldalán áll. Az egyház cselekvő módon talál vissza eredeti küldetéshez. Chico vegetáló-infantilis módon kommunista apját papok bújtatják, papok menekítik ki Bolíviából. Az újabb stáció Chico gyermekkorának paradicsomába vezet: Allende Chiléjébe, ahol a gyermek Chico számára „az osztályharc az utcán folyt, festékkel.”. Ezt veszi el tőle Pinochet államcsínye. Mert felnőttként is azt keresi végig, és arra talál majd rá egy horvát faluban. „Ilyen nyomort csak Latin-Amerikában láttam. (…) Ez a falu lett az életem” – mondja, a kamerába nézve. Tökéletes magyarsággal, zsargonnal, akcentussal. Mert magyar is. „Én nem voltam se bolíviai, se magyar, se zsidó, se semmi. Én kommunista voltam, mint az apám.” Chico életútja számos ponton azonos Eduardo Flores útjával-fejlődésével. Chico nem azonos Eduardo Floresszel. Chico hithű kommunista, akinek az életútja egybevág Eduardo Flores életútjával. A fantázia-termelte Chico és Flores közti párhuzamok nem erőltettettek, nem véletlenek, csupán szükségszerűek. Eduardo Flores a kamerába nézve, szenvtelen, groteszkbe hajló öniróniával, némileg hadarva, egyes szám első személyben elmeséli-eljátssza Chicó történetét, amely egybevág a sajátjával. Chico azonban nem Eduardo Flores, (aki mellesleg, könyvet írt a délszláv háborúról, Mocskos Háború (1994) címen. Flores nem sajátmagát alakítja. Chico alakja túlmutat Eduardo Floresen, sorsa pedig Eduardo Flores egyéni sorsán. Ne kanyarodjunk itt le a tapasztalat-eszme vágányaira: akárcsak a Bolse Vita esetében, ebben a filmben is minden karakter, minden jelenség túlmutat önmagán.

Chico kafkai sehova sem tartozása, ez a tipikus Közép-Európai trauma a legkevésbé. Nem válik szimbólummá, amiként nem is lehet az, mert ő is, apja is internacionalisták. Nem a sehova-sem tartozás traumatizálja, amiként az apját sem: Bolíviát nem száműzetésként éli meg, hazára lel benne. Chicóban a hit stabilnak hitt formáinak a széthullása okozza meghasonlását. Fekete Ibolya kiváló ízlésére vall az apafigura ironikus felvezetése, a gyermekkor megidézése woody-alleni ihletésű humorral, valamint az is, hogy gondosan kiszűr minden magánéleti vonatkozást. Majdnem mindent: mert zavaró mozzanat a film elején a szélvédőhöz csapódó madártetem. „Nem bírom nézni” – ismétli mintegy pánikban Chico. A kezdő és végső jelenet – a giccsesből érzelgőssé hunyászított Cseh Tamás dal megtörik a film során oly gördülékenyen működő elidegenítő effektusokat. Nem kiegészítik, hanem előre-és visszamenőleg megfosztják jelentésétől és hangulatától a hajó-jelenetet, az argentin lány alakját: mert Chicónak van magánélete, Chico hisz az életben. Karrierjének csavaros fordulatait is az életbe vetett hit mellett való kiállásának – amely számára Che Guevara tanításának a megvalósítása – köszönheti. Az örök harc, amelynek fegyelme csak belülről vezérelhet. A Kádár-rendszer „túl langyos” a számára, a minszki titkosszolgálati kiképzés (csalódás, a titkosszolgálati munka – amely életcélja lehetne) – kiábrándulás. „Civilnek katona voltam, katonának titkos ügynök, titkos ügynöknek gerilla” – sorolja gogoli iróniával. Belső meggyőződésből utasítja el Carlos ajánlatát is: nem hisz a terrorizmusban – „Abban nem lehet tévedni, hogy kire fogod a fegyvert. Civilre soha.” Alakja ekkor ölt Don Quijotei dimenziót: tudja már, hogy az ügy halott, de rátalál arra a valóságra, amelyben az ügy magvai még képviselhetőek: „Személyi rokonszenvből csatlakoztam a horvát ügyhöz. Ideológiákkal nem lehet megmagyarázni semmit”.

Jugoszláviában nyugodt a helyzet – jelenti a média, Chico autója azonban holttestekkel szegélyezett úton halad. „Szép, mint a halál” – mondja neki a pap Jeruzsálemben, és Chico gyónása előlegezi meg a falu pusztulását: „Minden eltűnt, ami a cselekedeteimet igazolhatta volna. Csak a cselekedetek maradtak meg, és nem tudok, mit kezdeni velük.” Amiként Chico apja sem – belőle szalonkommunista lesz. Chico kitart az ügy mellett, pontosabban: végigasszisztálja a haldoklását.

Mégsem a hitvesztés filmje, noha generációk hitét, és a belőle fakadt következményeket veszi vizsgálódás alá. Hatásvadászat, érzelmesség nélkül. Csak az istenek bizonyultak hamisnak. Maradtak az igaz hitek, és a hívők: magukra hagyva. Jó hogy ez a végtelenül gondosan megkomponált film megszületett: jó, amikor a jelen képes ennyire távolságtartóan, ugyanakkor empatikusan szemlélni önmagát.