Három férfi, három különböző idősíkban és történelmi helyzetben. Ami első látásra is közös bennük: mindhárman saját nemükhöz vonzódnak. Hármójuk története három cselekményszálon indul el párhuzamosan, hogy a 160 perces játékidő végére sok bonyodalom és nem várt fordulat után ezek a szálak összeérjenek, és felfedezzük a további kapcsolódási pontokat, ahol a sorsok találkoznak.

Sebastián története 1937-ben, a spanyol polgárháború idején indul. A fiú egy vidéki rezesbanda trombitása, aki a falu apraja-nagyjával együtt a Mussolini vezette olasz felszabadítók ünnepélyes fogadására készül, ám a felmentő sereg helyett lövedékzápor zúdul rájuk az égből, megölve majdnem mindenkit, köztük Sebastián anyját is. Sebastián menekülés közben katonákhoz csapódik, náluk talál menedékre és itt ismeri meg a sebesült foglyot, Rafael Rodríguez Rapúnt (Miguel Bernardeau), akivel, bár ellentétes oldalon állnak, kölcsönös vonzalom alakul ki.

 

A másik cselekményszál még korábbra, 1932-be röpít vissza egy tengerparti városkába, ahol Carlos (Milo Quifes) áll az elit kaszinó tagjai elé, hogy azok fehér golyóval szavazzanak, ha felvennék őt a tagjaik körébe – vagy feketével, ha nem. A szavazás során a film címét is adó fekete golyók vannak többségben. Carlossal kapcsolatban ugyanis olyan pletykák terjednek, amelyek nem egyeznek ennek a maszkulinitást mindenek fölé helyező patriarchális közegnek az értékrendjével. A harmadik cselekményszál 2017-be visz bennünket. Az író, néprajzkutató Alberto (Carlos González Fernández) új kutatásán, pontosabban zenegyűjtésen dolgozik, közben pedig saját életét próbálja egyenesbe hozni. Párkapcsolata és alkalmi viszonyai jól megférnek egymás mellett, anyjával, Teresával (Lola Dueñas) azonban már sokkal viharosabb a kapcsolata, különösen, amikor anyja megtudja, hogy Alberto utána akar járni annak a végrendeletnek, amit a nagyapja hagyott rá, akiről korábban Alberto azt se tudta, hogy a nagyapja. A végrendelet aztán összefonja a három szálat, melyekben olyan valós személyek, mint Federico García Lorca és a futballista Rafael Rodríguez Rapún ugyanúgy helyt kapnak, mint a fiktív szereplők és a hozzájuk kapcsolódó kitalált cselekményszálak.

 

A La bola negra három idősíkja három eltérő vizuális stílust ötvöz. Különösen a múltbeli két szál és a 2017-es események mutatnak eltérő képi világot, korhűségre törekedve, ezáltal mégis szépen egymásba simítva a szálakat és a különböző műfaji elemeket is. Bár leginkább a melodráma a domináns műfaj, a háborús filmek és egy elveszettnek hitt Lorca-kézirat kapcsán a rejtély utáni nyomozás is fellelhetők Javier Calvo és Javier Ambrossi alkotópáros minden tekintetben nagyívű és ambíciózus rendezésében. A La bola negrában egy azonos című, önéletrajzi ihletésű Lorca-színdarabot emlegetnek, melyből pusztán négy oldal ismert, ez kapcsolja össze a szereplőket. A valóságban ez inkább egy töredékesen fennmaradt Lorca-novellának felelhet meg. Az 1938-ban kivégzett Federico García Lorca földi maradványainak hollétét a mai napig rejtély övezi, ám mégsem ezért érdekes a történet szempontjából, sokkal inkább a töredékes mű miatt, melyben a spanyol szerző nyíltan beszél családjáról és saját neméhez való vonzódásáról, melyet igazán sosem vállalhatott fel, még Rafael Rodríguez Rapúnnal sem, ezért is kerítette hatalmába a depresszió. A homoszexualitás elutasítását látjuk Carlos kikosarazásában az elit kaszinó képviselői által, melynek felmenői már generációk óta köztiszteletben álló tagok, Carlos viszont „nem illik a képbe”. És az érzelmek nyílt felvállalásának lehetetlenségét látjuk Sebastián és Rafael rövid idő alatt kibontakozó, ám annál meghatározóbb vonzalmában is. A film jól mutatja, mennyit változott a világ azóta, hiszen a 2000-es években Alberto már együtt élhet a párjával, de élvezheti a randiappok által kínált alkalmi légyottokat is, sőt a családja előtt sem kell rejtőzködnie.

 

A La bola negra ugyan elsősorban a férfiakról és a férfiak egymás iránti vonzalmáról szól, de három kisebb, ám annál fontosabb szerepben három különböző nőalak is feltűnik a történetben, sőt felvillan egy negyedik nő tragikus sorsa is, megmutatva, hogy nemcsak a homoszexualitás nem volt akkoriban vállalható. Sebastián és katonatársai a színházba igyekeznek, hogy megnézzék a „színésznő/prostituáltnak” titulált Nené (Penélope Cruz) műsorát, aki azonnal megérzi, hogy Sebastián más, mint a többi katona. A Cruz által megformált „színésznő/prostituált” nemcsak azért fontos, mert Sebastián leckét kap tőle abból, hogy mi is az igazi szabadság, mit is jelent önmagunk felvállalása, de Nené alakján keresztül az alkotópáros rávilágít a nőkkel kapcsolatos előítéletekre is. Akkoriban Spanyolországban, ha egy nő nem a feleség és az anya szerepét, hanem a világot jelentő deszkákat választotta, a társadalom szemében egyenlő volt azzal, mintha prostinak állt volna. Nemhogy a magamutogatás, de az sem volt elfogadott akkoriban, hogy egy nő egyáltalán színházba járjon (a filmben többször felemlegetik azt a tragikus sorsú asszonyt, akit saját férje és gyerekei öltek meg különös kegyetlenséggel, csak azért, mert a nő szeretett színházba járni). A másik fontos és talán a legjobban árnyalt nőalak Alberto anyja, akit a nagyszerű Lola Dueñas alakít: Teresa kétségbeesetten próbálja helyrehozni az életét, ami apjához, Alberto halottnak hitt nagyapjához köthető traumák miatt siklott ki. Teresa a mai napig nem tudott megbocsátani neki, és a végrendelet híre csak még inkább feltépte a régi sebeket. A harmadik nőalak az amerikai Lorca-kutató (Glenn Close), aki gyorstalpalót tart nekünk Lorcáról és művészetének jelentőségéről, valamint kulcsszerepe lesz a kézirat hitelesítésében. Hogy a finanszírozáshoz kellett-e egy olyan nagy név, mint a hol spanyolul, hol angolul beszélő Close, vagy más oka volt a szerepeltetésének, nem tudom, de a La bola negrában az ő modorossága volt a leggyengébb láncszem.

 

Gyakorta tablószerű ábrázolásmód, precízen komponált képek és erős, egyértelműen a melodrámát szolgáló zenei aláfestés jellemzik a filmet, mely hosszú játékideje alatt mindhárom cselekményszálnak igyekszik egyenlő figyelmet fordítani, de arra is figyel, hogy kellően izgalmas maradjon a minden szálat összefésülő és elvarró végkifejletig. Az effajta látványos és sodró melodrámának nagy hagyománya van Spanyolországban Pedro Almodóvarnak köszönhetően, aki úgy általában sokat tett a műfaj rehabilitációjáért nemzetközi szinten is, és ő volt az a rendező, aki szintén sokat tett a melegtematika modern melodrámákba való beemeléséért. Az talán már kevésbé köztudott róla, hogy a spanyol polgárháború és a Franco-rezsim tömegsírokba temetett áldozatainak azonosítása is szívügye Almodóvarnak: 2018-ban ő volt a producere Robert Bahar és Almudena Carracendo A mások csendje című dokumentumfilmjének, de a 2021-es Párhuzamos anyákban is visszatért a témához.

 

A La bola negra egyszerre lecke spanyol történelemből és Federico García Lorca műveinek világából. A játékidő embertpróbáló, a stílus némileg dagályos, bizonyos helyeken a kevesebb talán több lett volna, de a végeredmény így is figyelemre méltó. Így látta ezt a 79. Cannes-i Fesztivál zsűrije is, mely megosztva adta a film alkotópárosának, Javier Calvo és Javier Ambrossinak és a Fatherland rendezőjének, Pawel Pawlikowskinak a legjobb rendezésért járó díjat.