Amikor a messzi-messzi galaxisban, 2019 végén felbukkant egy névtelen és arctalan, csak a népéről beazonosítható fickó, oldalán egy közvetlenül a játékboltok polcaira tervezett plüssfigurával, talán nem gondoltuk volna, hogy a Csillagok háborúja Disney-érájának legsikeresebb termékét indította útjára. A Mandalóriban éppen a „kicsisége” volt a vonzó: a sokszázmilliós univerzum-megmentések után egy laza kis űrwestern – mégis mintha pont ezzel talált volna meg valamit, ami kiveszett a mozis Star Warsból.
Azóta, hogy a Disney megvette Lucastól a Star Wars-jogokat 2012-ben, Kathleen Kennedy és csapata próbálkozott már sok mindennel, hogy sikerre vigye a milliárdos befektetést – volt itt szoló Solo-film, kifejezetten felnőtteknek (Andor) és kifejezetten gyerekeknek (Skeleton Crew) szánt sorozat, élőszereplős rajzfilm-remake (Ahsoka), sci-fi-krimi a jedik hőskorából (Az Akolitus), de Obi-Wan Kenobi és Boba Fett is önálló kalandozásra indult. Eközben a megvalósult projektek mellett szinte folyamatosan hallani lehetett a dugába dőlt próbálkozásokról (a legismertebb talán Rian Johnson saját trilógiája, de elvileg a Trónok harcá-s srácok is azért siették el sikersorozatuk lezárását, hogy a középkori pallosokat fénykardra cseréljék – kár volt), és több projekt is útközben változtatott műfajt vagy médiumot. Eredetileg Obi-Wan is szélesvásznon akadt volna össze ismét Darth Vaderrel, végül egy lanyha évad jutott neki, Boba Fett sem a korábban beígért saját filmjét, hanem egy Mandalóri-vendégszereplést és egy spinoff-évadot kapott.
A Jó, a Rossz és a Mandalóriai – Jon Favreau: The Mandalorian
Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.
Mindeközben a Mandalóri szép csendben és megbízhatóan hozta a nézőszámokat, és amíg a mozivásznak üresen maradtak, az újabb tévésorozatok vagy csúnyán befuccsoltak, vagy kultikus rajongásra tettek szert, Din Djarin és Bébi Yoda szerényen tették a dolgukat. Bár hozott pár érthetetlen döntést a szériát igazgató Jon Favreau és Dave Filoni (többek között pont a Book of Boba Fett kapcsán, amikor a Mandalóri nem a saját sorozatában folytatta a saját történetét, hanem a spinoffjáéban), alapvetően megbízhatóan és nagy minőségbeli kilengésektől mentesen szálították az újabb szezonokat. A Disney pedig vélhetőleg már alig várta, hogy 2019 után ismét Star Wars(-közeli) filmet küldhessen a mozikba, így végül a Mandalóri nem negyedik szezont kapott, hanem egy önálló filmet.
Ezzel sajnos a készítők mintha két szék között a földre ültek volna: A mandalóri és Grogu ugyanis túl zilált és céltalan egy több, mint kétórás filmhez, emellett látványosabb, de egyúttal üresebb is, mint egy évadnyi tévés kalandozás. Nagyjából annyira komolyan vehető és összetett az egész, mint egy szombat délelőtti rajzfilm egyik epizódja. Ehhez az érzéshez nagyban hozzátesz, hogy emberi arcokkal alig találkozunk a történet során – azt ugyan már megszokhattuk, hogy főszereplőnk riktán mutatja az aranylesőjét (egészen pontosan egyszer kellett ténylegesen beugrania a kosztümbe az elvileg főszereplő Pedro Pascalnak, az idő többi részében a kaszkadőrei jelenítik meg a fejvadászt, amíg ő szuszog a mikrofonba), de mellette ezúttal olyan is alig akad, aki nem robot vagy bábu. A nevesebb színészek közül egyedül Sigourney Weaver vállalja az arcát, mindenki más maszkok és CGI mögé bújik. Itt van rögtön Jeremy Allen White, akiről biztosan nem mondanánk meg elsőre, hogy egy nagyra nőtt, kigyúrt hernyót játszik, de bekerült az agyatlan látványfilmeket általában ekéző Martin Scorsese is, aki valamiért egy földönkívüli grillsütőlény szerepét tartotta kihagyhatatlannak, hogy legendás karrierjét teljessé tegye.
A történet komplexitása egy játék tutorial-küldetéséével vetekszik: a gonosz Birodalom továbbra is szervezkedik, a Lázadókból lett Új köztársaság pedig Mandóval keresteti egyik tisztjét. Csakhogy ahhoz, hogy a Köztársaság infót kapjon erről a tisztről, először egy hutt maffiozó-ikerpár megrendelését kell teljesíteni, akik unokaöccsüket, a néhai Jabba, a hutt fiát, Rottát akarják kiszabadíttatni egy gladiátorarénából. Mando és Grogu tehát útra kel fényesre sikált, vadiúj űrhajójukban, hogy a huttot (és helyenként, természetesen, egymást) megmentve jobb hellyé tegyék a galaxist.
De a szereplők maximum csak annyira lényegesek itt – vagy helyenként talán még kevésbé – mint a számtalan jármű és űrlény, amikkel hamarosan találkozhatunk játékboltokban és zabpelyhes dobozokon, és a történet minősége is leginkább ennek az alig titkolt játékprospektus-jellegnek rendelődik alá – ezt pedig csakis azért nem róhatjuk fel igazán A mandalóri és Grogunak (és főleg a Disney-nek), mivel a Csillagok háborúja javarészt mindig is így volt ezzel. A cukiságfaktor-méter eddig is közel járt a csúcshoz, valahányszor megjelent a képernyőn a címbéli zöld plüssjedi, ezt azonban még fokozni is tudta a rendezésért és a forgatókönyvért is felelős Favreau-Filoni alkotópáros.
Van egy jelenetsor, aminek során a bajba került mandalórit megmenti a kizárólag kis méretű plüssökből álló különítmény, akik közül még Grogu a legmarconább alak, ráadásul egy miniatűr űrhajóval közlekednek, közben pedig gyerekes halandzsanyelven vartyognak és cukiskodnak. A moziba vitt 10 év alatti gyerekek vélhetőleg visongva élvezni fogják ezeket a részeket; a szülők, akik elhozták őket, és remélték, hogy itt valami nekik is csurran-cseppen majd, ahogy az egy családi filmtől elvárható, fejben a játékbolti számla árát fogják számolgatni, mert más szórakozásuk nemigen lesz.
A mandalóri és Grogunak azonban a legnagyobb „bűne” leginkább az, hogy pocsékul használja a főhőseit. A sorozatban sokszor sótlan, de egyenes Din Djarinból eltüntet minden tüskét, ami érdekessé tette – hiszen ne felejtsük: a Mandalóri harmadik szezonja lezárta szinte az összes drámai kérdését címszereplője kapcsán, nem igazán maradt elvarratlan szál, amire építeni lehetett. Mando a sztori során semmiben nem kell fejlődjön – amúgy se nagyon van ahova: a nyitójelenetben egymaga leszámol egy hadseregnyi birodalmival, pénz helyett a jó ügyért harcol, és már azzal is megbékélt, hogy az ötven éves szupercsecsemőjét magával hurcolja mindenhová, még harcolni is. Grogu gyermeki egyszerűsége (és bizonyos helyzetekben butasága) viszont egyáltalán nem koherens, a film során többször tűnik érthetetlenül ütődöttnek vagy éppen agyafúrtnak aszerint, hogy éppen mire volt szüksége a forgatókönyvíróknak. Emiatt nehéz többet érezni iránta, mint egy drágábbacska bébi Yodáért a boltban, pedig amúgy az effektekkel és a látvánnyal alig van baj, és csak néha tűnik minden (különösen valamiért az űr-óriáskígyó) AI-generáltnak.
Talán az internet mémgyára kinyeri ebből is a napi betevőjét, a plüssök is jól fognak fogyni idén karácsonykor, de ezen felül senki nem fog egy percére sem emlékezni A mandalóri és Grogunak. Két-három epizód egy régen kiváló tévésorozatból egy (túl hosszú) mozifilmmé duzzasztva, ami annyira semmilyenre sikerült, hogy még egykori önmagára is csak a nevében emlékeztet. Karakterei unalmasak, az akciójelenetei bombasztikusak és hangosak, helyszínei újrahasznosítottnak érződnek (az arénát mintha direktben a Thor: Ragnarökből kölcsönözték volna), kreativitása nyugdíjas. Ez sajnos nem „az igaz út.”
