Lassacskán harmadéves operatőr szakos hallgató vagyok Prágában a FAMU-n. (Ezt azért bocsátom előre, hogy előítéleteim jellegét egyértelművé tegyem.) A szigorúan szabályozott felsőoktatási intézmény és a szabadon (adott esetben akár szabadosan) kísérletező filmeseket kinevelő alma mater közötti ellentmondás alapvetően meghatározza az ember FAMU-n eltöltött éveit.
A Bologna-rendszerű képzésnek hála pár éve a FAMU is két részre bontotta az öt éves képzési időt (három év alapképzés után a hallgató megszerzi a B.A. fokozatot, ezután újból felvételizik a saját tanszékére, hogy újabb két év és egy újabb diplomamunka megírása után M.A. címmel távozzon). Ennek egyik áldásos hatása, hogy az alapképzést befejező talpraesett diák Európa bármely filmes iskolájában folytathatja tanulmányait. Ilyennel a FAMU-n még nem találkoztam. Másik folyománya, hogy a filmes tanulmányaiba beleunt hallgató diplomával lehet pályaelhagyó. Harmadik következménye, hogy az iskola vezetősége folyamatosan emlékeztetheti (és minden alkalmat megragadva emlékezteti is) nebulóit arra, hogy ebben az intézményben senkinek nincsen bérelt helye – ezzel erősítve az iskola (kis)iskolás jellegét, és azonos mértékben aláásva az oda járók kreativitását (a félelem, a megfelelés kényszere ritkán eredményez kiemelkedő művészeti alkotást).
A FAMU-n, merthogy mégis csak egy kicsiny művészeti iskoláról van szó, ahol egy-egy évfolyamra hatvan-hetven ember jár, a többciklusú képzés vívmányai leginkább elméletiek maradnak. Szakok közötti átjárhatóság van, de nincs, mert a felvételi a szakirányú tehetség megítéléséből áll, ez pedig kevesekben elegendően sokoldalú. Vannak szakok (erről hírhedt a rendező szak), ahonnan előszeretettel dobálják ki az embereket akár már az első év végeztével. Ez, szerény véleményem szerint, inkább jellemzi a szakot, mint a felvettek-kidobottak tehetségét, de hát az iskola nem szociális védőháló. Ám a jellemzőbb az, hogy az alapképzést befejező hallgatót szinte automatikusan (az ismételt fenyegetések ellenére) felveszik a mesterképzésre. Győz a józan ész: a maguk is FAMU-t végzett pedagógusok tudják, hogy sokan pont négy-öt év alatt érnek be.
Az szigorúan szabályozott felsőoktatási intézmény és a szabadon (adott esetben akár szabadosan) kísérletező filmeseket kinevelő alma mater közötti ellentmondás alapvetően meghatározza az ember FAMU-n eltöltött éveit.
A hatás néha tragikus, visszataszító. Az iskola büféjében együtt söröző rendező, gyártásvezető és operatőr ma már leggyakrabban arról beszélget, hogy melyik előadásért, szemináriumért hány kreditet lehet bezsebelni. A kreditet a FAMU-s diák kis k-val írja, de nagy k-val ejti, közben Aesopus meséire, leginkább a Tücsök és a hangyára gondol. (Ezeket a mondatokat némi lekicsinylő, ám szociális érzékenységet nem nélkülöző, elesett embertársaim iránti együttérző mosollyal írom, na ja, az az áldott hangyatermészet.) Nagy népszerűségnek örvendenek a hétvégi modulok, itt sokszor a puszta jelenlétért is kap az ember egy kreditet, de legendássá vált a tavalyi „A vegetáriánus ételkészítés gyakorlata” nevű modul, ahol ugyanezt az ember azzal érdemelte ki, hogy evett.
A FAMU-s Kredit zabla, béklyó, a karikán átugró fókának vetett jutalomhal, pavlovi csengőszó. Bármi és semmi. A diákjait szerető tanszék (ilyen az enyém is) könyörületből modulokat szervez, hogy jól lakassa kreditszegény diákjait (ld. szociális védőháló). „Nem a kreditért tanulsz, hanem a tudásért” – hangsúlyozta egyszer egy óvónő és egy Zen mester bölcsességét elegyítve tanszékvezetőnk. Már csak a nagybetűs élet hiányzott, de pusztán azért, mert ez csehül nem létező közhely.
A Kredit nagy baj, mert elvonja a figyelmet a munkáról. A Kredit nagy baj, mert fegyver az iskolavezetés és a tanszékek közötti háborúságokban (mert bizony ilyen is van, nahát), melynek egyedüli áldozata a hallgató. Hogy mindez ne legyen merő misztikum: a FAMU-n az egy évben megszerzendő hatvan kreditből a honi tanszéken legfeljebb harmincöt szerezhető meg. Az operatőr szak (és ezzel nincs egyedül, de erről még később) mesterséget (is) oktat, annak pedig számos egymásra épülő eleme van. Ebből nem adhat le – amiből igen, az az egy tantárgyért járó kreditek száma. A tanszék küzd, hogy az éves kreditállomány több, mint 58%-át ítélhesse meg tanulóinak, az iskolavezetőség meg közli, hogy a kor sokoldalúan képzett filmesek után kiált, le a szakbarbár operatőrökkel, akik csak a piros gombot képesek megnyomni a kamerán.
A végeredmény, hogy az ember idővel megszokja, hogy a vegetáriánus zabáért ugyanannyit kap, mint három hét megfeszített forgatásért. „Felnőtté válik”, megtalálja a kiskapukat, cselez és mélységesen demoralizáltan lenézi a rendszert.
Ha mindebből talán úgy tűnne, hogy elégedetlen vagyok az iskolámmal, akkor gyorsan elmondom, hogy nem, szeretem én őt nagyon, ez életem sokadik oktatási intézménye, és még sehol nem éreztem magamat ennyire otthon. Érte haragszom én, nem ellene.
Mert a FAMU – még – jó iskola. Összehasonlítani más filmes iskolákkal nem tudom. Én ide járok. Sok minden működik itt, ami ma már egyáltalán nem egyértelmű. Két év alatt eddig tizennégy gyakorlatot forgattam filmre, és csak egyet videóra. (Ez számomra maga a Mérce.) Kis szünetekkel folyamatosan forgatunk. (Ez, ahogy felsőbb évesektől hallom nem mindig lesz így, ajaj.) Ez az iskolának – kifelé – sok harcába kerül, mert egy filmes kitanítása nem éppen költségkímélő vállalkozás.
A FAMU-n néhány éve belső pályázati rendszer működik. Az ember saját kötelező gyakorlataihoz vagy a tanrenden kívüli filmes ötleteihez itt kereshet többletforrást. És ha megfelelően előkészített tervvel áll elő, gyakran kap is. Néha ez belső költségvetési forrásként jelenik meg – olyan ez, mint a játékpénz. A játékpénzt kizárólag arra lehet felhasználni, hogy az ember az iskolától vásároljon szolgáltatásokat. (Minden iskolai gyakorlat így működik, így próbálnak bennünket az életre nevelni – gazdálkodj okosan!) Kamerát, műtermet, vágóidőt bérel. Néha pedig valódi pénzt kap egy-egy produkció, amiből nyersanyagot vesz, helyszínt, szereplőt, kelléket, utómunkát fizet.
Ez a rendszer – ellentétben a kreditekével – jó. Pályázni bárki pályázhat, hangmérnök, gyártásvezető, fotós, vágó, jöhet mindenki, csak legyen egy jó filmötlete.
Az iskola felszereltsége olyan, amilyen. Részben remek (két nagyon jól felszerelt műteremmel van megáldva), részben fél lábbal a sírban (harminc-negyven éves filmkamerák, ennél egy cseppet sem fiatalabb objektívekkel). Úgy, ahogy az egy filmes iskolához illik. A tökéletes technika elkényelmesít, egy főiskolás operatőr igenis vívjon gerillaharcot a gépeivel. Tanulja meg elviselni a stresszhelyzeteket (na, akkor szedjük szét még egyszer, hátha rájövünk, hogy mi baja) és szokja meg a kunyerálást a profi filmes és világosító cégeknél (igazán, csak egy hétre kellene, viszont teljesen ingyen!). Teher alatt nő a pálma. Vagy nem, de ez most mellékes.
A FAMU-ra viszonylag sok külföldi jár. Nálunk az évfolyamon például van egy magyar. Meg egy német. Meg két dél-koreai. Mi büszkén tekintünk végig sorainkon, olyanok vagyunk, mint menzás levesben a betűtészta, mi hozzuk az unalmas cseh hétköznapokba a színt.
Ebből persze egy szó sem igaz. Az iskolában ugyanis a kutyát nem érdekli, hogy ki honnan jött. Csehül tanulunk, csehül beszélünk, csehek vagyunk. (Igazán zárójeles megjegyzés, hogy a cseh nyelv törése, első évben nagyon jól jön egy-egy vizsgán: az emberről jóindulatúan feltételezik, hogy nem azért nyög, mert nem tud, hanem mert éppen nem jut eszébe a megfelelő kifejezés.) Nem, nem, a FAMU-n a fő törésvonal a szakok között húzódik meg. Mint bármilyen más iskolában, természetesen itt is minden szak tanulói meg vannak arról győződve, hogy az ő szakmájuk a legfontosabb. Rettentő tévképzet ez, mert köztudott, hogy egy filmben a legfontosabb az operatőr. Komolyan.
Mert vannak a FAMU-n animátorok, szent őrültek, őket nem bántjuk, tán csodáljuk, ámde nem. Vannak köztünk fotósok, mint ahogy az állatkertben is vannak növények. Vannak köztünk forgatókönyvírók, de őket csak a legritkább esetben látni, mert otthon írnak.
De talán még ennél is nagyobb szakadék tátong a FAMU-n tanuló két alapvető embertípus között, a Mesterséget tanulók és a Bölcsész lelkületűek között. (A kettő közötti senkiföldjén álldogálnak állandóan rezgő mobiljaikkal a gyártásvezetők.) Ami természetesen óriási butaság, mert egyik a másik nélkül nem tud filmet készíteni, mégis. Az előbbi csoportba tartoznak a képpel és hanggal közvetlenül foglalkozók: az operatőrök, a „hangosok”, az animátorok, a vágók. Az utóbbi élén a játék- és dokumentumfilmes rendezők és a forgatókönyvírók vannak.
Ennek a két embertípusnak eltérőek a szükségletei. Mi, egy-egy szakma kisinasai nem a reneszánsz emberideált testesítjük meg, változó mértékben ugyan, de technikai kérdések korlátozzák (nagyon helyesen) ötleteinket, és ha nem is fő, de fontos küldetésünk, hogy a technika uraivá váljunk. Különben nézhetjük magunkat. „Ők”, a „valódi alkotók” mondanivalók és üzenetek sűrűjében vándorolnak, és „mi” csak arra vagyunk jók, hogy hátráltassuk őket.
Igényeinket az iskola változó mértékben elégíti ki. A FAMU abból szerzett magának hírnevet, hogy lakói megállás nélkül forgattak, és ebből időnként valami érdekes sült ki. Ma az iskola évről évre elméletibb irányba tolódik el (ld. kreditrendszer), ez a rendezőket, írókat nem zavarja, minket, szakbarbárokat, annál inkább. A végeredmény az egymás iránti szakmai tisztelet hiánya, a kommunikáció akadozása, vagy teljes csődje és egyre több érdektelen, középszerű vizsgafilm.
Ez és a bátorság hiánya zavar talán leginkább a FAMU-n. A különböző mértékben megfélemlített emberek (és figyelem, ez igazán az én ítéletem), akik vagy attól tartanak, hogy kivágják őket, vagy a kredithajsza közepette feledkeznek el arról, hogy miért is jelentkeztek a FAMU-ra, görcsösen ismétlik a kommersz filmalkotás sablonjait. Ahogy egy elsőéves rendező mondta, évfolyamában a „Kisetűd” névre hallgató kötelező vizsgafilmek között nem volt egy olyan, melynek végén a fiú ne ölelte volna át a lányt. (Mondta ezt azután, hogy leforgattuk az ő filmjének eme jelenetét.)
Ezen a ponton szivárog be az iskola életébe a külvilág, a filmbiznisz. Nem egy szívderítő látvány. A hallgatók rendezői, vágói, operatőri showreeljük tökéletesítésén munkálkodnak. Csak nézzen ki jól (ld. „csak hang legyen és fény”), a tartalom közhelyekké aszik.
A kivételektől eltekintve. Mert minden évben születik néhány jó film is. Ilyenkor az ember szíve örül és újjáéled benne a remény, hogy nemsokára összefut a folyosón a nagy Ővel, akivel bátor, érdekes és jó filmeket fog forgatni.
Ui.: Aki többet szeretne megtudni a FAMU-ról, az ne látogasson el a www.famu.cz honlap-ra. Iskolám lapja még csehül is gázos, angolul meg az egyes szakok felvételi követelményein túl nagyjából semmi nem olvasható. Piros a fejléc. Nagyon ciki. Esetleg próbálkozzon a www.famufest.cz-n, de ne most, majd inkább novemberben, a FAMUfest, a FAMU-s filmek négynapos fesztiválja idején. Egyelőre ott is piros a fejléc.
