Káprázatos élővilág, lélekvezérelt sárkányok, antigravitációs földnyalábok – itt semmi sem úgy működik, mint a Földön. Csak az ember az, ami még itt is ugyanolyan: öl és rombol mindent, amit ér. Mennyire kell távol kerülnünk önmagunktól ahhoz, hogy észre tudjuk venni a hibáinkat? James Cameronnak egy másik univerzumból sem sikerül rálátnia a sajátjaira.
A civil életében a Mariana-árkot is megjárt felfedező James Cameron eleget tanulmányozta a bolygót ahhoz, hogy tudja: mi, emberek vagyunk a probléma ezzel a világgal. Bár számos, hasonló sagákat teremtő alkotó (pl. A majmok bolygója, King Kong vagy Mad Max készítői) jutott már erre a konklúzióra, Cameron olybá tűnik, végképp elérkezettnek látja az időt, hogy vezekeljen bolygónk évezredes pusztításáért. A rendező nagyszabású öko-operája korábban sosem látott filmes technikákkal képzi meg előttünk Pandora csodavilágát, amelynek mélyén egy különleges kék törzs él békében és tökéletes harmóniában a természettel…amíg az ember meg nem érkezik és jó szokásához híven szét nem baszarint mindent. A na’vik összefogással és nyilakkal fordulnak intergalaktikus gyarmatosítóik ellen, akiket azonban sem az élővilág túlélése, sem az ép ész nem állít meg a pusztításban, ha kellő mennyiségű bevétellel kecsegtet a – jó amerikai szokáshoz híven az anyaföldtől kellő távolságban indított – háború. A kékekhez átálló Jake Sully tizedes és az általa alapított félvér avatárcsalád históriájának Tűz és hamu alcímet kapó új része számos alapvető kérdést vet fel családról, hazafiasságról és vallásról, ám megválaszolnia őket a 197 perc alatt sem jut ideje.
A történet szerint Sullyék még mindig A víz útjában megismert törzsnél állomásoznak, bújkálva a családfőre (Sam Worthington) vadászó, immár avatártestben nyomuló Quaritch ezredes (Stephen Lang) elől. A család legnagyobb kincse természetesen továbbra is a gyerek, s bár Neteyam fiukat a legutóbbi harcban elvesztették, sajátjukként nevelik az ezredes fiát. Ő emberként kénytelen élni, amely fogyatéka miatt maszkban rohangál a nála kétszer nagyobb „testvérei” után. Neytiri (Zoe Saldaña) eközben aktívan szenved, nem csak fia, hanem szülei és teljes törzse elvesztése miatt is, továbbá azt sem szívleli igazán, hogy egy embergyerek szegődött melléjük, aki szerinte csak bajba sodorja őket. Nagyot nem is téved. A fiú miatt harcba keverednek a bolygón számkivetettként élő hamu népével, akik velük szöges ellentétben elfordultak Eywától, így számukra tulajdonképpen semmi se szent: kedvtelésből gyilkolják a saját fajtársaikat is. Az ezredes a pogány népségre rátalálva szövetséget köt annak amazon vadságú vezetőjével, hogy a segítségükkel Jake Sully és a népe ellen induljon. Nekik pedig nincs más eszközük, csak – ahogy mindig – az egységbe vetett hit.
Miközben mi, emberek végzetesen gyarapodva zsúfolódunk az alattunk pusztuló kék bolygón, az egyre széthúzóbb társadalmunk egyes pontjait már csak a pókfonál vastagságú közösségi háló tartja össze. Ebbe az ellentmondásos helyzetbe érkezett 2009-ben a saga első része, ami 2025-ben még nagyobb kontrasztot mutat a filmben egymással szó szerinti vezetékes kapcsolatban álló flóra és fauna alapkoncepciójával. Naná, hogy az elidegenedő emberfajzat – pláne a mesés kivitelezésen flashelgetve – drogként függ rá az ötletre. Annyira, hogy filmenként több, mint 2 milliárd dollárnyira romantizálja a vágyott kapcsolódás utópiáját, noha a törzsi berendezkedést és az alapvető ősi értékekeket CGI-alienek láttán sírja vissza. Cameron ezúttal is remekül játszik ezen belső konfliktusunkkal és olyan nagy eszményekkel szolgálja ki a minél nagyobb közönséget, hogy azt egy populista politikus is megirigyelné. Isten, haza, család: ez a lényeg. Azért persze a studió elvárásaira és korunk hívószavaira hallgatva igyekszik érzékenyítéssel és progresszióval feltölteni a cselekményt, melynek egyetlen mozgatórugója, hogy ráébredjünk: az egyes szereplőket nem a velük született attribútumaik, hanem csakis saját maguk alapján szabad megítélni.
Ennek egyértelműsítéséhez az alkotó mindenféle parabolikus karakterutat kínál nekünk: avatárt, aki értékes tagja lett a na’viknak (Jake); olyat, aki kívülről ugyan ember, de belül na’vivá vált; na’vit, aki utálja az embereket; embert, aki utálja a na’vikat és olyan na’vikat, akik rosszabbak még az embereknél is (ez utóbbinál talán nem gondolta át – még aggasztóbb, hogy talán mégis – hogy nagy integrációs igyekezetében úgy vonultatja fel az egyértelműen őslakos amerikaiakkal megegyeztethető hamu népét, hogy azzal nemhogy nem rehabilitálja az elnyomott kisebbséget, de némi démonizálással tulajdonképpen azt üzeni általuk, hogy „hát, ezért nem adunk az indiánok kezébe villámló botot”). Majd ezeket az alakokat megfuttatja egymás ellen, nehogy elmulasszuk megérteni az üzenetét, miszerint a család az család, és az egyént nem a származása határozza meg. Cameron viszonylagos szerencséjére hazája jelenlegi menekültpolitikája aktuálissá polírozza az amúgy szénné koptatott közhelyeit, mert enélkül egyébként a film végtelen harcjeleneteit olykor megszakító szövegek egy társadalmi célú hirdetésben is elfértek volna.
De a látvány kétségtelenül lehengerlő, s az IMAX-képarány miatt egészen olyan, mintha mi magunk is ott ülnénk a szereplőkkel a csillagtenger partján, a filmnyelvi „bevonottság” pedig kétségtelenül kárpótol olykor az elidegenítően felszínes tartalomért. Még unakozni sem sűrűn adatik meg, mert az akciójelenetek kitöltik az üresjáratok nagy részét. De a Disney megszokott, minden igényt kielégítő tervezete, ha az eddigi részeknél nem is, ezúttal mindenképp megbukott. Ez az ünnepi felhajtásra időzített mozi coming-of-age fantasy-nek ugyan megjárja, de családi filmnek (különösen az öngyilkossági, illetve a drogozós jelenetek, vagy pusztán már a játékidő miatt) alkalmatlan, sci-fiként még az első rész nyomába sem érhet, akciófilmnek pedig túl spirituális. Kicsit olyan, mintha a karácsonyi vacsorára – hogy kielégítse a tojásmentes, laktózérzékeny és vegán igényeket is – Cameron készített volna egy jó rakott krumplit. Végül is mindenki ki tud belőle piszkálni olyat, amit megeszik, csak azzal egymagában biztosan nem lakik jól. (És ez még messze nem az utolsó közös karácsony, hiszen a direktor sorozatának feltehetően 2029-ben érkező negyedik részére is elvár minket.)
Ez a mozi – a terjengős játékidőt, de a grandiozitást és a vitathatatlan technikai zsenialitást is tekintve – elsősorban az alkotót szolgálja, aki miután az Aliensszel meghódította az űrt, fentebb említett felfedezéseivel pedig A mélység titkát is, most újabb úttörői viszketését vakarta meg ezzel a saját limitálathatatlananságát bizonyító erőfitogtatással. „Ezt is meg tudom csinálni!” – zengik a dollármilliókba fájó képkockák. „Ráadásul háromszor egymás után!” – felelik a trilógia szemérmetlen önismétlésébe belefáradt befogadók. De láthatóan se pénz, se technika, de még a néző érdektelensége sem állíthatja meg Cameront, pont, mint a fajt, amelyet képvisel. Hát, így vezeklünk mi…
