Ötvenedik alkalommal szervezték meg a gdyniai filmfesztivált szeptember 22. és 27. között. Ott voltunk.
Szemben a hajógyár egykori bejárata, középen három óriási kereszt. Oldalt egy szomorú panelház, mögöttünk a formával játszó modern irodaépületek. Az emléktáblák tömege mögött pedig ott magasodnak az Európai Szolidaritási Központ barna fémtömbjei. Gdańskban vagyunk, történelmi – és filmtörténeti – helyszínen: itt, az egykori Lenin Hajógyárban – ahol még mindig lehet hallani a gyár és a kikötő tompa hangjait, és látni a toronydaru-erdőt – született meg a Solidarność, azaz a Szolidaritás, előbb szakszervezetként, aztán Lengyelország sorsát irányító erőként. A nagy rendező, Andrzej Wajda pedig mindezt megörökítette. Filmjeire, A márványemberre és A vasemberre, a cannes-i Arany Pálma 1981-es és a Lech Wałęsának járó Nobel-békedíj átadására a Központ rozsdabarna épületében kiállítás emlékezik. Egy munkás szembeszáll a munkásállammal, és milliókat állít maga mellé – valószínűleg ez a 20. század egyik legérdekesebb története, amit Wajda lényegében születése pillanatában vitt filmre. A kiállításon megelevenednek az 1970-es és 80-as évek lázadásai, de szomorú hétköznapjai is.
A második világháború történetének pedig, amely szintén éppen itt tört ki 1939 szeptemberében, innen néhány sarokra vadonatúj, lélegzetelállítóan érdekes múzeumot szenteltek. A sok mozgóképes elemet is bemutató kiállítás benyomásai után szinte elveszetten botorkálok a városközpontban, ahol a házak nagy részét 1945 után az alapoktól építették újjá. Mellettük pedig ott a formát tisztelettel őrző, de könnyű, játékos, nagyon mai épületek sora és a fejlődés, a jólét számos jele. Lengyelország 1989 óta káprázatos átalakuláson ment át.
A közeli Gdyniára is igaz ez, és a Festiwal Polskich Filmów Fabularnych, azaz a Lengyel Játékfilm-fesztivál palotájára főként, ami év közben zenés színházkén működik. Amikor először jártam itt, 2002-ben, még kopottan állt a tengerparton, mellette a szintén jobb napokat látott panelkocka-szállodával. Azóta felújították mindkettőt, és egy új, látványos, fehéren csillogó fesztiválközpontot is építettek mellé. A szépen gondozott park útjai pedig Andrzej Wajda és a lengyel filmművészek előtt tisztelegnek. Nem nemzetközi filmfesztivál ez, hanem nemzeti. Nagy hagyományokkal: 2025-ben ünnepelte az ötvenedik születésnapját.
Több mint húsz éve járok ide – először vonzott az ország és a története, a múlt súlya és drámája, az életanyag, amit Wajda, Kiesłowski, Zanussi, Skolimowski, Polański vitt filmre. Vonzott Wojciech Kilar és Zbigniew Preisner zenéje, a remek operatőrök, Jerzy Wójcik, Witold, Piotr és az ifjabb Piotr Sobociński, Sławomir Idziak, Paweł Edelman, Ryszard Lenczewski, Łukasz Żal és a többiek. Megismertem Żuławski, Machulski, Szumowska, Pawlikowski és a többiek filmjeit. Élmény volt látni a múltat feldolgozó filmeket és az ország fejlődését. Filmen is, és az átalakuló Gdyniában is, ott ülni például A végrehajtó (Komornik, Feliks Falk), a Megváltó tere (Plac Zbawiciela) s Az én Nikiforom (Mój Nikifor) – mindkettő Krzysztof és Joanna Kos-Krauze, a Kis rózsa (Rózyczka, Jan Kidawa-Błoński), a Mai menyegző (Wesele, Wojciech Smarzowski) első vetítésein, figyelni a közönség és az alkotók reakciót, a premierek varázsát, a díjátadók izgalmát.
Élmény volt látni az igazi sztárkultuszt, a szeretetet, amivel a lengyelek körülveszik színészeiket: a nagy öregek, Daniel Olbrychski, Krystyna Janda, Bogusław Linda mellett Robert Wieçkiewiczt, Andrzej Chyrát, Magdalena Boczarskát, Małgorzata Foremniakot és a többieket. Emlékszem az idős, éppen kilencvenéves Wajdára és az őt körülvevő szinte vallásos tiszteletre. Magam előtt látom, amint az utolsó filmje, az Emlékkép (Powidoki – szó szerinti, és sokkal kifejezőbb fordításban: Utóképek) bemutatója után 2016-ban egy angol filmes a színház földszinti előterében szó szerint térdet hajt előtte.
Hattyúdal – Andrzej Wajda: Powidoki / Afterimage / Emlékképek
Andrzej Wajda utolsó filmjében a lengyel, avantgárd festőművész Władysław Strzemińskiről fest szomorú portrét. A film egyben egy túl gyorsan teret hódító és mindenhatóvá váló politikai rendszer látlelete is.
Tisztelgésből idén sem volt hiány: a fesztivál ötvenedik évfordulójára retrospekvív, kiállítás és beszélgetések emlékeztek. A friss filmek között pedig volt életrajzi dráma, erotikus thriller, vígjáték, irodalmi adaptáció, folytatás és történelmi film, kis- és nagymesterek alkotásai – a lengyel mozikban nagyjából húsz százalék a hazai filmek nézettségi aránya, ami évente átlagosan nyolc-tízmillió nézőt jelent.
A Budapesti naplók az 1980-as évek szomorú hétköznapjait idézi fel, a kijárási tilalmat, a hajnali sorbanállásokat, a hiányt, a műanyagruhákat, a fűthetetlen, kényelmetlen buszokat, az üres üzleteket, és az akkori Budapestet, mint az ígéret földjét, ahova negyvennyolc órányi fárasztó utazás, megalázó határellenőrzés árán jutnak el a szereplők. Kár, hogy Rafael Kapelinski gyakran paneleket, jól ismert sémákat helyez egymás mellé – úgy tűnik, már a közelmúlt is áldozatul esik a felszínes dramatizálásnak. A film ugyanakkor mégiscsak felidézi a sok évtizedig működő, embernyomorító kommunista diktatúra hétköznapi, kisszerű, néha természetesnek és elviselhetőnek tűnő, mégis roncsoló mechanizmusait.
A Három szerető már a mában játszódik, ahol három jómódú szereplőjét a féltékenység és a szexuális elfojtások mozgatják. Łukasz Grzegorzek filmje se nem erotikus, se nem izgalmas, motivációi kiagyaltak. Célja nyilvánvalóan a tabudöntés is volt – de ehhez hitelesebb, izgalmasabb és érzékibb szereplőkre és forgatókönyvre lett volna szüksége.
A Fivér című film vérszegény társadalmi dráma, szinte egy – Legyelországban olyannyira népszerűnek tűnő – al-műfaj, a „lakótelepi gyerekdráma” sokadik képviselője: hőse egy kiskamasz, aki a paneltömbök univerzumában éli életét. A játszótér-bolt-iskola-lépcsőház-lakás sokszor látott koordinátái szinte elviselhetetlenül szűknek tűnnek. Családok, lakóközösségek alulnézetből: Jan P. Matuszyński néhány éve még remekül csavart ezen a filmfajtán, Az utolsó család igazi felfedezés volt 2016-ban, ehhez képest Maciej Sobieszczański a Fivérben most kliséket mond fel.
A nyitófilm a Chopin, Chopin! volt – életrajzi dráma a nagy zeneszerzőről. Nagyjából hetvenmillió złotys (húszmillió eurós) költségvetéssel gazdálkodtak az alkotók, s ez látszik is: a 19. századi Párizs látványosan elevenedik meg, részben a fantasztikus operatőr-dinasztia egyik fiatal tagjának, Michał Sobocińskinek köszönhetően. A tuberkulózisban szenvedő romantikus művészt a kivételes tehetségnek tűnő Eryk Kulm alakítja. Néha pulzáló techno-akkordok csúsznak a zongorafutamok közé, dramaturgiailag (és zeneileg) indokolatlanul – más aktualizálás nehezen fedezhető fel a filmben, ami lehetne akár francia is, hiszen lényegében végig franciául beszélnek a szereplők. A 2023-ban bemutatott Kosban a rendező, Paweł Maślona pl. még vagány képsorokban, szinte Tarantinóhoz méltón keltette életre a 18. századi legendás szabadsághőst, Tadeusz Kościuszkót – Chopin a nyugati világ egyik legtöbbször filmre vitt zenésze, szinte a romantika szimbóluma; ezúttal viszont a rendező, Michał Kwieciński nem sokat ad hozzá a róla állandóshult képhez.
A nagy rendező, Agnieszka Holland szintén életrajzi filmet készített: a Franz Kafka történetét meséli el, és, akárcsak a Chopin, Chopin!, a lehetetlenre vállalkozik, hiszen az íróról lényegében mindent elmondtak már. Néhány izgalmas jelenetben a kultusz mai jeleit látjuk – Kafka írásai és a róla szóló írások között egy a tízmillióhoz az arány, halljuk a megdöbbentő számokat. Holland ismeri-érti Kafkát (1981-ben, hogy mást ne említsünk, A pert adaptálta, az író alakja folyamatosan foglalkoztatta), a főszereplő, Idan Weiss szinte maga az író, a ritmus remek, az operatőr, Tomasz Naumiuk képsorai néha a zsenialitás határát súrolják – a karakteres film egyszer majd klasszikussá nemesedhet. A Franz lehetne akár osztrák vagy cseh is (és, mint a fesztivál idején bejelentették, ez Lengyelország Oscar-jelöltje), hiszen Prágában játszódik és főleg németül beszélnek benne. Mindkét életrajzi film európai távlatokat nyit – és minderre egy váratlan felfedezés tette fel a koronát: A zaragozai kézirat (másik magyar címén: Kaland a Sierra Morénában).
Egy háromórás lengyel filmben felidézni a 17. és a 19. századi Spanyolországot? Andalúziát filmezni Częstochowa mellett? 1965-ben egy kommunista országban beavatásról, kalandról, erotikus játékokról filmet készíteni, ráadásul egy 1805-ös regény alapján, amit franciául írtak? Az éppen száz éve, 1925-ben született rendező, Wojciech Jerzy Has fekete-fehér, szélesvásznú filmjében Zbigniew Cybulski játssza Alfonse Van Worden kapitányt, Jan Potocki regényének hősét. Az operatőr, Mieczysław Jahoda képei lenyűgözőek, és ez nem kis részben a díszlettervezőnek, Jerzy Skarżyńskinek is köszönhető.
A különleges, ünnepi vetítésen a filmzenét egy teljes zenekar és néhány gitáros szolgáltatta – Krzysztof Penderecki dallamai azóta szintén klasszikussá váltak. Penderecki a század egyik legnagyobb zeneszerzője, Has pedig a lengyel film egyik legjelentősebb rendezője, de kevésbé ismert külföldön, mint mondjuk Wajda. Mégsem véletlen, hogy olyanok lelkesedtek filmjeiért, mint Francis Ford Coppola és Martin Scorsese. A zaragozai kézirat nem várt ajándék volt; ezen az estén újra életre kelt a mozi mágiája Gdyniában.
