A Cannes-i fesztivált is megjárt filmmel érkezett a TIFF-re a tapasztalt izlandi író-rendező, Rúnar Rúnarsson. Az Amikor megtörik a fény szűkszavú, gyönyörűen fényképezett, ugyanakkor helyenként ellaposodó, korántsem tökéletes alkotás a tehetetlen, mardosó gyászról.
Una (Elín Hal) és Diddi (Baldur Einarsson) az átlagos középiskolások és fiatal egyetemisták életét élik: együttesben játszanak, a barátaikkal isznak és szívnak, közben pedig szerelmesek lesznek. Az egyetlen bökkenő a dologban, hogy Diddi még nem szakított korábbi barátnőjével, Klarával (Katla Njálsdóttir), kapcsolatukat pedig emiatt még a legközelebbi barátaik előtt is titkolniuk kell. A tinidráma azonban nagyon hamar túlságosan is felnőttbe csap át, amikor Diddi egy kölcsönkért autóval belekeveredik Izland legszörnyűbb közlekedési balesetébe, ahol egy felrobbanó alagút emberek tucatjait öli meg. Gyászba borul a szigetország, de Una szenvedése különösen fájdalmas, hiszen egyedül marad vele, még a legközelebbi ismerősei előtt is titkolnia kell, hogy ő nemcsak egy barátját, hanem a szerelmét vesztette el, ráadásul Klara is felbukkan, aki nem is tud róla, hogy Unával mennyire ugyanaz a gyászuk.
Érezhető a filmen az alkotó kiterjedt kisjátékfilmes tapasztalata (2006-ban a The Last Farm című alkotását Oscar-díjra is jelölték a rövidfilm kategóriában), annak előnyeivel és hátrányaival együtt: kiválóan és hamar teremt hangulatot, remek zenéket választott, és az alaphelyzet is különösen erős, ugyanakkor mintha a film világa egy kicsit túlságosan is zárt lenne, és a szereplői közötti interakciók is felületesnek, vázlatosnak érződnek. Elín Hal Unája talán az egyetlen igazán jól kidolgozott szereplő az Amikor megtörik a fényben (egyúttal a legerősebb alakítás is az övé, a Diddi halálára eljárt tánca a film érzelmi csúcspontja), és nemcsak azért, mert az ő szemszögéből követjük az eseményeket. A mindenki által gyászolt Diddi mindössze egy rövid bevezető jelenet erejéig jelenik meg a filmben, ahol még a neve sem hangzik el, így az olyan nézőnek, aki nem nézett utána a szereplők nevének, sokáig még az sem világos, hogy valóban ő hunyt-e el a balesetben. Emellett a baráti társaság többi tagja jobbára csak díszletnek érződik Una gyászához – ugyan egy ponton Klarával mintha elindulni látszana egy lényegesen izgalmasabb és sokatmondóbb kapcsolati szál, azonban a film azelőtt ér véget, hogy ebből valami igazán érdekes kialakulhatna, és ez a kidolgozatlan, befejezetlen szál is a „hosszú rövidfilm” érzethez járul hozzá.
Amire viszont panasz egy csöpp lehet, az a film technikai megvalósítása: Sophia Olsson minden képe izgalmas vizuális alkotás, nagyon szépen tölti meg többletjelentéssel a legegyszerűbbnek tűnő közeliket is, a címben is emlegetett fényekkel való játék pedig különösen szép képeket eredményez. Emellett a film szinte szimmetrikus felépítésű, dalszerűen, mondhatni szakaszokban és refrénekben építkező struktúrája is remekül érvényesül – a nyitójelenet helyszínére a film végén visszatérünk, a nagyon tudatosan megválasztott, néhol hasonló, néhol teljesen különböző kamerállásokkal értelmezhetjük újra az addig látottakat, a zárókép pedig szintén egy korábban látott fontos jelenetnek a parafrázisa és egyben tükörképe.
Költői hangulatú és erejű film az Amikor megtörik a fény, képi világában és témaválasztásában különösen erős, „prózai” téren viszont már kevésbé sikeres, szereplői vázlatosak, jelzésértékűek, története pedig kissé elnagyolt. Központi témájáról, a gyászról sem sikerül igazán sokat mondania, de ez inkább érződik koncepciónak, mint hibának. Rúnarsson filmje szereplőihez hasonlóan szűkszavú és nem tárulkozik ki könnyen a néző számára, inkább sokatmondó csendjeivel, elhallgatott érzéseivel mesél. Rövidfilmesség-érzete és érzelmi sutasága ellenére azonban tagadhatatlanul emlékezetes alkotás, ami úgy dolgozik és él tovább a befogadójában, mint egy jól felépített, szépen lecsengő, erős érzelmeket megmozgató izlandi dal, aminek nem értjük a szövegét, de a mondanivalóját annál inkább.
