Tizenhat évvel a kultikussá vált Social Network – A közösségi háló bemutatása után, Aaron Sorkin forgatókönyvíró immár a rendezést is magára vállalva újabb filmet készített a Facebookról és Mark Zuckerbergről. Noha az elmúlt másfél évtized ehhez témát bőven szolgáltatott, a folytatásból pont az az elmésség és jövőbelátás hiányzik a legjobban, ami David Fincher filmjét nagyszerűvé tette.
A film alapjául a Wall Street Journalban 2021 és 2022 között publikált 17 részes tényfeltáró cikksorozat és annak keletkezéstörténete szolgál. Jeff Horwitz oknyomozó újságíró a Facebook belső levelezéseiből és kutatásaiból kinyert dokumentumokkal és az ezeket kiszivárogtató adatelemző, Frances Haugen arccal és névvel vállalt vallomásával bebizonyította, hogy a csökkenő bevételektől megrettent Zuckerbergék úgy kalibrálták át a platform algoritmusát, hogy az a szélsőségesen megosztó és gyűlöletkeltő tartalmakkal pörgesse fel az elköteleződést és a kattintásszámot.

A film két párhuzamos történetszálon, az időben oda-vissza ugrálva mutatja be Horwitz (Jeremy Allen White) nyomozását és Haugennel (Mikey Madison) való együttműködését, miközben a 2020-as amerikai elnökválasztás után kongresszusi meghallgatására készülő Zuckerberg ezúttal amolyan háttérbe húzódó főgonoszként bukkan csak fel, immár egészen másfajta emberként, mint ahogy a Social Networkben láthattuk – és ennek nem csak az az oka, hogy Jesse Eisenberg helyét Jeremy Strong vette át. A hadaró, neurotikus, de nem eredendően gonosz fiatal tech-vállalkozóból monoton gépiességgel kommunikáló, mindenfajta emberi érzelemtől mentes despota lett, akit egy kisebb hadseregnyi méretű válságstáb és médiaguru próbál valahogy szerethetővé tenni, vagy legalábbis meggyőzni a nyilvánosságot, hogy még mindig egy emberi lény és nem a Földet háttérből irányító gyíkember.
Mint tudjuk, nem jártak sok sikerrel, de ami miatt a film igazán tétnélkülinek és időszerűtlennek érződik, hogy semmi olyat nem állít vagy értelmez újra a közösségi médiával, a populizmussal, dezinformációval, kapitalizmussal vagy egyéb, a témából következetesen eredő problémával kapcsolatban, amit ne tudnánk pontosan. 2010-ben Sorkin és Fincher filmje egy olyan pillanatban figyelmeztette a világot a Facebook térnyerésével és a mögötte lévő megalomán ember hatalomszerzésével együttjáró, a társadalmat alapjaiban átformáló veszélyekről, amikor a legtöbben még csak arra használták, hogy ömlesztett mennyiségben töltsenek fel nyaralós meg macskás fotókat és folyamatos állapotfrissítésekben tudassák a világgal, hogy mikor, kinek a társaságában, hogyan érzik magukat.

A Social Reckoning-ben a jelennel és jövővel kapcsolatos reflexiók helyett Sorkin inkább csak azt bizonygatja: lám, ők már akkor tudták, hogy ebből baj lesz. Sovány vigasz, méginkább annak tükrében, hogy a film mennyire leegyszerűsítve, szájbarágósan teszi mindezt. Sorkin értelmezése megreked azon a szinten, hogy a Facebookot kizárólagosan a hagyományos sajtó kivéreztetéséért és a szélsőjobboldali radikalizációért tegye felelőssé – pontosabban az Instagram is megkapja a magáét egy olyan vállalhatatlanul hamis és kellemetlen jelenetben, ahol az internetes zaklatás működéséről és hatásairól úgy beszélnek a szereplők, mint a legrosszabb általános iskolai oktatófilmekben.

Miközben a szélsőjobboldal facebookon terjedő térnyerésén szörnyülködik, a film teljesen megfeledkezik az érem másik oldaláról. Megalkuvó módon hallgat arról a folyamatról, amely a platform által kitenyésztett és felerősített woke-kultúra révén maga termelte ki ellenpólusként azt a politikai szörnyeteget, akit a film még csak a nevén sem mer nevezni. Miközben a Facebookról tájékozódó, visszhangkamrákba zárt társadalom polarizációjának drámai végkimeneteleként a Capitolium ostromát tálalja, Donald Trump nevét egyszer sem mondják ki a filmben.
Mindez azért is sajnálatos, mert Horwitz és Haugen bátor küzdelmét szívfájdítóan árnyékolja be, hogy – mint látjuk – semmilyen értelemben nem vezetett átütő erejű változáshoz. Csakhogy a nyomozás folyamatának kibontakozása, a megpróbáltatásokkal teli küzdelem súlya és elszántságuk érzete sem ragad át ránk. Hiába az A-listás színészek, nehezen tudnak életet lehelni a javarészt hotelszobák, parkok és tárgyalótermek steril és passzív tereibe zárva algoritmusok és adatelemzési modellek közérthető definíciójáról szóló párbeszédekbe. Még ha olykor meg is villannak azok a frappáns írói trükkök, amik Sorkin dialógusait feszessé, érthetővé és humorossá teszik, az összhatás inkább érződik kényszeredettnek. Egyedül Jeremy Strong Zuckerbergje okoz néhány emlékezetes pillanatot, azonban a színész érezhetően kezd belefásulni abba, hogy az Utódlás kirobbanó sikere óta Hollywood elsősorban inkompetens és/vagy ördögi gazdag szarzsákok szerepeivel kínálja csak meg.

Egy olyan jelenben, amikor a mesterséges intelligencia épp átírja, hogyan élünk majd a jövőben, AI-ágensek törnek fel nemzetbiztonsági szervereket és szakemberek sokasága beszél a technológia teljes emberiséget veszélyeztető mivoltáról, igencsak nehéz már a filmben tematizált ügyektől megrettenni. És nem azért, mert ne lennének aggasztóak vagy akár félelmetesek – de a történelem már rég átlépte az eseményhorizontot, így a Facebook veszélyeiről figyelmeztetés önmagában már édeskevés.