Mungiu nem hazudtolja meg önmagát: az R.M.N. után ismét az újsághírekből kölcsönzi filmje témáját, de bulvárszagú harsogás helyett továbbra is az emberi dolgok érdeklik.
A film forgatása idején, tavaly volt tíz éves a Bodnariu család története, ami bejárta a világsajtót és alaposan felborzolta a kedélyeket – konzervatívokét és progresszívekét egyaránt. A vegyes nemzetiségű (a férfi román, a nő norvég) család öt gyerekét (ideértve a csecsemőt is) az iskolaigazgató feljelentése miatt elvitte a gyámügy, és különféle nevelőcsaládoknál helyezték el őket. A vád: a szülők verték a gyerekeket, ami Norvégiában a legkisebb mértékben sem megengedett. Oké, tiszta ügy. Csakhogy közben kiderült: az igazgatónőt valószínűleg ugyanannyira zavarta a család vallásossága, mint a gyerekek vélt vagy valós sérülései. Igazi társalgásindító és nézetkülönbség-szító konfliktus lévén hatalmas médiahiszti lett a vége, bevonták a román elnököt és az amerikai fundamentalistákat is – az ügy végét el lehet olvasni az újságokban.
Mungiu megtartja a történet legfontosabb elemeit, épp csak annyi új mellékszereplővel látja el a forgatókönyvet, ami ahhoz szükséges, hogy más szempontokat is kapjon a filmben immár Gheorghiunak keresztelt család sztorija, és hogy jobban megismerhessük a norvégokat. Mert a Fjordban ugyanannyira hangsúlyos a norvég társadalom élveboncolása, mint a pünkösdista családé. És a kettő között látszólag kibékíthetetlen ellentétek feszülnek. Persze, szuperül el lehet éldegélni egymás mellett akár hosszú éveken keresztül is, ha nem tesszük fel a megfelelően kényelmetlen kérdéseket – amikor viszont valaki más teszi fel helyettünk, nincs visszaút, színt kell vallani, és ez nemcsak az emberek, hanem a társadalmi intézmények tűrőképességét is próbára teszi. Hol végződik a szülői szeretet, hol kezdődik a jog? Ha csak a hozzánk hasonlókkal vagyunk toleránsak, az igazi tolerancia-e? Jogod van-e lekeverni egy atyai pofont a saját vérednek?
Szerencsére következetesen tartózkodik attól a rendező, hogy egyik vagy másik fél mellett foglaljon egyértelműen és nyíltan állást, és ez a film legnagyobb szépsége. Nyilván ha nekiszögeznénk a kérdést, akkor lehet, hogy hazahúzna a szíve, de érezhetően mellőzi a szokásos manipulatív filmes eszközöket (közelik, zene, szubjektívek). Egyik oldal sem tökéletes, mindegyiknek megvannak a saját problémás dogmái, sarai, mulasztásai, így a film remek lakmuszpapírja lesz annak, hogy úgy istenigazából milyenek is vagyunk kulturálisan, érzelmileg, emberileg, amikor tényleg választanunk kell. Hatalmas vitákat – vagy hatalmas egyetértő bólogatásokat – fog szülni az, hogy mondjuk egy családon belül ki kinek „drukkol” a filmben. Mindenkiből kibújik majd a kelet-európai – vagy a norvég. Pedig mindkettőre ráférne egy kis igazítás, empátia, megértés, reflexió – s ezt a vonalat hozza be a filmbe az ügyvédnő, aki egyetlen igazi oldschool progresszívként képes félretenni az előítéleteit, az egóját és a társadalmi doktrínákat, hogy igazságot szolgáltasson annak, ami a leginkább igényli azt: a szeretetnek. Mert azzal lassan senki sem foglalkozik – ahogy a családnak is a legfontosabb feladata saját maga fenntartása, úgy a vallássá merevedett törvények is csak saját maguk továbbéltetésében érdekeltek már.
A filmet producerként is jegyző Mungiu egyik legnagyobb húzása a star powert biztosító színészgárda – ez az első idegen nyelvű filmje, és nem vall szégyent nemzetközi porondon sem. Renate Reinsve megint lehengerlő ebben a gyerekeiért bármit megtevő, mégis visszafogott anyaszerepben is, a már megint maszkmesteri protézis mögé rejtőző Sebastian Stannak viszont inkább a renoméja fontosabb, mint a konkrét színészi hozzájárulása. A bigottan szekuláris és dogmatikusan progresszív tanárnőt alakító Lisa Loven Kongsli irgalmatlanul tenyérbemászó tud lenni, a film igazi szíve azonban az ügyvédnőt alakító Lisa Carlehed lesz, aki érzékenyen, de tartással hozza karakterét. Tudor Panduru kamerája ezúttal is alázattal, objektíven szolgálja a történetet, a film remek tempóban építi a feszültséget, és egy másodpercre sem hagyja, hogy a néző igazságérzete kikapcsoljon, még akkor sem, ha ismeri a sztorit a sajtóból.
Medveveszély – Cristian Mungiu: R.M.N.
Cristian Mungiu egy közelmúltbeli dicstelen eseményből épített országhatárokon túlnyúlva is ismerős, kegyetlen és fantasztikummal fűszerezett társadalmi körképet.
Érdekes, hogy a Fjord a befejezésben az R.M.N.-hez hasonlóan ezúttal is meglebegteti valami metafizikai, valami racionálisan megismerhetetlen lehetőségét, ami egy ilyen filmben – aminek ennyire fontos kérdése a vallásosság lehetséges szerepe egy kortárs, szekuláris társadalomban – izgalmas értelmezési lehetőségeket villant fel, ha csak épp egy szempillantásra is. Amíg a szülők és a gyermekvédelmi hatóság azon vitatkoznak, hogy mi a különbség egy finom nyakleves és a konstans ütlegelés között, pont a lényeg vész el: hogy mi van a gyermekekkel.
Jaj bárkinek, akinek döntenie kell, hogy a család vagy az egyén fontosabb... Korai még találgatni az idei díjazottak kilétét illetően, arra viszont bátran mérget veszek, hogy a Fjord alkotói nem mennek majd haza üres kézzel.
[UPDATE: Nem mentek: hazavitték az Arany Pálmát.]
Cannes 2026, percről percre
Rövid jelentésekben, naplószerűen számoltunk be a Croisette-en és környékén történtekről, és a hosszabb kritikákat is beszúrtuk ebbe a hírfolyamba.
