Apa csak egy van. De mi van, ha kettészakad? A Hidegháború Oscar-díjas rendezője trilógiává kerekíti alámerülését a háború utáni Európában.
Van egy jelenet a filmben, amikor a két főszereplő a két Németország között autózva a rádió gombját tekergeti. Az egyik adón agyatlan amerikai populáris zene megy, a másikon szovjet agymosás. Végül inkább a csendet választják, bármennyire is kellemetlen az. Tökéletes összefoglalója ez az 1949-ben játszódó road movie aktualitásának: a mai néző ugyanígy hidegháborús propagandák között őrlődik, egyik oldalról a végstádiumú kapitalizmus dalai harsognak, odaátról meg a lankadatlan háborús imperializmus kamuhírei öltenek testet (sokszor egyformán rossz minőségű AI-képekben). Ki kötötte ezeket az alkukat a fejünk felett?
Pawlikowski nyolc évet ült ezen a filmjén, de megérte, a Hidegháborúban és az Idában megszeretett (és díjazott) formavilágot és érzékenységet csiszolja tökéletesre a Fatherlandban (Apaföld, de angolul írva), ráadásul megmarad ugyanannál a történelmi kontextustnál is. Az idős Thomas Mann (Hanns Zischler) hazatér Amerikából Németországba átvenni megérdemelt életműdíját a háború után. Az úton elkíséri lánya, Erika (Sandra Hüller), aki néha mintha nem is családtag létezne, hanem inkább borbély, komorna, tolmács és szerkesztő is egyben. És az író apa első számú kritikusa. Erika az életműdíjnál is jobban várja a rég látott bátyjával, Klaussal (August Diehl) való találkozást, aki szintén nem Németországban tartózkodik – a testvéri viszontlátás viszont elmarad Klaus öngyilkossága miatt.
A Fatherland olyan, akár egy szuvenírekkel tarkított hűtőszekrény: mielőtt gazdag, de hűvös tartalmát – érzelmi értékeit – megkóstolnánk, nem tudjuk megállni, hogy ne időzzünk el a ráaggatott hűtőmágneseken: temérdek történelmi-kultúrtörténeti néznivalót kínálnak, s mindegyik egyformán érdekes. Ott van például a Nyugat-Németországban szervezett fogadás, ahol az idős, papíron mélyen tisztelt mestert egyből lerohanják a náci rezsim kétes hírnevű nagy túlélői, többek között Wagner két unokája, akik a bayreuthi operafesztivált akarják újraindítani Mann közbenjárásával (érdemes megnézni Ken Russell Mahlerját és Lisztomániáját, hogy megértsük, vagy hogy inkább ráérezzünk, hogy Wagner lánya, Cosima [née Liszt] pontosan mennyire is volt együttműködő az egyre nagyobb teret hódító hitleri politikával). Rögtön utána felbukkan a film egyik legizgalmasabb jelenetében maga Gustaf Gründgens, aki Erika Mann első férje volt, és akiről testvére, Klaus a fausti alkut kötő Hendrik Höfgen alakját mintázta a Mephistóban (amiből negyvenöt évre rá a mi, fausti alkuktól talán szintén nem idegen Szabó Istvánunk készített Oscar-díjat méltán érdemlő filmet). Fanyar összefoglaló művészet és politika kibogozhatatlan összefonódásáról.
Kézikönyv és tükör – Szabó István: Mephisto (1981)
Sok rosszat el lehet mondani Gustaf Gründgrensről, de az biztos, hogy nem sok színpadi alakítás ihletett sikeres regényt és Oscar-díjas filmet is – ha mégoly áttételesen is. Kora egyik leghíresebb Mephistóját játszotta a náciknak; sógora, Klaus Mann az ő életéből ihletődve írta meg a maga Mephistóját, Szabó István sokrétegű filmjében pedig beteljesedik Mephisto alakjának és alakítójának sorsa: a nézők szeme előtt történik meg metamorfózisa a játszott alakká.
Ha már fausti alku: az sem véletlen, hogy Mann épp a Goethéről elnevezett irodalmi/életműdíjat veszi át – no de melyiket? Hiszen nemcsak Frankfurtban kap egy ilyen díjat, hanem Weimarban is, ami immár orosz, pardon szovjet fennhatóság alatt van, ám a német költőóriást mindkét Németország magának követeli, ahogy magát a Nobel-díjas Thomas Mannt is. Igaz, utóbbi díj nem nyom túl sokat a latban Keleten – mint ahogy az ottani kultúrszóvivő tájékoztatja az írót és lányát. Ebben a fénytörésben már a film címe is sokkal többet mond: melyik az igazi apaföld, a nyugatnémet vagy a szovjetnémet? Egyik sem tud igazán az lenni, mint ahogy Mann sem tud igazi apa lenne gyermekei számára. Erikával jól kijönnek, de az sokszor inkább munkaviszony, Klaust viszont képtelen gyászolni, legalábbis publikusan biztosan nem, s csak félmondatokból derül ki, hogy mi volt a baja vele. Az alkotók sohasem mondják ki nyíltan, de finoman sejtetik, hogy valószínűleg Mann is megkötötte a saját alkuit, ha nem mással, akkor a saját lelkiismeretével, a lánya pedig pont ezt a komplex lelkiismeretet testesíti meg.
Pawlikowksi még nagy elődjét, az idén száz éve született Wajdát is megidézi, amikor a film végét jelentő érzelmi csúcspontban betereli két főszereplőjét egy szanaszét lőtt, romos templomba. Lukas Zal operatőr tökéletes alkotótárs ehhez: rigurózus, de néha németesen könyörtelen (arcokat is félbevág, ha kell), akadémiai képarányú beállításai ezúttal szimmetrikusabbak, mint az Idában, a fekete-fehér filmre forgatott, remek képi világ tökéletesen passzol a történelmi korszakhoz, ráadásul kontrasztossága a két Németország közt tátongó szakadékot is szépen jelzi (ami a mai napig létezik, és pártpreferenciákban nyomon követhető). Az íróóriást alakító Zischler játéka visszafogottságával hódít, Sandra Hüller pedig nem véletlenül az utóbbi évek legfoglalkoztatottabb német színésznője. A mellékszerepekre is remek arcokat találtak, például a német kultúrát jól ismerő orosz „propaganda-prefektus” úgy köti össze Goethét és Marxot seperc alatt, ahogyan azt csak a mai amerikai szélsőbalos megmondóemberek szokták hagymázasan. A hab a tortán August Diehl, akit tavaly ugyanebben a versenyprogramban, szintén fekete-fehérben láttunk Mengeleként.
Egy másik apró, de fontos mozzanata a filmnek, amikor kiderül, hogy Thomas Mannt sem várja mindenki egyforma lelkesedéssel az amerikai fennhatóság alá tartozó országrészben: „komcsi áruló” – vádolja megy egy levél ismeretlen szerzője. Ha véletlenül a jótanácsok ellenére is sikerült beleolvasnunk a Krasznahorkai László Nobel-díját, s főleg az azutáni nyilatkozatait övező észveszejtő kommentrengetegbe, akkor még hideglelősebb lesz a film aktualitása (a hatalomváltásokat rendre követő kultúrpolitikai újraszerveződést és az azzal járó tolongást már említeni is alig merem).
Visszafogottsága ellenére nagyon sokoldalú, ezerféle gondolatmenetet szülő, de ennek ellenére kicsit sem csapongó (másfél óra, ami a téma méretéhez képest pláne nagyon baráti) film a Fatherland, Pawlikowski alighanem újabb díjeső elé néz, nemcsak itt, Cannes-ban, hanem az egész elkövetkező szezonban.
.jpg)
