Michel Franco új filmje, az Ábrándok akár félelmetesen aktuális is lehetett volna, melyben lerántja a leplet az amerikai álomról, a white savior álszentségéről és árnyalja a bevándorlókról kialakult képet – ehelyett egy felszínes és mérhetetlenül didaktikus közhelygyűjteményt kapunk.
A két évvel ezelőtti Emlékeink után Michel Franco ismét Jessica Chastainnel dolgozott együtt: az Ábrándok ezúttal is egy egészen diszkomfortos témát dolgoz fel a rendező védjegyévé vált minimalista stílusával. Azonban ami az Emlékeinknél működött ahhoz, hogy érzékeny, kifinomult drámát lássunk a vásznon, addig az az Ábrándoknál csak rideg távolságtartást okoz, miközben meg sem közelítjük a Franco korábbi műveinél tapasztalt mélységet.
Az emlékezés terhe, a felejtés súlya – Michel Franco: Memory / Emlékeink
Kevés film képes olyan kifinomultan, emellett egyáltalán nem manipulatívan adagolni a néző számára az érzelmeket, mint az Emlékeink. Összezavar, felkavar és megérint, hogy aztán a végére a főszereplők iránti őszinte empátia miatt reménykedjünk egy irgalmas, boldog befejezésben.
Az Ábrándok ugyanis egy erotikus thrillerbe (bár már utóbbi is megkérdőjelezhető) bújtatott társadalomkritika 2025 Amerikájának legaktuálisabb kérdéseiről. Létezik-e még az amerikai álom? Mennyire őszinte a neoliberális filantrópok segítő szándéka? És legfőképpen: feloldható-e az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó között feszülő ellentét? Mindezt egy gazdag, fehér nő (Jessica Chastain) és egy bevándorló balettművész-aspiráns fiú (Isaac Hernández) toxikus kapcsolatának sekélyes allegóriáján keresztül igyekszik megfejteni.
A viszony ráadásul a 2020-as évek romantikus filmjeinek „fiatalabb férfi-idősebb nő” trendjéhez is csatlakozik – no de nem azért, hogy destigmatizálja a társadalom és Hollywood szintjén is szokatlan, sőt, néhol helytelenített korkülönbséget, mint ahogy azt tette a Minden jót, Leo Grande, a Jókislány, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök vagy A rólad alkotott kép (The Idea of You). Hanem azért, hogy ezáltal is aláhúzza az USA-t reprezentáló Jennifer és a Mexikót képviselő Fernando közti hatalmi egyenlőtlenséget.
Ha az Ábrándok Jennifer filmje lenne, egy jótét lélek nőt látnánk, aki – még az alapítványt működtető családján belül is kiemelkedően – a kisebbség, de különösen a szegény sorsú mexikóiak elkötelezett támogatója és szószólója. Egy mexikói útja során Jennifer beleszeretett a tehetséges és „elesett” Fernandóba, így minden altruizmusát a srác felé fordítva mindent megtesz a fiúért és szerelmükért. Ha az Ábrándok Jennifer filmje lenne, egy klasszikus white savior-sztorit látnánk.
A white savior, azaz a „fehér megmentő” szokott a fókusza lenni az egyébként színes bőrű karakterekről szóló történeteknek, akiket valószerűtlenül passzívnak ábrázolnak, csak hogy a bátor, úttörő fehér protagonista segítségével képesek legyenek érvényesülni. Ez a legtöbbször magasztos jóindulatként ábrázolt, ugyanakkor régóta revizionált toposz (egyik leghírhedtebb példája A szív bajnokai / The Blind Side) valójában azonban egy olyan karaktert rejteget, akinek segítő szándéka pusztán leereszkedő, performatív és tolakodó (a való életben Michael Oher pereskedésben áll A szív bajnokai „jótevőivel”, akik a film állításával ellentétben csak kizsákmányolták az amerikai futballistát).
Az Ábrándok mexikói születésű író-vágó-rendező-producere ezúttal a fehér megmentőt az általa „megmentett” szempontjából mutatja be. Izgalmas csavar… lenne, ha azon túl is tenne bármilyen állítást, hogy a white savior – és ezáltal a basáskodó szuperhatalom, Amerika – nem is olyan jófej. Ez persze megállja a helyét, hiszen Jennifer nemcsak az ágyban, hanem a korából és társadalmi státuszából fakadóan is Fernando egész életét átszövően dominálja a srácot, akinek megélhetése (balettáncosként és -oktatóként), sőt, lakhatása is függ a nőtől. Fernando azonban addig érdekes Jennifer számára, amíg úgy táncol, ahogyan ő fütyül, azaz: megmarad annak a vágyálomnak, aminek a nő a fejében felépítette. Engedelmes, hálás, szexi kis projektnek. Óriási reveláció. Majdnem akkora, mint annak a leleplezése, hogy a mexikóiak nem csak takarítók, de balett-táncosok is lehetnek. Ki gondolta volna, hogy művészek is élnek abban az országban?!
Persze Franco ezt egyáltalán nem gúnyosan, inkább azzal a naiv elszántsággal nyilatkoztatja ki, mint ami Fernandót is motiválja, hogy újra és újra visszaszökjön Amerikába, hiába toloncolták már ki az országból. Bízva bízik abban, hogy itt végre megvalósíthatja nagyratörő álmait és világhírű balettos lehet, ráadásul egy művészetkedvelő, gyönyörű nővel az oldalán. Csakhogy amikor Jessica nem hajlandó felvállalni a kapcsolatukat, határhúzás helyett gyerekes se veled-se nélküled játszmázásokba kezdenek. Fernando pedig nem ismeri fel, hogy sem Amerikában, sem Jessica mellett (aki csak azért nem kapja fel Uncle Sam-csillagos patrióta cilinderét, hogy mindenkinek leessen végre a szimbolika, mert nem illene a dizájner ruháihoz) nem vár rá boldogság. És amit eddig annak hitt, az nem több puszta illúziónál. Franco amerikai álomról szóló kritikája nagyjából ennyiben ki is merül és megkezdett félmondatként ki is fúl.
Éppolyan semmitmondó ez, mint amilyen jellegtelen maga az Ábrándok szerelmi szála. Hiába a szenvedélyesnek koreografált egymásnak esések, a szexinek szánt (de erős szekunder szégyent keltő) párbeszédek, Jessica Chastain és Isaac Hernández között olyannyira nem működik a kémia, hogy egy percig sem hisszük el, hogy ezek ketten szerelmesek egymásba. Mert ez valójában nem is szerelem, csak szánalmas hatalmi játszma – és mivel ez is meglehetősen gyengécske, ezért aztán nemhogy szexuális, de az égvilágon semmilyen feszültség nincs az Ábrándokban. Lehet, hogy Michel Franco felteszi a megfelelően aktuális kérdéseket a filmjével, de sem megválaszolni nem akarja azokat, sem nem hajlandó bárminemű állítást tenni, lényegi kritikát vagy mondanivalót megfogalmazni az Ábrándok által. Ha mond is valamit, az annyira semmilyen, mint maga az alkotás.
