A szexuális abúzus nem komédia tárgya. Eva Victor első rendezésében mégis felszabadító, humanista iróniával és légies könnyedséggel beszél a nemi erőszak traumájának élethosszig cipelt súlyáról és az emészthetetlen áldozatszerepről.
Agnest (Eva Victor), a fiatal egyetemi irodalomprofesszort egy ártalmatlannak induló konzultációs estén szexuálisan zaklatja a témavezetője. Egyszerű történet, vessző másfél óra, gondolhatnánk. Victor azonban nem kanyarodik be a szokványos metoo-filmek bosszút (Ígéretes fiatal nő), igazságszolgáltatást (A vád), rendszerszintű leleplezést (Botrány) vagy épp társadalmi szembenézést megcélzó és követelő ambícióinak ideológiailag sokszor túlvezérelt, ügybuzgó, ezáltal leegyszerűsített narratív zsákutcájába. Ehelyett egy megkapóan személyes, életszagú és halk empátiával dolgozó történeten keresztül mutat rá a téma – amilyen tragikus, annyira abszurd helyzeteket szülő – összetettségére és arra, hogy maga a trauma hogyan fordítja fonákjára az áldozat belső önképét, önértékelését és kérdőjelezi meg ezáltal a tágabb környezetében elfoglalt szakmai-emberi pozícióját is. A Sorry, Baby hangvétele nem vádaskodó, nem szegez nekünk morálisan metsző kérdéseket és nem tetszeleg az aktuális társadalmi ügyeket tematizáló „fontos” tézisfilm szerepében sem. Eva Victor filmje, akárcsak mélyen megrendült főszereplője az életben, csupán tapogatózik.
A szociális téren meglehetősen zárkózott Agnes ugyanis még álommunkájában, az egyetemen sem igazán talál őszinte, befogadó közegre, egyedül barátnőjére, Lydie-re (Naomi Ackie) számíthat feltétel nélkül, akivel gyakorlatilag szexmentes élettársi viszonyban élnek, amíg Lydie el nem költözik családot alapítani. Agnest úgy akarják látni a férfiak, mint egy fiatal korában megrekedt szende kis Lolitát, és némiképp valóban a coming-of-age filmek kissé tétova, mizantróp és éretlen figuráinak sorába illeszkedik, emiatt kezdetben nehéz vele bármiféle azonosulási pontot találni. Ezzel, valamint a minimalista közeg- és karakterábrázolással a film ugyanakkor a szexuális visszaélések banális hétköznapiságára tereli a fókuszt, arra, hogy az áldozat és az elkövető is a legtöbb esetben egyszerű átlagember, munkahelyi vagy egyéb ismerős. A forgatókönyvet is jegyző rendező nagyon jó ritmusban játssza ki a karakterépítő lapjait, és az epizódokra tagolt, töredékes narratív szerkezet révén lassan, aprólékosan tekeri fel bennünk az empátiamétert a kezdetben kissé irritáló Agnes története iránt. Érthető módon a lány az ominózus éjszaka után folyamatosan értetlenkedik, nem találja a hangot sem a nőgyógyászával, akinek az „esetet” másnap jelenti, sem pedig az egyetem vezetőségével, akik hivatalból megpróbálnak eljárni, de mivel Agnes támadója felmondott, szankcionálása „okafogyottá” és tárgytalanná válik. Ez van.
Agnes értetlenkedése viszont nem az általa csak „dolognak” nevezett abúzus megdöbbentő mikéntjére vagy az erőszaktevő személyére, hanem a lány tragédiáját csak a saját hivatali eljárásrendje és értelmezési tartománya mentén leírni képes, személytelen társadalmi-intézményi hozzáállására irányul. Mit lehet válaszolni arra a protokollárisan röhejes és megalázó orvosi kérdésre, hogy a „Támadója Önbe ejakulált?” Mit kezd azzal az intézményrendszer, ha nem egy kósza támadó volt egy sötét sikátorban, hanem közeli ismerős? Vagy mit kezdhet azzal valaki, hogy az egyetem HR-tanácsadója szintén nő, tehát biztosan tudja, min ment keresztül az ember lánya? A film elsődleges narratív tétje valóban nyelvet találni, de nem magához a traumához (ami által, mint a mesében, végül megleljük az elbeszélhetőség és feloldozás kulcsát), hanem a legszokványosabb, pozitív önképünket adó szavakat és jelentésüket kell rehabilitálni. Hiába látják a diákjai és a tanszékvezető rendkívüli tanárnak, a konzulense elolvasva a beadott tanulmányát, ugyanígy jellemezte a lányt – még azelőtt. Rendkívüliség: kuka. Miután pedig Agnes megkapja a férfi korábbi tanszéki pozícióját és irodáját, mintha még a szakmai előrejutásban is egyedül az a pokoli éjszaka lenne a referenciapont, nem pedig a saját teljesítménye.
A Sorry, Baby a szexuális bűncselekményeket övező diskurzusok nyelvi regisztereit igyekszik abszurd helyzetkomikumokba csomagolva lebontani, mivel ezek a meghatározott fogalmi keretek azok, amik a nyilvánvaló fizikai bántalmazást követően még egy kulturális stigmát is ütnek az áldozatra és plusz súlyokat tesznek rá. Elvitatják a saját történetünk elbeszéléséhez, a saját nyelvhez, önreprezentációhoz való jogot azáltal, hogy a személyes tragédiákat külsővé téve determinálják, milyen módokon kommunikálható és nyithatók meg legbelsőbb félelmek, titkok, szégyen a közösség felé. Miközben Agnes csak tanácstalanul, de próbál túllendülni a dolgon, nem gondolni rá, egyedül az utcán talált kiscicával foglalkozna, és nem akarja, hogy traumájából a társadalmi elvárások rendje és módja szerint identitás képződjön. A rendező Agnes munkája – a novellairodalom technikáit oktató gyakorlati kurzus – révén reflektál is a forma és a tartalom közti feszültségre, hogy miként lehet egy borzalmas és meghatározó dologról könnyed, szabad stílusban beszélni: a nemi erőszakról dióhéjban. Ez Agnes és a film stratégiája is: long story short.
A Sorry, Baby nem agitálni próbál, hanem a lehető legtöbb oldalról körbetapogatja a szexuális visszaélések kérdéskörét, miközben az egyéni megküzdési stratégiák fontosságát, a sajátlagos megélést és feldolgozást hangsúlyozza, szemben például a tárgyalótermi drámák ellentétes narratívákat ütköztető, túlintellektualizált, relativizáló álláspontjával (pl. A vád). Agnest egy ponton behívják esküdtnek, és a meghallgatás parádés jelenetében a film azáltal kezdi ki és fricskázza meg a száraz jogi terminológiát, hogy azt a lényegi kérdésekről elterelő vakvágánynak állítja be. Nem az a fontos, hogy minden kétséget kizáróan megállapítható-e a bűncselekmény, hanem hogy az elszenvedett abúzus kizárólag ránk tartozik-e, illetve kitágítható-e társadalmivá. Agnes nem jelenti fel a témavezetőjét, nem akarja, hogy börtönbe kerüljön, mivel a férfinak gyereke van, és ez érdemben végül is nem változtatna azon a tényen, hogy egy erőszakra hajlamos alak. Nem lehet nem megtörténtté tenni a dolgot. A film a felelősség, a bűntudat és az áldozatiság körül forgó dilemmákat zavarbaejtő humorral oldja, miközben egy percre sem felejti el a téma eredendő súlyát, pusztán a ráépülő kulturális toposzokat teszi vicc tárgyává. Mindeközben Eva Victor bravúros szimbolikával képes terelgetni a történet belső, személyes ívét és dramaturgiai csomópontjait (könyvvel agyonvert egér papírzacskóban mint abortusz-metafora és a családi kötődésre való ráébredés), és nagy magabiztossággal működtet egy letisztult, melankólikus tónusában Kelly Reichardt műveinek lírai, lassú sodrású vizualitását idéző filmnyelvet, amiből, miként Agnes esetében is, két pánikroham között valami nehezen megfogható derű árad.
Ez az optimizmus az, ami végképp elemeli a Sorry, Baby-t a konvencionális metoo-moziktól, és túllátva a kortárs érzékenyítő társadalmi trendek által fetisizált áldozatszerepen, végül a gyerekvállalás és a párkapcsolat biztonsága felé nyit. Nem tapicskol a szentimentális traumapornó giccsében, elkerüli az ezós konyhapszichológia sötét bugyrait, visszafogott, diszkrét humorának köszönhetően pedig még az enyhén idegesítő és nem ritkán modoros karakterei felé is képes empátiát kicsikarni a nézőből.
