A Quisling: Az utolsó napok azt sejteti, hogy elkészült a norvégok saját A bukása, azonban Erik Poppe másképp áll hozzá saját Führerük bukástörténetéhez.

A norvégok kortárs szuperrendezőjét, Erik Poppét legutóbbi munkái alapján hazája történelmének meghatározó pillanatai, időszakai érdeklik, amelyeknek nem kevés áthallása van a jelenre: a 2018-as Utoya, július 22. az Európán átsöprő terrorhullám közepén eleveníti fel a Breivik-féle mészárlást; a menekülthullám és a szélesebb értelemben vett migráció teszi aktuálissá a Kivándorlókat (2021), amely a 19. századi norvégok Amerikába való tömeges exodusa idején játszódik.

Vidkun Quisling a második világháború idején, Norvégia megszállása alatt a náci bábkormányt vezette. A független Norvégia legmegvetettebb alakjának utolsó hónapjairól (konkrétan 1945 tavaszától őszéig, avagy a német kapitulációtól a kivégzéséig) szóló Qusling: Az utolsó napok úgy válik időszerű történelmi drámává, hogy egy autoriter vezető komplex pszichéjét vizsgálja, sőt spirituális és egzisztencialista megközelítést is alkalmaz, miközben egy olyan ember elméjébe hatol, akit az ideológiája iránti elvakult hűség torzított nemzetveszejtővé. Ez nem azt jelenti, hogy Poppe relativizálná Qusling alakját – csupán annyit tesz, hogy a maga bonyolultságában bontja ki címszereplőjének féligazságait, motivációit. Ebben különbözik az olyan hasonszőrű alkotásoktól, mint a Hitler és a Führerbunker lakóinak utolsó napjairól szóló, az eseményeket hűen dramatizáló A bukás (Der Untergang, 2003) vagy a Ceaușescu-házaspár menekülését és kivégzését dokumentum-betétekkel újrajátszó Három nap karácsonyig (Trei zile până la Crăciun, 2012).

A szokatlan perspektíva annak köszönhető, hogy a Siv Rajendram Eliassen és Anna Bache-Wiig jegyezte forgatókönyv Peder Olsen lelkész naplója alapján íródott  (őt A világ legrosszabb emberéből ismert Anders Danielsen Lie alakítja). Olsen kórházi lelkészként dolgozott és az oslói püspök megbízásából vállalta el, hogy segítsen Quislingnek (Gard B. Eidsvold) felismerni bűneit és megbánást tanúsítani. Egy olyan munka, amit mások visszautasítottak. Olsen számára is eleinte annyira kényes, hogy még felesége, Heidi (Lisa Loven Kongsli) előtt is titokban tartja, aki nem érti, hogyan érezhet bárki együtt Quislinggel. A film két főszereplője közti különleges dinamikát az adja, hogy Olsennek is komoly elászámolnivalója van múltjával: a megszállás alatt rejtegetett egy idős zsidó házaspárt, de csak amíg a kockázat túl nagy nem lett. Bár nem tudta pontosan, mi történik a náci koncentrációs táborokban, az őt később gyötrő bűntudat össze sem hasonlítható Quisling érzéketlenségével, és segíti őt, hogy tisztábban lássa beszélgetőtársát.

Quisling bíróság elé áll bűneiért, amelyekre nincs mentség, és elkerülhetetlenül halálra ítélik. Eközben Olsen feladata – hogy ráébressze Hitlert kiszolgáló beszélgetőpartnerét bűneinek súlyára – szinte lehetetlen küldetésnek tűnik. De meg lehet-e győzni valakit, aki ennyire elmerült a náci ideológiában, hogy tévedett? A film nagy része Quisling börtöncellájában, a tárgyalóteremben és Olsen otthonában játszódik. Jonas Alarik operatőr munkája teszi érdekessé a két és fél órás játékidőt: már-már túlstilizáltnak tűnő, sárgás-zöldes árnyalatokkal örökíti meg úgy a külső, mint a belső tereket, mintha az ország megszállása ideiglenesen rohasztotta volna el Norvégiát, a beteg sápadtságból pedig lassú a kilábalás. A dekomponált képek, a hirtelen alkalmazott ugróvágások felforgatják a klasszikus, szépelgő kosztümös drámák vizuális eszköztárát, hogy ezáltal is érzékeltessék Quisling és Olsen mentális töréseit.

Eidsvold lehengerlően alakítja Quislinget – egy fanatikust, aki egyesen Jézussal azonosítja magát, és azt hiszi, hogy a nácik oldalára állva Norvégia érdekeit szolgálta a bolsevizmus megállítása érdekében. A történelem a nevét végül a kollaboráció szinonimájává tette. A náci bűnöktől és kollaboránsaiktól eltérően Poppe filmje tehát nem tagadja meg a gonosztevő emberségét – inkább azt vizsgálja, miként rombolhatja szét az elme egészséges működését egy eszme, amely fanatizmust, tudatlanságot (szándékosat és akaratlant egyaránt) és olyan törékenységet táplál, amely a mai autoriter vezetőkre is emlékeztethet, akik egy nagyobb birodalom ölelésében kiáltanak szuverenitást.