A 25. Filmtettfeszt megszokottnál színesebb dokumentumfilmes palettájából négy erdélyi alkotással foglalkozunk bővebben. Kettő a kommunista Románia napjaiba nyúlik vissza történetéért, kettő pedig a kortárs erdélyi roma életérzést ragadja meg.

Ez a hang más, mint a többi – Forrai Szerénke: Itt Kolozsvár. A Kolozsvári Rádió 70 éve

„Halló! Itt Kolozsvár!” – hangzik el recsegve, de annál magabiztosabban az aztán hetven éven át meghatározó beköszönés. Forrai Szerénke rendező és Szabó Tamás operatőr a Kolozsvári Rádió születésnapjára készített összeállítása egyszerre szól ünneplésről és az erdélyi magyar közösség számára új kommunikációs lehetőségeket teremtő médium mozgalmas sorsáról. A történeti áttekintés pedig a legtalálóbb hangokon szólal meg (legalább annyira szó szerint véve, mint átvitt értelemben).

A jó műsorhoz el kell képzelni a virtuális nézőt – emlékszik vissza Gergely Zsuzsa szerkesztő a rádiózás során megtanult legelső leckékre. Ez pedig visszafele is igaz: a rádióműsor hasonló játékra hívja hallgatóját is. Az Itt Kolozsvár! bizonyos szempontból ennek a látható valóságát fedi fel, arcokat társítva a hétköznapokat végigkísérő hangokhoz. Ugyanakkor megtartja a kellő teret a képzeletnek: a film alkotói ügyesen felismerik, hogy esetükben a vizuális szegénység hatásos erénnyé válhat. A felidézett archív hangszalagokhoz nem igyekeznek görcsösen vizuális anyagot találni. Bár egy leleményes játékkal megteremtik a képi dinamikát (mintha a különböző lejátszókészülékek kommunikálnának egymással), elsősorban hagyják, hogy a megőrzött hanganyagok felfedjék önmaguk értékét.

A komoly életkor hallattán azonnal felmerülő kérdés, hogy mégis hogyan jöhetett létre magyar nyelvű rádióadás a szocialista rezsim kellős közepén. A film legnagyobb fejezete a zűrös keletkezéstörténetet, majd a váratlan elhallgattatást idézi fel. A folyamatos bizonytalanság és kitettség mellett azonban akarva-akaratlanul megfogalmazódó vád, hogy bár a rádió első szerkesztői igyekeztek köznapi témákról szólni (előre megírt interjúk, tudósítás egy disznóvágásról), a hallgatás és a rendszer szabályainak elfogadása nem jelent-e közreműködés annak fenntartásában. Ebben a rendszerben minden áldozat is bűnös, de a visszaemlékező alanyok rávilágítanak: nem a biztos és kiszámítható cenzúra volt a legnagyobb ellenség, hanem azok a szomszédok és közeli ismerősök, akik titokban árultak el.

Ami pedig ennyi éven át is megmaradt, az az őszinte érdeklődés a műfaj iránt, játékkedv a határok megtalálásában. Legalábbis kivétel nélkül ez az öröm hatja át mindegyik megszólalót, a hála, hogy ezzel foglalkozhatnak, hiszen ez elsősorban szenvedély, nem munka. Ahogy pedig egyre irigyebbé tesznek, mi is hálássá válunk, hogy örömüket önzetlenül megosztják velünk is.

Nem a vállalkozás súlya vagy komolysága miatt fontos kiemelnünk, hogy a film elsősorban születésnapi köszöntő, hanem azért, mert a történeti bemutatással egyenrangúvá válik a csapat hangulatának megragadása, a rádió atmoszférájának átadása. Több értelemben is ismeretterjesztő film: bemutatja a Kolozsvári Rádió elmúlt hét évtizedét, de azoknak a jókedvét is, akik ezt folyamatosan lehetővé tették és teszik. (fl)

Kisember – hatalom: 1–0. – Csibi László: Szabadság a hegyen

A focimeccs-nézés ártatlan és – ideális esetben – politikailag pártatlan szórakozás. Ez azonban nem volt mindig így. A romániai szocializmus nyolcvanas évektől kezdődő, hanyatló korszakában, amikor Ceaușescu egyre nagyobb hangsúlyt kezdett fektetni saját személyi kultuszára és a máig élő dákoromán nacionalista diskurzus megszilárdítására, a dolgozó nép férfitagjai számára korábban néhány felhőtlen órát biztosító focimeccsek kikerültek a televízió műsorából, és felváltotta őket az állami propaganda. Csibi László Szabadság a hegyen című, Péter László szociológus – aki egyben a film narrátora és interjúalanyainak beszélgetőtársa is – azonos című kötete (Teljes cím: Szabadság a hegyen. A közös meccsnézések társadalomtörténete a nyolcvanas évek Romániájában) alapján készült dokumentumfilmje az erdélyi magyar férfiak küzdelmét mutatja be a magyar foci eredményeivel való napirendre kerülésért.

Az egymást szabályos ritmusban váltó interjúkból, illetve archív fényképekből és videófelvételekből álló film többnyire a beszélő fejes dokumentumfilmek stílusában, az elbeszélt történelem (oral history) módszerével  mutatja be a nyolcvanas évek Romániáját. A jó kedélyű, mára nyugdíjas korban lévő bácsik, átengedve magukat a nosztalgiának felszabadultan idézik fel személyes történeteiket a gyárakból elcsent anyagokból improvizált tévéantennákról (az egyik beszélő tréfásan megjegyzi, hogy mivel a korszak mottója az volt, hogy a gyár a dolgozóké, így a gyártól elvenni valamit gyakorlatilag nem számított lopásnak), a szovjet, bolgár, netalán magyar jel befogására alkalmas dombtetők fele haladó végeláthatatlan Dacia-sorokról és a tomboló vihar dacára töretlen lelkesedéssel a meccsre koncentráló, bőrig ázott fiatalok társaságáról. Bár a fókusz a meccsnézéseken van, az anekdoták sokasága a nyolcvanas évek Romániájának egyre borúsabbá váló légkörét is felidézi. A focihoz kapcsolódó mikrotörténetek olyan, a korszakot meghatározó gazdasági és társadalmi problémákat hoznak felszínre, mint például a jegyrendszer bevezetésével általánossá váló nélkülözés, a román-magyar ellentétek felülről kezdeményezett kiéleződése és a besúgó-kérdés (azaz: ki besúgó és ki nem az?). A film szemléletesen mutat rá, hogy egy diktatorikus rendszerben a hatalom milyen, a „mai fiatalok” számára elképzelhetetlen mértékben hatotta át az élet egészét és a mindennapokat, úgy, hogy még egy focimeccs megnézése sem lehetett független politikai kérdésektől.

A fiatalkori emlékektől fellelkesült, gyakran elérzékenyülő bácsik történetei elsőre talán nem tűnnek többnek személyes történeteknél, melyekhez a rendező szintén személyes okokból tud kapcsolódni: a filmet ugyanis Csibi édesapja emlékének ajánlja, akinek – a megszólaló interjúalanyok legtöbbjével ellentétben – sajnos nem sikerült 1986-ban befogni a bolgár tévé jelét, hogy azon nézhesse a világbajnokságot. A visszaemlékezésekből azonban kiderül, hogy a focimeccsek nézése több volt puszta szórakozásnál, olyan közösségi élménnyé nőtte ki magát, amelynek az erdélyi magyarság számára az összetartozás és a megmaradás volt a tétje. A szemcsés, zúgó és szétroncsolódott, alig látható tévéadások az ellenállás szimbólumává lényegültek át; a félig titkosan zajló meccsnézés pedig az egyetlen olyan helyzetet jelentette, amelyben a kispolgár gólt rúghatott a hatalomnak. (er)

„Ha már cigánynak születtél, maradj cigánynak” – Lakatos Miska: Tőlem tudjátok meg. Hat roma portré a székelykeresztúri régióból

A 11. Filmgalopp fődíjasa viszonylag hagyományos, riport-dokumentumfilmes munka, amely igyekszik néha megtörni a műfaj alapvető tempóját – és ez talán szükséges is a 93 perces futamidőhöz, bár vitatható, hogy ezek kivitelezése pozitívan vagy negatívan zökkenti ki a nézőt az addigi történetmesélésből. A film alapkoncepciója nagyjából az, ami a címében is megfogalmazódik, azaz hat roma mesél saját nemzetisége megéléséről. Más-már korúak, foglalkozásuk eltérő, és tapasztalataik sem egyformák. Összeköti őket a régió, amelyben laknak, és az általános megélése annak, hogy mit jelent a roma kisebbséghez tartozni olyan helyen, ahol az erdélyi magyarok laknak többségben.

Az alkotóknak jár az elismerés, amiért a műfaji és tematikai sztereotípiákat a lehető legkisebb mértékben használják, de ebben részük volt a megszólalóknak is. A fiatal, középkorú és idős(ödő) romák javarészt pozitívan beszéltek arról, hogyan élik meg hovatartozásokat és társadalmi beilleszkedésüket, és általánosságban nézve nem érzik magukat kirekesztetteknek. Lélekjelenlétük tanúbizonysága az is, hogy bár beszámoltak arról, miként érte és érheti környezetükben hátrányos megkülönböztetés őket, helyzetüket egyáltalán nem érzik tragikusnak, és néhány ember negatív viszonyulását nem általánosítják teljes létükre. A teljes alkotás feltűnően jelenközpontú, és ez a javára is válik. A mostani tapasztalások, a mostani befolyások, a mostani lehetőségek szabják meg a beszélgetések menetét, és bár az idősebbektől anekdotázást is kapunk, a nemzeti érzés nem idealizált formában jelenik meg, hanem a személyiség részeként és a mindennapok tényeként.

A riportalanyok fent említett beilleszkedési készsége ellenére azért néhányan jelzik, hogy az asszimiláció számukra nem kedvező, hiszen az akár a hagyományokról való lemondást vagy az értékek valamilyen mértékű elengedését is jelenthetné. Core Mária tanítónő ennek kapcsán meg is fogalmazza, hogy az intézményesített, társadalomba való „beolvasztás” örökre megfosztaná valamitől közösségüket, hiszen „nem leszünk egész emberek (…) csak a nemzetünkben”. Korosztálytól függetlenül, de más-más szinten mindannyiuknak fontos az örökségük, az érték szó különösen sokszor elhangzik a filmben. Ennek egyik komponense a roma nyelv, amelyet nem mindüknek tanítottak meg, de akinek igen, annak az identitása részét is képezi.

A kisebbségi lét sok vetületéről kérdezte az alkotó a hat megszólalót, így a néző árnyaltabb képet kaphat a szereplők életének több részéről is. Ez a két legfiatalabb alany – Barabás Blanka és Isztojka Máté – esetében aztán vizuálisan is manifesztálódik. A lány költő, versei szerepelnek a filmben: előbb csak a vászonra/képernyőre írva, elektronikus zenei aláfestéssel, miközben nagyjából kétsoronként róla villannak be erősen villódzó felvételek, második alkalommal pedig a szerző szavalatában, madárperspektívás tengerfelvételekre gépelve. A férfi pedig, aki néprajzkutató és történetmondó, utóbbi minőségében nyilvánul meg. Cigány mesét ad elő, alulról, vörös fénnyel megvilágítva, tücsökciripelés kíséretében. A felhozott példák meredeken eltérnek a dokumentumfilm addigi esztétikájától. Ez egyrészt nem válik a film kárára, másrészt igen: mivel több generáció jelenbéli tapasztalatairól is szól a Tőlem tudjátok meg, így a fiatalabbakat jobban jellemző formanyelvi megoldások teljesen helytállók az érzékletes megjelenítésben, viszont talán ezek túl meredek oda-vissza ugrásokat okoznak ahhoz, hogy a befogadó megtalálja a kevert minőségek fogyasztható egységét az alkotásban. (gb)

Extrémen naturalista Szerelempatak gyomrosokkal – Dávid Endre: A vízen túl

A produkció több fesztiválon is bemutatkozott már, a TIFF mellett a mátészalkai Tony Curtis Nemzetközi Filmfesztiválról méltán tért haza három díjjal, amelyből kettőt az operatőri munkáért nyert el. Tornai István megérdemelte ezeket az elismeréseket: a kamera néha lágyan siklik az alanyokat követve, máskor tisztes távolból enged belesni az előző dokumentumfilm tőszomszédságában lévő Betfalva mélyszegénységben lévő romái életébe. Közel merészkedik, mégis távolságot tart: engedi, hogy a megszólalók történetei és viselkedése vegye át a vezetést a történet alakításában.

Az alkotás technikai oldalát vizsgálva meg kell említenünk Gráncsa Zsolt vágói és utómunka-tevékenységét is, hiszen nemcsak a Küküllő, mint természeti határ és a kisgyermekek viselkedése, piszkossága, meztelensége, a szájukból kilógó cigaretta emeli át a nézőt egy sajátjától távoli világba, hanem a szembeszökően hideg, barnás színvilág is. Ez az árnyalatválasztás rurális környezetben szinte magától értetődő, de itt többet is jelent. Mintha egy archaikusnak tűnő, másik dimenzióba nyerhetnénk betekintést, amelynek rideg kegyetlensége a bőrünk alá hatol.

A vízen túl sokkol. A kezdet kezdetén szembesülünk azzal, hogy a gyermeki ártatlanság megengedhetetlen luxus egy olyan közösségben, ahol a legfontosabb a túlélés. Az első monológban halljuk, hogy a gyermekek túl korán megkezdik a nemi életet, a kismamák 12-13-14 évesek. A megszólaló meglehetősen durva túlzással azt is mondta, hogy szűz lány arra felé csak az, „amelyik kiesik az anyjából. Egy hónap múlva már az se szűz”. Ahogyan szinte már egy szociológiai kutatás függelékébe illő beszámolókat és képsorokat kapunk, eszünkbe juthat az idős emberek vallomásait, történeteit tömörítő Szerelempatak, amely bár ugyancsak Erdélyben készült dokumentumfilm, ugyancsak tabudöntögető, s valószínűlg ugyancsak őszinte, de szókimondó tulajdonságai mellett cseppet sem brutális – kontrasztban az ugyancsak a mi valóságunkban létező A vízen túllal, amelyben a hasonló témák a maguk erőszakosságában jutnak kifejezésre. Legalábbis a legtöbb néző ezt így érezheti. Nem tekinthetünk el a ténytől, hogy egy elzártabb közösség, amely megelégszik a napi egyszeri étkezéssel, kölcsönökből próbálja fenntartani magát, és ahol sok gyermeknek a székelyföldi télben is csak rövidujjú póló a viselete, másabb szabályok szerint él, amelyek másabb normákat és értékrendet hoznak létre. Azt is mondhatnánk, hogy egy olyan hely, ahol az élet célja nem lehet több, mint pusztán túlvészelni egyik napot a másik után, az csak a maga anarchikus és ösztön-vezérelt módján működhet.

A témák, a szóhasználat, a valóság művészi, de filmes eszköztárhoz képest alig manipulált leképzése meglehetősen naturalista. Tyúkkopasztástól véres lábfejen keresztül a kölcsönös családi bántalmazáson nevető nőig mindent láthatunk, ami a telep életének része. Ezek a maguk kegyetlen természetességében mutatkoznak meg, amelyek fölött a rendezés, a kamera nem mond ítéletet, hanem engedi, hogy a mozgókép olyan térként funkcionáljon, amelyet azzal töltenek meg a megszólalók, amivel szeretnének (természetesen sok téma esetében egyértelmű a rendezői irányítás, de a válaszok nagyon hamar saját utat törnek maguknak).

Ez a fajta szereplői autonómia lehet az egyik legerősebb érv amellett, hogy a dokumentumfilm miért nem tekinthető „nyomorpornónak –” bár az még hosszú ideig viták tárgyát fogja képezni, hogy a mélyszegénység bemutatásának milyen formája lehet etikailag teljesen elfogadható, és mi az, ami csak nagyobb közönségnek adja kezére-szájára az alapból kiszolgáltatottakat. Viszont annak ellenére, hogy az alkotók igyekeztek a valóságábrázolás és a szenzációhajhászat határának egészségesebb odalán maradni, a nézőknek fel kell készülniük a képletes, lelki gyomrosokra. (gb)