A Blue Heron egyfajta terápiás alkotásként igyekszik magyarázatot találni író-rendezője gyermekként átélt családi traumájára: Sophy Romvari filmje arra hívja fel a figyelmet, hogy beszélnünk kell a „problémás fiatalokról”, de nincs meg a társadalmi szókincsünk hozzá.
Egy hattagú magyar család – a szülők és négy, különböző korú gyermek – Kanadába költözik, a beilleszkedés azonban nem alakul zökkenőmentesen. A legidősebb fiú, a tizennégy éves Jeremy (Edik Beddoes) sorozatos bolti lopásokkal, értelmetlennek tetsző, dacos viselkedéssel és antiszociális hajlamaival aggasztja a körülötte élőket. A szomszédok nyugtalan telefonhívásai és a tehetetlen rendőrség hatására az anya (Réti Iringó) kétségbeesetten kutat valamiféle terápiás megoldás után, miközben a többi gyerekre is próbál figyelni, míg az apa (Tompa Ádám) igyekszik a munkájára koncentrálni a feszült nyári szünidő során. Mindezek a dinamikák a legkisebb lány, Sasha (Eylul Guven) szemén keresztül bontakoznak ki, aki később felnőttként (Amy Zimmer) tekint vissza családja problémás testvérével való bonyolult viszonyrendszerére.
Az elsőfilmes Sophy Romvari tapasztalt terápiás szakemberként tárja fel az önéletrajzi ihletésű története mögötti társadalmi traumákat: csak azt követően vállalkozik bármiféle szembesítésre, hogy előbb alaposan bemutatja, majd szakemberekkel is megvitatja a „kezelhetetlen gyerekek” problémáját. A narratíva első és második fele ennek megfelelően éles nézőpontváltással tér el egymástól. A rendezői alteregóként szolgáló Sasha előbb megfigyelő pozícióból éli át a Jeremy-vel történteket, majd évtizedekkel később filmkészítőként már elemző tekintettel értelmezi újra korábbi emlékeit. A „problémás kamaszok” körüli nehézségek ugyanis továbbra sem tűntek el. Sőt, az eltelt idő során beláthatatlan mértékben eszkalálódtak annak következményei, hogy a fiatalok egyre inkább képtelenek beilleszkedni a különféle közösségekbe. Az integráció hiánya mellett ráadásul gyakran éppen a családon belüli, vagy más tekintélyt birtokló személyekkel szembeni kommunikációs zsákutcák gátolják az egészséges fejlődést.
A „problémás gyerekekről” szóló kortárs filmek egyre inkább felfutó hullámának darabjai többnyire a rendszerszintű hiányosságokban, a különböző intézmények elmaradottságában keresik a konfliktusok gyökerét. Legyen szó diszfunkcionális családokról, túlterhelt iskolarendszerről, hézagos szociális hálóról, szabályozatlan online közösségi felületekről, vagy ezek összességéről – számos külső tényező okolható, melyek képtelenek kezelni a felmerülő szorongásokat. Az olyan közelmúltbeli filmekhez és sorozatokhoz képest, mint többek között a Beszélnünk kell Kevinről, az Armand, a Tanári szoba, a Kamaszok, vagy a Steve ugyanakkor a Blue Heron sokkal személyesebb, intimebb perspektívából közelíti meg a témát. Sophy Romvari nem szolgál egyértelműen modellszerűsíthető társadalmi látlelettel, ahogy érdemben a szélesebb körű kulturális diskurzusba sem illeszti sajátosan felépülő filmjét.
Beszélnünk kellett volna Kevinről – A deviáns gyerekek érája vásznon és a képernyőn
Magas intelligencia, alacsony empátia, egy túlféltő szülő által fújt buborék, amiben mindent szabad – ennyi kell csupán a káoszhoz.
Jeremy elveszettsége feltehetőleg abból adódik, hogy míg fiatalabb testvéreit kevésbé viselte meg a Kanadába költözés, addig őt idősebbként már jóval hátrányosabban érintette a változás, a szülőföld elhagyása. Azonban a szülők és a szakemberek is csak találgatnak, keresik a megoldást, de nincsenek valódi módszereik a helyzet feltérképezésére. A választalanság a lírai dokumentumfilmeket idéző elbeszélésmódban tükröződik, ami inkább hangulatokat prezentál, mintsem hagyományos értelemben vett cselekményt építene. A Blue Heron első fele már-már természetfilmszerűen láttatja a főszereplő család változatos életképeit, a párbeszédek alapvető hiánya pedig az általános kommunikációképtelenségnek „ad hangot”. A kimondatlan dilemmák következményei ráadásul a szülők és a gyerekek, illetve a testvérek közötti viszonyra is rányomják a bélyeget a közös együttélés során. Sasha például nem hívhatja át barátnőit bátyja viselkedése miatt, így közvetetten az ő gyermekkora és közösségi élete is megsínyli Jeremy nehézségeit.
A tényleges konfliktusok háttérbe szorítása, valamint meg nem mutatása miatt ugyanakkor a készítők nehezen tartják fenn a figyelmet az egymáshoz lazán illeszkedő jelenetek alatt. A sejtetés kezdetben erős feszültségforrásként szolgál, idővel azonban didaktikusan a szereplők szájába adott tételmondatok határozzák meg a látottak értelmezését. Ez a kísérleti jellegű történetmesélési stratégia különösen a játékidő második felében válik nyomatékossá, amikor Sasha már felnőttfejjel igyekszik filmen feldolgozni a gyerekként tapasztaltakat. Korábban hangsúlyos az a kislánykori jelenet, amikor Jeremy-t rendőrök hozzák haza és az apa Sasha kezébe nyomja videókameráját, amíg a fia elé siet. A lány (és vele együtt a prezentálásmód) mindazonáltal „kinövi” ezt a szimbolikus megfigyelői szerepkört és Sasha a rendező alteregójaként a narratíva aktív alakítójává válik. Hamarosan az értelmezés kényszere lép a gyermeki tekintettel azonosuló különleges formai felfogás helyébe: a finoman pásztázó kameramozgásokkal, a kép előtere és háttere közötti kontrasztot kiemelő totálokkal, valamint a zörejekbe ágyazott nyugtalanító háttérzenével szemben nagyobb fokú sterilitás enged a javarészt szóbeli témakifejtésre koncentrálni, miközben a kitartott beállítások szimbolikus térmélység-játékai és tükörmetaforái végig egységessé teszik a transzcendenshez közelítő vizuális nyelvet.
A nő érzi, hogy beszélnie kell testvéréről, de még mindig kutatja az ehhez megfelelő eszközkészletet. Számos pszichológiai szakértőt hív beszélgetni az ügyről, akik az elmúlt évek ellenére sem képesek valódi fejlődést felmutatni a területen és tényleges tanácsokkal vagy értelmezésekkel szolgálni a tapasztaltakkal kapcsolatban. Ennek következtében az elhangzottak „beszélő fejes” prezentálása sem tartalmi, sem vizuális szempontból nem képes lényegesen árnyalni a látottakat. A történet második felében érvényesülő dialógusközpontúság nem csak a korábbi látásmóddal áll éles kontrasztban, hanem a film alapfelvetésével is: Sasha filmkészítőként végül eléri, hogy beszéljünk Jeremy-ről és az őt érintő problémákról, de nincs valódi mondanivalója velük kapcsolatban. A lány még szimbolikus jelentőségű látogatást is tesz múltbeli otthonába, ahol szociális munkásként keresi fel egykori önmagát és szüleit. A Találkozás egy fiatalemberrel koncepcióját továbbgondoló terápiás narratív eszköz szembesíti ugyan a jövőbeli látásmódot a múlt tapasztalataival, de Jeremy feltűnő hiányában ez csupán a korabeli és a későbbi megfigyelők tanácstalan diskurzusává válik.
A Blue Heron sajátos megközelítésű „problémás gyerek”-filmje a téma kortárs hullámának személyes, de (talán éppen ebből fakadóan) némileg szűklátókörű variánsaként hat. Sophy Romvari transzcendens stílus felé mozduló elsőfilmes próbálkozása még több lehetőséget tartogat magában, mint amennyit jelenleg mutat.
