Aki az előzőleg magasra tett mércét megugrani nem igazán képes, főleg a horrorral kacérkodó hatodik évad után attól félne, hogy a Black Mirror új szezonja már nem tudja hozni a tőle megszokott, hidegrázós sci-fi-aurát, annak jó hírünk van: Charlie Brooker disztópikus sikersorozata, akár egy önfejlesztő AI, felismeri és kijavítja tévedéseit, és korábbi epizódjaiból táplálkozva újabb bravúrokkal tér vissza.

A Metropolis óta a sci-fire jellemző, hogy egy újszerű, gyakran a fennálló viszonyokat fenekestől felforgató technológiai vívmánnyal vagy természeti jelenséggel való találkozásból kiindulva az emberről állítanak valamit. A sci-fiben tehát a technológia vagy a természet inkább motívum, mint téma. A valódi téma maga az ember, az őt fenyegető veszélyek kereszttüzében vagy épp a kezében összpontosuló hatalom felől vizsgálva. A Black Mirror hetedik évadának hat része az emberi viselkedés magasságait és mélységeit jeleníti meg a klasszikus sci-fik jellemábrázolását és világképét megidézve. A végeredmény nem csak az eddigi leginkább sci-fis, de a talán az eddig legdrámaibb évad is lett, amelyben a technológiával való találkozás hozza felszínre az ember gyakran elfojtott, de mindig is ott lappangó érzelmeit.

A személyes drámákra helyezett hangsúlyon kívül a hetedik évad másik különlegessége, hogy tele van tűzdelve korábbi epizódokra tett utalásokkal. Az apró ismétlődő motívumok és a visszatérő karakterek úgy hatnak ránk, mint a régen látott, számunkra kedves kacatok, amelyekbe takarítás közben botlunk bele: örömmel adjuk át magunkat miattuk a nosztalgiának, ugyanakkor folytonosságot is teremtenek múlt és jelen között. A korábbi évadok és epizódok megidézése amellett, hogy plusz réteggel gazdagítja a történeteket, talán egyúttal egy korszak végének bejelentéseként is értelmezhető. Ha netán így lenne, nyugodt szível állíthatjuk, hogy a hetedik évad méltó lezárása lenne a 2011 óta futó sorozatnak.

Már az első évadban is találkozhattunk olyan technológiával, melynek segítségével a saját emlékeinket élhetjük át újra (A teljes történeted /  The Entire History of You). A Eulogy című epizódban – amely talán a leggyengébbnek mondható a friss hat közül – egy Philip nevű idős férfi, akit a bociszemű Paul Giamatti alakít, régi ismerőse haláláról értesül. A Eulogy nevű csúcstechnológiás program lehetővé teszi számára, hogy valósággal belépjen a régi fényképeikbe, és felidézze az elhunythoz kapcsolódó emlékeket. A múlt felidézése egy pimasz jótündérre emlékeztető mesterséges intelligencia segítségével folyamatosan árnyalja Philip férfiúi büszkeséggel átitatott, már-már rögeszméssé vált képét a múltról. A történet didaktikus, szappanoperás fordulatokat és giccses csellózenét sem nélkülöző beszédmódja nem tesz jót az élménynek, mégis képes megvilágítani az emlékezet csalóka működését, amely hol velünk, hol pedig ellenünk dolgozik.

Az érzelgősség a Hotel Reverie című epizódnak is alaphangulata, itt azonban már tudatosabban és szervesebben épül be a történetbe. Az epizód az egész sorozat egyik egyedülálló gyöngyszeme, különösen a cinefilek számára: akár a filmipar múltjáról és jövőjéről szóló értekezésként is felfogható. A főszereplő egy befutott, de boldogtalan filmsztár (Issa Rae), akit egy Hollywood aranykorát megidéző film, a címadó Hotel Reverie remake-jére választanak ki. A rekonstrukció olyan technológia felhasználásával történik, amely a közelmúltban zajló AI-használat körüli hollywoodi botrányokat tekintve nem is tűnik olyan távolinak. A melankolikus zongoraszó és az érzelmileg túlfűtött jelenetek a hollywoodi klasszikusok („Hol az én Casablancám? Hol az én Késői találkozásom?” – kérdi méltatlankodva a főhős a casting-ügynökét) keretébe helyezve ügysen kerülik ki a sziruposságot: úgy mutatják fel, mint az ezekről a filmekről alkotott mai látásmódunk meghatározó elemét. A Hotel Reverie a San Junipero (harmadik évad) című epizód párja, amire a valóság és virtualitás határát is felszámolni képes szerelmen kívül a filmsztár lakcíme – Junipero Drive – is utal.

A Játékszer (Plaything) című rész már jóval sötétebb árnyalatban mutatja meg az emberi pszichét. A true crime alkotásokhoz hasonló alapszituációban egy idős, hátborzongató, őrültnek kinéző pasast egy bizarr gyilkosság miatt hallgatnak ki. (A színészválasztás itt telitalálat: a Cameron karakterét megformáló, gonoszként már bejáratott Peter Capaldi és fiatalkori énjét alakító Lewis Gribben arca egyből képes megteremteni a creepy aurát.) A magányba és acid tripjeibe beleőrülő, kocka Cameronról és apokaliptikus téveszméiről szóló történet elsőre nem tűnik túl fantáziadúsnak, azonban nagyot nézünk, amikor az utolsó jelenetben a pszichologizáló kliséket fenekestől felforgatva teljesen más irányt vesz. A kissé szájbarágósan felépített cselekményért az utolsó másodpercekben bekövetkező hirtelen, de ugyanakkor ravaszul előkészített fordulat bőven kárpótol. A Játékszer az interaktív különkiadással lép párbeszédbe. A közös téma mellett – ami szintén a virtualitás és valóság közti határvonal elmosódása, ezúttal egy számítógépes játéknak köszönhetően – egy közös szereplő, Colin, egy másik őrült számítógépes zseni is feltűnik.

A narratív szerkezet szempontjából legzseniálisabb epizód a magányos és sértett ember pszichológiáját bemutató Bête Noire. Toby Haynes rendező kitűnő időzítéssel adagolja az információkat, pattanásig feszíti a cselekmény szálát, amely még akkor sem fullad ki, amikor már minden kártyáját kijátszotta. Sokáig – az epizód több mint feléig – mi is ugyanolyan értetlenül állunk az egyre furcsább események előtt, mint az őket elszenvedő Maria (Siena Kelly). Az emberi cselekedetek, célok és motivációk irracionális, átláthatatlan, legtöbbször mégis fájdalmasan egyszerű működésének ábrázolása (a két hősnőt alakító sznésznő Siena Kelly és Rosy McEwen szintén remek munkát végez) itt működik a leghatásosabban, anélkül, hogy moralizáló túlzásokba esne.

Az előzőekben talán kicsit kevésbé hangsúlyosabb társadalomkritikus hangnemnek a hetedik évad legelső epizódja (Hétköznapi emberek / Common People) ad teret. A figyelmes néző ebben a részben is találhat utalást: újra feltűnnek a harmadik évad utolsó részéből (A nemzet ellensége / Hated in the Nation) ismert drónrovarok, de immár jóval kisebb a jelentőségük. Egy középkorú házaspár életét radikálisan megváltoztatja egy csúcstechnológiás egészségügyi szolgáltatás, amelyre a férj felesége életének megmentése miatt kénytelen előfizetni. A történet lesújtó, de fájdalmasan valószerű allegóriája a késői kapitalizmus mindennapjainak. Saját testünk áruba bocsátása az interneten; a logika, miszerint a reklámok fizetéssel és a fizetés reklámokkal váltható ki; az egészségügy (és általában a közszolgáltatások) áruvá válása: egyelőre nem ilyen szélsőséges formában, de már ma is hétköznapjaink tapasztalatához tartoznak.

Az évad utolsó része, a USS Callister – Into Infinity, amint ezt a címe is jelzi, a negyedik évad első részének folytatása. A USS Callister amúgy is szövevényes cselekményére a folytatás még rátesz egy lapáttal, a klasszikus sci-fi motívumok valóságos arzenálját sorakoztatva: a klónozás és a videójátékok virtuális valósága keveredik benne az űrutazással és a Star Trek-univerzum képi világával. A szereplők stilizált típuskarakterek: a nárcisztikus, mások tudásából és tehetségéből milliárdossá lett lelketlen alak, akinek fogalma sincs, hogy működik a cége által forgalmazott termék – nos, vajon kire gondolhattak a forgatókönyvírók? –, a tisztaszívű, vakmerő és mindenre elszánt hősnő, és a szánalomra méltó, magányos zseni. A szintén Toby Haynes által rendezett barokkos történet szerencsére nem veszi magát túl komolyan, így képes megmaradni a könnyed humornál ahelyett, hogy gagyivá válna.

A Black Mirror hetedik évadától nem áll távol az újító szándék és a kísérletezés, kreatívan ötvöz műfajokat, látványvilágokat és beszédmódokat, úgy, hogy közben végig hű marad a tőle megszokott sci-fi alapvetéshez, de talán az eddigieknél is jobban összpontosít arra, hogy a technológiai vívmányok tükrében az embert mutassa meg. Mindegyik epizód az érzelmek széles skálájával operál: átélhetünk meghatottságot, megdöbbenést, felháborodást, félelmet, szimpátiát, vagy éppen undort. A sorozat legújabb évada egy multiszenzoriális tükröt tart elénk, amelyben nem csak szemlélhetjük, de át is érezhetjük, hogy milyen embernek lenni.