Győztes csapaton ne változtass! – tartja a mondás, és a Szemfényvesztők széria készítői ehhez (majdnem) maradéktalanul tartják is magukat. A legújabb rész ugyanazzal az ígérettel igyekszik a moziba csábítani, mint az előzmények: világsztárok sokasága, akciódús sztori, valamint a bűvészetre jellemző illúziókeltés és meghökkentés filmes megidézése. Ennek ellenére joggal remélhettük, hogy a mutatvány tartalmazni fog néhány merészebb újítást is.
Már csak azért is, mert az előző felvonás óta közel tíz év telt el, és nem túlzás kijelenteni, hogy ezalatt az idő alatt az egész világ a feje tetejére állt. Míg az első Szemfényvesztőkben a Négy Lovas névre keresztelt bűvészcsapat még a Michael Caine által megformált angol arisztokrata orra alá tört borsot, a harmadik rész elején már kriptóban utazó finance brók és a Föld erőforrásait kizsigerelő, az ördöggel is üzletelni kész elit kerül az igazságosztó bűvészek célkeresztjébe. De nem csak az aktualitásokra élesebben reflektáló történet jelenti az egyetlen újdonságot. Megismerünk három különlegesen tehetséges fiatal bűvészt is, akik azzal hakniznak, hogy a Lovasoknak adják ki magukat. Csakhogy egy este beállít hozzájuk azok valódi vezetője, J. Daniel Atlas (Jesse Eisenberg), hogy a segítségüket kérje egy terroristákkal és egyéb rettenetes bűnözőkkel seftelő dél-afrikai gyémántkereskedő (Rosamund Pike) kirabolásához.
A jelenlét varázsa – Louis Leterrier: Now You See Me / Szemfényvesztők
Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.
A történet innentől a szokásos heistfilmes menetrend szerint robog végig a törvényszerű kliséken és fordulatokon: visszatérnek a régi főhősök, országokon átívelő hajsza veszi kezdetét és persze maguk a film készítői is egyre látványosabb és hihetetlenebb húzásokkal igyekeznek elterelni a figyelmünket annyira a cselekményről, hogy a nem túl eredeti fordulatok mégis meglepőnek hassanak. A Szemfényvesztők 3 legsúlyosabb problémája azonban pont abból ered, hogy a hasonló zsánerekben elengedhetetlenül fontos feszességet szétzilálja a túl sok karakter és akció. Ugyan a három új főhős szerepében Justice Smith (Jurassic World, Dungeons & Dragons), Dominic Sessa (Téli szünet) és Ariana Greenblatt (Barbie) egyaránt magabiztosan helytállnak olyan nagyágyúk mellett, mint Eisenberg vagy Woody Harrelson, egyszerűen túlzsúfolttá válik általuk a történet.
Számos olyan jelenet van, ahol kirívóan látványossá válnak ezek a problémák: például amikor egy menekülés-jelenet közben a szereplők azért torpannak meg és ácsorognak percekig egyhelyben, mert minden karakternek van legalább egy mondatnyi szövege, amit meg kell várni. Csomó szereplő bukkan fel a korábbi két filmből, ám jelentős részüknek semmilyen, a cselekményt érdemben befolyásoló funkciója nincsen. Szegény Morgan Freemant például hiába nagy öröm újra mozivásznon látni, az általa megformált karakter már-már röhejesen kényszeredett módon van beleszuszakolva a filmbe. Mintha maguk a forgatókönyvírók is lemondtak volna arról, hogy legalább minimális értelmet találjanak egy-egy karakter szerepeltetésének.
Az elnyújtott cselekmény és a darabos, ütemtelen tempó miatt kifejezetten fárasztóvá válik fenntartani az érdeklődést a sztori iránt – szerencsére mindezt némiképp ellensúlyozza, hogy a színészek ezúttal is élvezettel állnak bele abba a szórakoztatóan elnagyolt, olykor meglepően önironikus és a valóságra direkt módon kikacsintó játékstílusba, ami ezt a szériát egyébként szerethetővé teszi: például Isla Fisher karaktere arra panaszkodik, hogy sokan megfeledkeztek a létezéséről, Harrelson figurája alkoholproblémákkal küzd, Dave Franco bűvésze pedig bármilyen fizető melót elvállal, amit felajánlanak neki. Rosamund Pike is fullba nyomja a főgonosz-karikatúrát, már a karakter akcentusa is beárazza, mennyire lehet és kell ezt a filmet komolyan venni.
Egy olyan filmben, amelynek a főhősei mind illuzionisták, kiemelten fontos, hogy minket, nézőket is „megvezessenek” az alkotók. Mivel a mozgókép elsősorban az érzékek művészete, a látványos trükkök és mutatványok önmagukban nem kimondottan hatnak különlegesnek a mozivásznon, hiszen a vágás és a számítógépes effektusok pontosan ugyanazt az érzetet keltik. Az igazi varázslás lehetősége sokkal inkább abban rejlik, hogyan tudnak az alkotók történet szempontjából fontos részleteket apró semmiségnek láttatni (és fordítva), hogy aztán a fináléban annál jobban leessen az állunk, amikor fény derül minden titokra. Noha Fleischer érezhetően igyekezett minden szempontból becsületes munkát végezni (az akciószekvenciákon kimondottan érződik a ráfordított pénz és szakértelem), túlságosan hamar kézenfekvővé válik, hogy hová fut ki a történet.
Miközben a Szemfényvesztők 3 direkt módon tematizál olyan problémákat, mint a társadalmi egyenlőtlenségek elharapódzása és a kapitalista elit képmutatása, a zárójelenet valósággal egy üdítőital-reklámmá alakul át. Mintha a Truman Show-ba csöppentünk volna – a szereplők hosszasan ecsetelik, milyen kivételesen ízletes löttyöt fogyasztanak éppen. Mindez két szempontból tűnik ijesztőnek: egyrészt olyan szintlépés a mozifilmekbe ágyazott termékelhelyezést illetően, amihez foghatóra hasonló nagyságrendű stúdiófilm esetében nem igazán volt példa; másrészt talán ez volt a film legmegjegyezhetőbb pillanata.
