Florian Zeller legújabb kamaradrámájában a hatalommal és a kiváltágokkal járó paranoia lelki vetületeit vizsgálja egy házaspár eltávolodásán keresztül. A Bunker szájbarágós metaforái és túlmagyarázott konfliktusai azonban idővel kellemetlenül nyilvánvalóvá teszik a látottakat.
A forgatókönyvíró-rendező korábbi produkcióival szemben a Bunker nem Zeller egyik saját színpadi drámájának a filmadaptációja – mint Az apa, vagy A fiú sorsa voltak –, hanem a Mariano Cohn és Gastón Duprat alkotópáros rendezésében készült Szomszéd átok remake-je. A két film ugyanabból a konfliktusból indul ki: egy férfi megszállottá válik, miután szomszédja ablakot vág a telkeket elszeparáló közös falra és új kilátásával megsérti a magánélet féltve őrzött szentségét. Zeller újítása, hogy a mindennapi életet önsorsrontó spirállá züllesztő paranoid mániákat a társadalmi ellentétek kifejezésére alkalmazza. Értelmezésével ugyanis a kortárs techmilliárdosok, az öntelt művészek és úgy általában a felsőbb osztályokhoz tartozók pszichés világára vonatkoztatja a megjelenített belső feszültségeket. Zeller ráadásul úgy forgatja ki a felvázolt „eat the rich” tematika megszokásait, hogy az önmaguk teremtette kétségbeeséssel szembesíti kiváltságos helyzetű szereplőit.
A film olyan hatalommal bíró férfiakat vizsgál, akik már mindent elértek az életben, elefántcsonttornyuk izolációjába vonulva pedig csupán azon szoronganak, hogy egyszer elveszíthetik javaikat. A személyes jólétükért való aggodalmaik közben teljesen ignoránssá válnak a külvilággal szemben, lassan minden empátia és bűntudat kivész belőlük, így életmódukkal önmaga farkába harapó kígyóként gerjesztik tovább saját szociális helyzetükből fakadó félelmeiket. Ennek elkerülése érdekében egy csúcsgazdag számítástechnikai mogul (Paul Dano) egy luxus-magánbunker építtetésébe kezd arra az esetre, ha a közreműködésével elnyomott társadalom a közeljövőben netalántán fellázadna a felső 1% ellen. A neves építész, Miguel (Javier Bardem) morális dilemmája, hogy elvállalja-e az erődítmény megtervezését, miközben felesége, Sofia (Penélope Cruz) ellenzi a projektet, ő maga pedig megbízójához hasonlóan egyre inkább bezárkózik saját (mentális) óvóhelyére.
Kedvenc filmes építészeink
A brutalista brutális tempóval halad az Oscar felé. Íme, pár további építész a filmtörténetből.
A címben megnevezett bunker ugyanis a konkrét épületen túl elsősorban egy paranoid elmeállapotot jelöl: Miguel szakmája csúcsára érve már leginkább csak pszichés falakat emel önmaga köré, amivel nemcsak feleségét és tinédzser kislányait, hanem minden más külső ingert is igyekszik kirekeszteni a mindennapjaiból. A család lakása az elszeparálódó apa elméjének szimbólumává válik, ahová a világra nyitottabb feleség egyre később jár haza, a gyerekek pedig a közös élettértől távoli szobáikba vonulnak vissza, de ahonnan még a házikedvenc macska is elszökik. Míg Miguel korábban eljárt vacsorázni másokkal, illetve párjával részt vett különböző rendezvényeken és összejöveteleken, addig most már kizárólag kényszerből mozdul ki otthonról. Párja kedvéért ugyan eleinte még ellátogat egy művészeti kiállításra, de az ott látható modern művek befogadásától már elzárkózik, ahogy később a lakását sem hajlandó elhagyni. A tervezett utazások idővel online meetingekre cserélődnek, miközben a külvilág további kizárása érdekében újabbnál újabb biztonsági intézkedések kerülnek bevezetésre az egyre inkább erőddé váló családi házban.
Éppen ezért tűnik mindinkább frusztrálónak a Miguel életére szó szerint ablakot nyitó szomszéd (Stephen Graham) feltűnése, aki pusztán létezésénél fogva sem engedi a tehetős tervezőt, hogy az semmibe vegye ottlétét. Az alacsonyabb sorból származó, lakhatási válsággal küzdő, egyszerű munkás férfi ugyanis a gazdag építész elméjébe férkőző bűntudatként emlékeztet az átalakulóban lévő környék dzsentrifikációjára, a mások kárára kiélvezett javak amorális birtoklására, vagy éppen az együttérzés hiányára. Miguel önmagával való szembenézése azonban messze túl direkten történik ahhoz, hogy őszinte folyamatnak hasson. A lakáson belül különböző érzelmi színskálaként funkcionáló, eltérő árnyalatúra festett falak jelölik ki vizuálisan a szereplők mentális állapotát, akik heves házastársi vitáik alatt jellemzően élénk vörös, elhidegülésükkor pedig mélykék hátterek előtt láthatók. Noha a való életben is házas, régóta egy párt alkotó Javier Bardem és Penélope Cruz különös intimitást eredményező, egymásra rezonáló közös szereplése újabb metafikciós réteggel gazdagítja az elhangzottakat, a veszekedések nagyrésze mindazonáltal sokszor parttalannak érződnek, mivel nem egymás meggyőzéséről, az álláspontok ütköztetéséről szólnak, csupán egy morális igazságokat kimondó feleség és a problémák elodázásával védekező férj szócsatáinak hatnak.
Így a Bunker izgalmas alaphelyzete a játékidő előrehaladtával egyre elcsépeltebbé válik a nyíltan kimondott konfliktusok folyamatos sulykolásának tükrében. Florian Zeller rendezésének téresztétikája ugyan – Az apa demens címszereplőjének lakásában látottakhoz hasonlóan – ezúttal is képes a főszereplő mentális folyamatainak kivetüléseként szolgálni, a direkt vizuális metaforák halmozása azonban könnyen sekélyessé teszi a kezdetben kreatívnak ígérkező ötleteket. A személyes párkapcsolati dinamika finoman ábrázolt érzelmi nüanszaihoz képest pedig a történet tágabb társadalmi összefüggésekre fókuszáló rétegei hatnak elnagyoltnak.
