A Backrooms – Hátsó szobák found footage elemekkel átszőtt tér-horrorja a nagyvásznon is hasonlóan hátborzongató, mint a film alapjául szolgáló, azonos című websorozat virális videói esetében. Az egészestéssé bővített történet ugyanakkor szükségtelen pszichologizálással egészül ki, ami a misztikumot csorbítva igyekszik túlmagyarázni az „emelkedett horror” metaforáit.
A film főszereplője Clark (Chiwetel Ejiofor), egy bukott építész, aki jelenleg bútorkereskedőként dolgozik. Végzettsége és egykori ambíciói ellenére megalázó kampányvideókban kénytelen reklámozni sikertelen üzletét, miközben ki nem állhatja a vállalkozást. A megkeseredett férfi ráadásul alkoholproblémákkal és dühkitörésekkel is küzd, magányában pedig volt feleségét hibáztatja sorsáért, és amiért elhagyta őt. Clark életközepi válságának ezen a pontján bukkan rá egy rejtett átjáróra munkahelye alagsorában, ami valamiféle különös idegen dimenzióra nyílik. Miután a férfi teljesen elvész ebben az új – főként elhagyott irodaszobákra emlékeztető – labirintusban, pszichológusa, Mary (Renate Reinsve) indul a keresésére, aki betegéhez hasonlóan szintén saját démonjaival küzd nap mint nap.
A kerettörténet ellenére ugyanakkor a film gerincét továbbra is a forrásvideókban látottakhoz hasonló horrorepizódok teszik ki. Ezek során a szereplők a címadó dimenzió abszurd tereiben bolyongva menekülnek az ott tartózkodó ismeretlentől. Kane Parsons rendező első hasonló koncepcióra épülő, négy évvel ezelőtti found footage videója a film bemutatásának idején közel 80 millió megtekintésnél jár a YouTube-on és számos folytatást inspirált, melyek tovább bővítették a látottakat övező rejtélyt. Az alapötlet sikere egyrészt ennek a titokzatosságnak köszönhető, ahogy az újabb információmorzsákkal szolgáló videók fokozzák a nézők kíváncsiságát, másrészt annak, hogy a Backrooms-tartalmak zsigeri ösztönöket képesek előhívni az átmeneti terekben zajló menekülések alatt. Az atmoszféra egyediségét a videójátékokat idéző helyszín adja, ami hiába idéz ismerős tereket – leginkább üres irodabelsőket, elhagyott öltözőket, vagy kietlen fürdőket –, a megszokottaknak ellentmondó látványelemek, a lehetetlen formák és építészeti megoldások a világ önmagából való kifordulását jelzik.
Parsons más youtuberből lett filmesekhez hasonlóan (mint az Amikor kialszik a fény, a Beszélj hozzá, az Iron Lung vagy a Shelby Oaks készítői) szintén a kortárs „emelkedett horror” keretei között keresi a globális sikert. A Backrooms rendezője úgy próbálja az újmédia korában ismét aktuálissá tenni az Ideglelés – The Blair Witch Project ezredfordulós found footage szenzációjához hasonló elképzeléseit, hogy metaforikus jelentésrétegekkel gazdagítja a horror hatásmechanizmusából kibontakozó élményt. A művészfilmes(kedős) tematikai mélység ugyanakkor igencsak erőltetettnek, máskor pedig ellentmondásosnak hat a horrorbetéteket összefűző jelenetsorok szájbarágós magyarázatai alapján. Ezeknek megfelelően a „hátsó szobák” valamiféle tudatalatti teret takarnak. Nem véletlen, hogy a lelkileg ugyancsak elveszett főhős eredetileg építész, aki magának teremt valósággá váló mentális labirintust. A felszínes karakterábrázolás mindazonáltal rendkívül sablonossá teszi az életközepi válság sokszor vizsgált problémájának bemutatását. Hiszen Clark a cselekmény jelentős részében mindössze a „talált felvételek” arctalan azonosulási pontjaként szolgál, egy általánosítható emberi alakként jelenik meg, mintha egy videójáték irányítható figurája lenne.
A korábbi videósorozatból átemelt liminális téresztétika szintén arra ad lehetőséget, hogy a közönség meglássa benne saját magával hozott szorongásait, mintsem hogy a karaktereknek megfelelően alakulna. A nyugtalanítóan üres, mindössze néhány abszurd helyzetben talált tárggyal benépesített szobák nemcsak félelmetes magányt árasztanak, hanem elidegenítően szürreálisnak is hatnak. A félkész videójátékpályákat idéző megoldások, a padlóból félig kiálló ruhadarabok, a semmibe vezető lépcsők és az elérhetetlen helyekről nyíló ajtók rejtélyes megoldásaira ugyanakkor van egyértelmű magyarázat: ezek az elmelabirintust alkotó egykori emlékképek elhalványult maradványai. Ennek ellenére nincs bennük semmi személyesség, nem kötődnek a főhőshöz és akkor sem változnak, amikor mások lépnek be a kollektív tudatalattiba, vagy amikor a film egy izgalmas dramaturgiai megoldással főszereplőt cserél és Clark pszichológusát helyezi a középpontba. Hiszen a női karakter saját bemutatott traumái ellenére pusztán a filmkészítők szócsövévé válik a másik dimenzióba belépve, ahol betege (és a közönség) arcába ordítja a film megfejtéséül szolgáló diagnózisát.
Így a Backrooms készítői hiába kombinálják látszólag hatásosan a horror hatásmechanizmusait a videójátékokat idéző formanyelvi megoldásokkal, az ígéretes koncepció mögötti tartalom sekélyesnek érződik. Kane Parsons saját webszériájának újragondolása a horror kortárs művészfilmes irányzatának részeként csupán egy aktuális trend kiaknázására tett ambivalens kísérletnek érződik. Mintha a film helyszínéül szolgáló, emlékekből táplálkozó, hálózatosan összekapcsolt végtelen „tudatszobák” valójában az online tér különböző helyiségei lennének, ahol az éppen zajló események könnyen virálissá válhatnak, de valójában csak sivár ürességet rejtenek. A Backrooms tehát sokkal inkább működik koncepcióként, mint önálló történetként: a népszerű videók megoldásai ugyan megidéződnek, de hatásuk sokat csorbul a narratívává szerkesztett feldolgozásuk során. Kane Parsons elsőfilmje leginkább egy ötletes blöff, ami elcsépelt magyarázatokkal oszlatja el a kreatív formanyelvet övező misztikumot.
