Mihai Mincan második nagyjátékfilmjében az Atlanti-óceánról hazai vizekre evez: az államszocializmus végnapjainak komor valóságát mutatja be egy román család valós események által ihletett, megrázó történetén keresztül.
Mihai Mincan eddigi filmtermését elnézve úgy tűnik, a feltörekvő román filmrendező kedveli a nyomasztó, feszült, thrilleres hangulatú történeteket. Első nagyjátékfilmje, a Spre nord (kb. Észak felé) megtörtént esetekből kiindulva egy Kanadába tartó áruszállító hajón utazó szökevények túlélésért folytatott küzdelméről szól. A Velencei Filmfesztivál nagyjátékfilmes versenyszekciójában bemutatott Dinți de lapte (kb. Tejfogak) pedig ugyancsak valós eseményekből és a „milícia” dokumentumaiból inspirálódva egy 1989-ben nyomtalanul eltűnt román kislány történetét dolgozza fel.
A tüneményes gyerekszínész, Emma Ioana Mogoș által megformált Maria, ahogy a legtöbb gyerek abban az időben, a szocialista-realista betondzsungel egyik tömbháza előtti szürke és barátságtalan téren játszik, amikor megjelenik nővére, Alina egy kosár dióhéjjal a szemét fele igyekezve. Rövid testvéri szóváltás után Alina biztosítja húgát afelől, hogy miután kivitte a szemetet, majd csatlakozik hozzá. Erre azonban már nem kerülhet sor, mivel azon a délutánon Alina a kosárnyi dióhéjjal együtt nyomtalanul eltűnik. A film innentől kezdve az egykén maradt Maria és családja halk kétségbeesését követi, a kislány szemszögén keresztül láttatva a Ceaușescu-éra utolsó hónapjait.
Akárcsak Mincan előző filmjéről, a Spre nordról, erről a filmről is elmondható, hogy bár egy nem mindennapi, szokatlan, feszültséggel teli és épp ezért izgalmas történetből indul ki, a hangsúly mégsem a cselekményen, hanem az események légkörének minél plasztikusabb, átélhetőbb megteremtésén van. A Dinți de lapte sem annyira mesél, mint inkább érzékeltet: a szocialista diktatúra utolsó évének zavarodott és feszült hangulatát idézi meg annak emblematikus tárgyain és eseményein keresztül. Mintha Mincan azt akarná, hogy a mozitermet is ugyanaz a nyomasztó, feszült és komor hangulat járja át, mint ami a szereplők életét és viszonyait uralja. Rögtön az első képkockákon tankönyvről, fából készült számológépről, radírról, és a tömbházlakás belsejéről látunk közeliket. A film egyik legszebb és legfelszabadultabb jelenetében Maria, még mielőtt faképnél hagyná az elkényeztetett, nála jóval gazdagabb, és ezért szemtelenebb játszótársát, az őt ért sértésért bosszúból magával viszi annak féltve őrzött kincsét, egy szavarint; a film vége fele pedig a kislányok pionírrá avatási szertartását is végignézhetjük.
A Ceaușescu-korszak felidézése azonban közel sem nosztalgikus. Egy olyan világ tárul fel a néző előtt, ahol az emberek leginkább egy túlélésre beprogramozott, robotpilóta üzemmódban járó-kelő géphez hasonlítanak. A családot ért trauma feldolgozása – pontosabban a feldolgozás hiánya – a mindennapokat még a szokásosnál is gondterheltebbé és nyomasztóbbá teszik. A gyász, a kétségbeesés és a tehetetlenség nem hangos érzelmi kitörésekben, hanem éppen ellenkezőleg, fojtogató csendekben és szenvtelen, gépies, érzelmeket nélkülöző hanglejtésben ölt formát. Az anya (Marina Palii) és az ügyet vizsgáló rendőr – akit a baróti születésű Téglás István alakít – közt lejátszódó parttalan párbeszédek éppen érzelemmentességük miatt lesznek annyira szívszorítóak. Mintha Alinával együtt a hozzá fűződő érzelmek átélésének lehetősége is örökre eltűnt volna. A szereplők egyetlen könnycseppet sem ejtenek, csak áttételesen adnak hírt fájdalomról, kétségbeesésről, hiányról. Érzelmeikből csak annyit látunk, amennyit már képtelenek elfojtani. Többnyire gesztusaik – egy reszkető kéz vagy egy gyengéd simogatás – árulják el őket. Az egyetlen érzelem, amely két jól felépített, pattanásig feszülő jelenetben is teret kap a filmben, a félelem. A film helyenként a thriller zsánereszközeivel él, a hanghatások és a kameramozgások is a zaklatott, rémületet keltő hangulatra erősítenek rá.
Mihai Mincan formanyelve új, a megszokottnál sötétebb árnyalatokkal gazdagítja a román filmes palettát. Második nagyjátékfilmjében már jól felismerhetők sajátos stílusának megkülönböztető jegyei: lassan kibontakozó, mégis feszültséggel teli cselekmény, komor hangulat, expresszív közelképek. A történelmi film, a bűnügyi thriller és a családi dráma közt lavírozó történet helyenként kibillen az egyensúlyából és elveszíti a fókuszt, kizökkentve ezzel a nézőt, azonban az erős színészi játék és az igényes látvány- és hangzásvilág a Dinți de lapte néhány jelenetét kétségkívül maradandó moziélménnyé teszik.
