2018-ban a sajtó egy jól sikerült álhírnek köszönhetően még a halálhíréről cikkezett, az azóta 92. életévét betöltő Costa-Gavras legújabb filmjében pedig épp a halálról, pontosabban az élet végéről elmélkedik egy (egészség)szorongó filozófus-író bőrébe bújva, miközben hol édesebb, hol keserűbb szájízű útmutatót próbál nyújtani mindazoknak, akiket érinthet az elmúlás témaköre.
Amikor a szorongást mesterszinten űző filozófus és író, Fabrice (Denis Podalydès) testében egy MRI-vizsgálat során felfedeznek egy csekély méretű, egyelőre ártalmatlannak titulált, de a hatvanas férfira rendesen ráijesztő fekete foltot, élete gyökerestől megváltozik. Elhanyagolja az írást, családja körében is furán kezd viselkedni, gondolatai kizárólag a leletben éktelenkedő elváltozás körül forognak. A szorongáscunami lecsillapításában Dr. Augustin Masset (Kad Merad), egy párzsi palliatív (másnéven hospice) osztály vezetőorvosa siet a segítségére, aki nem mellesleg az író könyveinek nagy tisztelője, így hamar megtalálják a közös hangot.
Innen már nem olyan nehéz kitalálni, merre is folytatódik Costa-Gavras filmje: a halállal egyre kényelmetlenebb viszonyt ápoló, a bolhából rendre elefántot álmodó filozófus a végstádiumban levő betegek között, újdonsült doktor barátja lektorálásával definiálja újra saját magát és az élet végéről akotott, hirtelen megdőlni látszó nézeteit. A nézőnek a végkifejletről is erős sejtései lehetnek, de ahogy főszereplőnk többször megjegyzi, az ördög mindig a részletekben rejlik. Hatványozottan igaz ez Az utolsó leheletre, ami nagyívű fordulatok és nem várt jellemfejlődések helyett inkább a csendes, de filozófusunkban annál tovább visszhangzó (szenvedés)történetekre fókuszál, ahol Fabrice inkább rezonőr, mintsem szabadon cselekvő, saját célokkal bíró figura.
Ahogy a férfi az idegenvezetőként funkcionáló Dr. Augustin oldalán egyre több időt tölt a párizsi klinika palliatív osztályán, szorongása úgy válik egyre elviselhetetlenebbé: néha már saját haldokló énjét véli felfedezni egyik-másik betegben. A film fő csapásirányát a filozófus sokszor nevetséges jelleme és a tragikus életvégi történetek közti disszonancia határozza meg. Ha a mérleg két serpenyőjét nézzük, Fabrice mindennapossá váló félelme, illetve méretes túlgondolásai sehol sincsenek a testi és lelki fájdalomtól szabadulni képtelen szereplők történeteihez képest, amit a komikum a látottaknál merészebb beemelésével lehetett volna ellensúlyozni. A néző joggal kérheti számon ezeket a kiegyenlítetlenségeket, még akkor is, ha Costa-Gavras egyébként figyel arra, hogy a film ne csapjon át reménytelen nyomorpornóba.
A különböző életkorú és szociális hátterű, a pofátlanul közelítő halál valóságához más- és máshogyan viszonyuló férfiak és nők mozaikjai a filmet gyakorlatilag egy terjedelmes, már-már dokumentarista szándékú montázzsá fűzik össze. A valósághűség illúziója csak akkor kezd töredezni, amikor Fabrice is a színen van és aktívan meg is nyilvánul. Az új világra rácsodálkozó filozófus jelenléte bár végig finoman, soha nem tolakodó módon van kezelve, levetve magáról az esetleges elitista vádakat, végstádiumú betegek körében történő anyaggyűjtése mégis csak kikezdi a dolgok hitelességét.
Az utolsó lehelet legnagyobb ellentmondása ugyanakkor nem is a tragédia és a komédia összeházasítása, hanem hogy a témából fakadóan a film középszerűsége ellenére is képes többszörösen betalálni. Az egymástól gyarkolatilag független szenvedéstörténetek hiába eredményeznek darabos narratívát, az olyan betétek, mint például a leukémiával tagadó viszonyban álló fiatal lány története, akit bátyja örökös, de soha el nem érkező hajókirándulással hiteget, vagy az idős férfi esete, aki feleségét úgy kívánja védelmezni, hogy nem vall neki betegsége súlyosságáról, legyen az bármennyire is magától értetődő, akarva-akaratlanul is megdolgozzák a mindenkori nézőt.
Eközben a film nagy pozitívumának tudható be, hogy betekintést nyerhetünk a hospice ellátásban dolgozók mindennapjaiba, mely ágazattal Közép-Kelet-Európában nemhogy a filmek, sok esetben még a kormányok se foglalkoznak kellőképpen. Igaz, Costa-Gavras finoman, de határozottan a francia államvezetésnek is odaszúr, amiért az nem fordít elegendő összeget az életük végén járó idősekre és gyógyíthatatlan betegekre. Egy másik jelenetben pedig már egyenesen a nyugati családmodellt kezdi ki: Dr. Augustin Afrikából Párizsba látogató barátja egy vacsora alkalmával azzal szembesíti az egybegyűlteket, hogy az életük alkonyán járó időseket falujában ahelyett, hogy kalitkába (értsd öregotthonba) zárnák, az őket megillető ünnepléssel és hálaadással búcsúztatják.
Az elemében levő Costa-Gavras még egy rakás fontos témába belekezd, de vállalása lehetetlennek bizonyul, a „kevesebb néha több” elve itt hatványozottan beigazolódni látszik. A palliatív gondozás, a halálfélelem, az életigenlés, a megküzdési stratégiák, az idősekhez kapcsolódó társadalmi és szociális kérdések, a nyugati és keleti családmodellek stb. mellett filozófus-író főhősünk élve az intertextualitás adta jogával ráadásul nem egyszer irodalmi idézetekkel és kulturális passzusokkal bombázza környezetét, minket is beleértve.
Costa-Gavras filmje túlvállalásai és narratív hiányosságai ellenére is működni látszik, melyre a vetítés közbeni reakciók is ráerősítenek: a moziterembe érve két, egymást rég nem látott, nyolcvanasokból álló társaság a már elment évfolyamtársakra emlékezik, de a vetítés után vörösre festett szempárok is Az utolsó lehelet hatásairól tanúskodnak. Az egyik utolsó jelenetben a haldokló roma asszony a pszichológust azzal az ürüggyel utasítja el, hogy az ő agyturkásza odafent van. Másfél órával korábban a már említett társaság egyik idős hölgy tagja, még mielőtt lekapcsolnák a fényeket, csak annyit mond, ,,tudod, az ember már inkább felfelé néz.’’
