Első ránézésre az Akik igazán számítanak szokásos középfajú francia filmnek tűnik, de a történet helyenként váratlan irányba kanyarodik, épp ezért a végeredmény is emlékezetesebb, mint általában.
Szokatlan jelenettel indul a film: a nő eldob egy füstbombát a szupermarketben, a férfi pedig meg akarja őt védeni, ezért megüti az egyik biztonsági őrt. Rose (Sandrine Kiberlain) és Jean (Pierre Lottin) a különös találkozás után barátságot köt, ami kezdetben abban merül ki, hogy a nő hazaviszi a férfit. Viselkedésükből, gesztusaikból rögtön kiderül, hogy két nem mindennapi emberrel van dolgunk, Rose már-már agresszíven jókedvű, ezzel szemben Jean minden külső ingerre rezignáltan reagál. Az ellentétek viszont ez esetben nem úgy vonzzák egymást, mint hinnénk, hiszen nem szerelem szövődik a két főhős között, hanem Jeannak hirtelen egy teljes új családi dinamikában kell megtalálnia a helyét, hiszen Rose három gyermeke is kíváncsi a betolakodóra. És persze nézőként is egyre többet gondolkodunk azon, vajon mit rejteget a két főhős.
Vannak olyan filmek, amelyeknél az első pillanatban érezzük, hogy nem akarják megváltani a világot. Nincsenek nagy ambícióik, nem rendelkeznek átfogó „üzenettel”, sokkal inkább néhány problémát, egy-egy élethelyzetet, a választott karakterek sorsát akarják bemutatni a lehető leghitelesebben és -közérthetőbben. Erre használtam a bevezetőben a középfajú kifejezést, hiszen ezek a művek gyakran nem tisztán műfajiak, de nem is jellemzőek rájuk domináns szerzői vonások, hangvételüket tekintve egyszerre próbálják keresni a drámai és a felszabadító pillanatokat. A francia filmkultúrából az elmúlt évtizedekben a presztízsdarabok mellett leginkább ezek a filmek kerültek Magyarországon a mozikba, épp ezért könnyű legyinteni az ilyen művekre azzal a felkiáltással, hogy ha egyet láttunk, tulajdonképpen mindet láttuk. Ám ezzel bizonyos mértékig igazságtalanok vagyunk, amit az Akik igazán számítanak is hűen reprezentál. Bár ismerjük ezt a megközelítést, a film képes meglepni, és olyan nüanszokkal gazdagítani a történetet, amelyek miatt váratlan mélységet kap a szereplők sorsa.
Az alapötlet alapján arra számíthattunk, hogy a két idegen majd meggyőzi a másikat arról, hogy az ellentétes életszemléletének is megvannak az előnyei. Itt ez praktikusan a nő irányából érkezhetett volna, aki klasszikus manic pixie dream girlként forgathatta volna fel a férfi életét. Csakhogy Sabrine nem girl – és itt nem a korára gondolok, hanem arra, hogy mennyire karakán, határozott és a saját keretrendszerében logikus minden döntése. A film mindkét főhős személyiségének alapjait meg tudja mutatni, sőt azt is, hogy ők ketten tulajdonképpen ugyanazon érme két oldala. Egyikőjük magára erőlteti a mosolyt a legnehezebb pillanatokban is, a másik inkább minden impulzust kizár, csak hogy ne kelljen csalódnia. Sandrine Kiberlain és Pierre Lottin alakítása finomítja a karakterek jellemvonásait, főként utóbbinál látványos, ahogy egész testbeszéde nyíltabbá válik, amint beilleszkedik az új családba. Az pedig különösen ízléses, hogy a film nem definiálja a két ember közötti kapcsolatot: nem az a fontos, hogy szerelemnek vagy mély barátságnak hívjuk, ami köztük van, a valódi emberi kapcsolódást nem érdemes felcímkézni.
A látszat viszont csak ideiglenesen tartható fenn, és ez leginkább Sabrine–nál lesz fontos. A nő ugyanis két szempontból is komoly vizsga elé néz: egyrészt egészségügyi állapota egyre erőteljesebben romlik, nehezen tudja elhitetni a gyerekeivel és újdonsült barátjával, hogy minden rendben. Másrészt ott van a történeten végighúzódó küzdelem az anyagi fennmaradásért, azért, hogy a gyerekek a lehető legkevesebbet érzékeljék a kiszolgáltatottságból. A lelki fájdalmakat, a nélkülözést a film képes úgy ábrázolni, mint amelyek nem veszik el az emberek méltóságát, sőt kiemeli a küzdeni tudást és azt, hogy a karakterek minden helyzetben próbálnak kapaszkodót keresni. Emellett a rendező finom társadalomkritikával is él, hiszen Sabrine-nak azért is jön jól a férfi megjelenése: bizonyos helyzetekben el tudja játszani a férjét, így nem akarják tőle elvenni a gyerekeit és lakáshoz is könnyebben jut. A film okosan kérdez rá arra, hogy egy egyedülálló anyának milyen lehetőségei vannak egy (bármennyire is nyugati) szociális rendszerben, és miként lehet belefáradni ebbe a küzdelembe. És persze a háttérben ott van az a gondolat is, hogy ma már számtalan formája lehet a családnak, és csak a tagok belső megélése határozza meg, mit nevezünk annak, nem a külvilág véleménye.
Az Akik igazán számítanak formailag is visszafogott film, több esetben – például a végkifejletben – azzal kerüli el a hatásvadászatot, hogy a konkrét események helyett a szereplők reakcióira koncentrál, és a rendező az egyébként zajos filmben okosan nyúl a csendhez is. Jean-Baptiste Léonetti munkája nem mozdítja ki a nézőt a komfortzónából, de eléri, hogy a zárlat után legalább kicsit enyhítsünk a cinizmusonkon.
