A legendás filmfelirat-fordítóval, filmes szakíróval, a VHS-korszak román hangjával egy nappal idei cannes-i útja előtt beszélgettünk.

Esős májusi délelőtt érkezem Irina-Margareta Nistorhoz, aki magához hívott az interjú elkészítésére. Bukaresti családi háza forgalmas sugárútról nyíló kis utcában van, rózsái csak úgy ontják magukból nagymamám virágainak szeretett, régóta nem érzett illatát. Földszinti szobája ajtajában fogad Misty nevű macskájával, az asztalon kávé és sütemény. Mintha egy kis múzeumba léptem volna be: körös-körül polcok kazettákkal, festmények, filmplakátok a falakon. A szemközti falról mentora, D.I. Suchianu néz rám, mintegy felügyelve a beszélgetés jó kimenetelét.

Irina Nistor és Misty. Fotó: Bányai Máté

Mit vár az idei Cannes-i Fesztiváltól?

Kíváncsi vagyok, hogy Juliette Binoche elnökletével milyen lesz a díjazás. [Ilyen lett – szerk.] Sok női rendező filmje lesz versenyben. 16 éve járok Cannes-ba, nem hivatalos delegációk tagjaként, hanem támogatók segítségével és naponta írok onnan. Nagy öröm ez nekem, igyekszem minél több filmet megnézni. Szeretem a Berlinalét és a Karlovy Vary-i fesztivált is. Vagy a belgiumi Namurt. Reggel 8-tól éjjel 12-ig filmek, filmek, filmek.

Hogy lehet bírni?

Engem a filmek tartanak ébren – kávé, tea, semmi sem hat rám ugyanúgy. Kb. 50 filmet tudok megnézni 10 nap alatt, most maradok még egy hetet, úgyhogy az a szám nőhet még. A franciák mintegy 100 filmet gyártanak évente, ebből hozzánk eljut kb. öt-hat. Szenvedek attól, hogy itthon nem nézhetek francia filmeket, ugyanis nekem a második nyelvem a francia, édesanyám franciatanár volt.

Többször is szembejött velem, hogy szabadkozik, amikor kritikusnak nevezik Önt. Miért?

Túl keménynek találom ezt a kifejezést, és túlságosan szeretem a filmet ahhoz, hogy kritikus legyek. Úgy értem, nem szeretek senkit idegesíteni, kedvesnek tartom magam. Nem föltétlenül akarom kritizálni az alkotásokat.

Melyik volt az első film, amit moziban és tévében látott?

A moziban, őszintén szólva, nem tudom, mi volt az első film, mert két éves voltam, és csak anyám naplójában szerepel, hogy Sinaián történt. Anyám épp veseműtéten esett át, nem tudott futkosni utánam, nekem pedig rengeteg energiám volt. Az a kiváló ötlete támadt, hogy bevitt egy moziba, és én ott lefagytam, meg sem mozdultam, le voltam nyűgözve. Amire viszont emlékszem, az a Kleopátra Liz Taylorral, hét évesen láttam, ugyancsak moziban.

És a tévében?

A tévében nem is tudom, melyik filmet láttam először. Csak azt tudom, hogy teljesen magával ragadott a Captanul Val-Vârtej [1960–1970, r. Cornel Popa, az első román tévésorozat, a Román Televízió gyártotta] című sorozat néhány része. Imádtam bebújni anyám ágyába, ő meg mondogatta: gyerünk, gyerünk, indul a hajó! A gyerekirodalom több hősét felhasználva, az eredeti történeteket átírva jó kis kalandos sorozat volt. A televízió első bemondója Cleo Stieber volt, szerettem őt, hozzá akartam hasonlítani.

Mindig volt pénze mozira? Úgy értem, voltak esetek, amikor muszáj volt valamilyen „cselhez” folyamodni?

Itt, ebben a házban laktam a szüleimmel és a nagyszüleimmel együtt. Persze, az államosítás idején hozzánk is osztottak be lakókat, ők az emeleten, míg mi, itt a földszinten éltünk. Hetente jártam moziba, itt a közelünkben is volt egy, a negyedbeli Munca mozi – Ateneu Vergu, a 20-as években –, egy szép dadaista épület volt, de a Palota termébe is jártam vetítésekre. Akkoriban 2,50 lej volt a mozijegy, visszaváltottam a pezsgősüvegeket, egynek az árából ki is jött a jegy. A líceumból elég sokat lógtam, moziba jártam, volt egy kedves orvos, aki mindig adott igazolást. A szüleim nyilván nem tudtak erről, függetlenségre neveltek, kiskoromtól egyedül jártam iskolába is. Elsőéves egyetemista koromtól már magánórákat is adtam, úgyhogy pénzem volt mindig. Amikor már volt bérletem volt az Union, az Eforie mozikba, az már jó volt, addig meg a pénztáros lányoknak csokoládét vittem és szabad utam volt. Persze, miután már fordítani is kezdtem, nem volt többet gond a moziba járással.

Miért nem felvételizett a filmes szakra?

Először is annak idején csak kétévente volt vizsga a filmművészetire. Nekem meg nem volt türelmem várni. Bár az idegennyelv-fakultásokra is túljelentkezés volt, mégis azt választottam. A sikeres vizsga után Mamaián nyaraltunk, ott találkoztam Suchianu professzorral először, már ismertem őt a tévéből. A gyerekeivel nyaralt ő is, bemutattak neki. Vele és általa nagyon megerősödött a film iránti szenvedélyem. Az egyetem közel volt a Cinemateca mozihoz, így elég sokat hiányoztam a mozibajárás miatt. Hát tehetek róla, hogy ennyire közel volt egymáshoz a két épület? [Nevet.]

Az egyetemen a záródolgozatomat Jean Cocteau filmes költészetéről írtam, így apámmal megnéztük Cocteau összes filmjét. Emlékszem, valaki megkérdezte a tanárok közül, hogy honnan fogok inspirálódni, hisz senki nem írt még róla bölcsészkaron. Honnan fogok másolni? – az ájulás szélén álltam, hogy is képzelnek ilyent rólam? Hogy ne tudnék magamtól megírni egy dolgozatot? Nagyon büszke voltam rá egyébként, azonnal el is kérték a filmszövetség könyvtárába. Aztán továbbra is szerencsém volt Suchianu professzorral. Magával vitt a Studio mozi hétfői vetítéseire, a Kritikusok Klubjába. Ő beajánlott Tudor Caranfilnak, hogy bármikor be tudok ugrani fordítani. A nyári szabadságok alatt nem találtak fordítót a cenzorbizottságnak, így felkértek engem. Szinte ugyanekkor hívtak a televízióból is, hogy menjek oda dolgozni. Három évig szerződéssel dolgoztam, mert nem voltam hajlandó belépni a pártba. Az Írószövetségen keresztül fizettek, nem volt nagy összeg. Végül alkalmaztak és hirtelen jóval kevesebb pénzt vittem haza, de örültem, hogy a biztosításaimat fizetik.

Na jó, de végülis abban az időben a tanerőket kihelyezték. Önt hová küldték volna?

Tízessel végeztem, így választhattam. Nagyanyám húga Piatra Neamți-on volt, gondoltam, hogy ott  a környéken valahol épp jó lesz nekem. Piatra Șoimului község Poieni falvában volt üres hely, két folyó között, ahová csak lóháton lehetett eljutni. A tanfelügyelőségen kiderült, hogy francia-orosz szakos tanárra van szükség, én jeleztem, hogy egy szót sem tudok oroszul. A válasz az volt, hogy sebaj, megtanulja egyszerre a diákokkal. Hát, elég lehangolónak tűnt az egész, így az időközben megszerzett orvosi papíromat húztam elő, amelyben az állt, hogy olyan kezelésre van szükségem, amelyet csak Bukarestben tudnak adni. Így aztán mindenki jól járt, a helyi helyettesítő tanárok és én is. Néhány évig még folyt a huzavona, Tudor Vornicu telefonálgatott a tanfelügyelőségre, hogy nem tud tőlem megválni, amíg végleg le nem mondtam az állásról.

Melyek voltak az első tévés munkái? Fordított a cenzorbizottságnak is?

Természetesen. Akkoriban mindenütt lehetett dohányozni, ültünk a nagy füstben, se mikrofon, se fülhallgató, de én otthon már megszoktam a füstöt, mert apám cigarettázott. Szóval ez nem volt meglepő, az viszont igen, hogy az egyik tag, tán maga az elnök volt, valami Onescu, mindig lehúzta a cipőit és mezítláb sétafikált. Eugen Atanasiu volt a filmes osztály vezetője és kérte nagyon, hogy hozzák el Alan J. Pakula Klute című filmjét, amelynek a vetítésére szépen elhozta a feleségét és a kisgyerekét is. Igenám, de a film egy prostituáltról szólt, szóval eléggé szikrázott a levegő.

VHS-ek és egyéb relikviák. Fotó: Bányai Máté

És tulajdonképpen ott, helyben „vágták” is a filmet? Mármint dialógust, képeket, amelyeknek ki kellett esni az alkotásból?

Pontosan. A kilencedik emeleten volt a filmszerkesztőség, ugyanott, ahol a magyar és német szerkesztőségek is voltak. Mindig azt hittem, hogy miattunk van a szekus ott, de aztán rájöttem, hogy miattatok volt. Mi csak egy bónusz voltunk neki. Szóval, a cenzúra... Templomok nem szerepelhettek a filmekben, 3 másodpercnél hosszabb intim jelenetek ugyanúgy nem. Le kellett jegyezni a kivágandó jeleneteket, a nyilvántartást megkapták a vágók. Meg voltak fordítási szabályok is, pl. karácsonyról szó sem eshetett, Mikulásról sem. Télapó – ez fedte az egész téli ünnepséget. Akkoriban az volt a szabály, hogy 10 év cenzori fordítás után engedtek egyedül dolgozni és feliratozni is. Nekem szerencsém volt, mert pár év után „csomagban” (volt egy protekciós fordító, a főnök szeretője, akit egyből engedtek) mehettem vele. Az első általam is feliratozott film a Dallas egyik része volt, épp március 26-án, a születésnapomon adták le, vendégeink voltak épp itthon, így együtt néztük a fekete-fehér televízióban.

A 80-as évek elején kerülhettek be az országba a VHS-lejátszók és filmes VHS-kazetták. Én legalábbis talán 1985–86-ban vettem részt több alkalommal is „házi vetítéseken”, ahol találkoztam az Ön hangjával. Hogyan kezdődött az „alámondási” munka?

A Cinemateca moziban fordítottam, amikor megjelent egy Zamfir nevű elvtárs a televízióból, hogy lenne néhány VHS-kazetta, amelyet le kéne fordítani. Ilyesfajta gyakorlatom volt már, mert egy bukaresti orvos néha felhívott magához. Tele volt a ház a barátaival, én meg helyben fordítottam a filmet. A „szinkronizálás” egyébként úgy működött, hogy volt két lejátszó, köztük egy televízió, én fülhallgatóval a fejemen, mikrofon előtt mondtam fel a szöveget, párbeszédeket. 1992-ig „űztem” a szakmát, jól fizették. Míg a moziban 60 lejt adtak, itt kértem 100 lejt, és az elvtársak végül megduplázták ezt. Titokban folyt, de igazából mindenki tudta. Nekem viszont fogalmam sem volt, hogy olyan sok emberhez eljutnak a filmek, olyan sokan megismerik a hangomat. Angolból, franciából, majd olaszból és spanyolból is fordítottam, próbáltam nemcsak egyszerűen alámondani, hanem érzelmet, szenvedélyt is belevinni. Az eszembe sem jutott, hogy „illegális” tevékenységet folytatok – és igazából nem is volt az, hiszen a rendőrség nagyon is tudott róla.

…és a VHS a mennybe megy – Ilinca Călugăreanu: Chuck Norris vs Communism

2015. június 10.

Az idei TIFF már hagyományos HBO-napjának egyik legnagyobb dobása a Sundance-t is megjárt Chuck Norris vs. Communism című doksi volt, még az esti bulit is ilyen tematikával szervezték. A filmnek mondhatni könnyű dolga volt a TIFF-en: egy cinefilről szól, cinefileknek. A mindenkiben rejlő cinefil-gyermeknek.

Olvasd tovább  

Leginkább akciófilmeket hozott Zamfir elvtárs, mert azokat lehetett leginkább jó pénzért eladni, de akadtak művészfilmek is. A keresztapa vagy Doktor Zsivágó mellett fordítottam Kuroszavát, Bergmant és Fellinit is. Nem mondom, hogy néha nem féltem, de leginkább attól tartottam, hogy leállítják – és akkor mi lesz velem? Hiszen filmek nélkül el sem tudtam képzelni az életemet. A Názáreti Jézussal volt egy történet. Fănică Orzan, a tévé egyik főszekusa behívatott, hogy mi volt  a fejemben, amikor elvállaltam a fordítását ennek a filmnek? Aztán később kiderült, hogy a katolikus templomok vasárnapi iskolájában vetítették több helyen is, ez verte ki a biztosítékot. De szerencsére nem történt semmi különös.

Az egyik legszórakoztatóbb dolog az volt, hogy nem fordította le a káromkodásokat rendesen. Akik már kapisgáltak angolul, azok számára világos volt, hogy „tompítva” vannak. Mi volt az oka ennek, kötelezték tán?   

Ez a leggyakoribb kérdés, amit feltesznek nekem, de mindig örömmel válaszolok. A hozzám tartozó legendák egyike, hogy azt mondogatták, a cenzúra tiltotta meg a szitkozódást, káromkodást. Nem. Hisz ők káromkodtak a legcifrábban. Természetesen feliratban nem szerepelhetett semmilyen szitokszó. De én magam is elutasítottam ezt, hiszen nálunk a házban nem volt szokás. A másik ok, ami sokkal fontosabb, hogy tudtuk, hogy a káromkodás, szitkozódás a kommunista börtönökben használt kínzási szokás volt. Néhányan, akik több évet is ültek, mesélték, hogy bírták étel nélkül, bírták a verést, kínzást, de az átkozódások viselték meg leginkább őket, mert annál nagyobb megalázás nem létezett. Hát ezért nem lettem én a kínzók hangja.

Aztán végetért a tévés korszak is. Mi következett utána?

Időközben műsorkészítő is lettem, sok filmes anyagot gyártottam a Román Televízió csatornáira. 1999-ben 42 éves voltam. A tömeges elbocsátások idején úgy döntöttek, hogy nem jelenhetek már meg a képernyőn. Természetesen ez nem vonatkozott a férfi szerkesztőkre, nekik továbbra is megengedték a szereplést. Kaptam végkielégítést, majd egy évig munkanélküli segélyen éltem. Igenám, de ezt nem lehetett sokáig bírni, itt volt a beteg anyám, kezelésekre szorult, kellett a pénz a gyógyszerekre, felelősséggel tartoztam iránta.  És akkor jött a felkérés a Curtea Veche kiadótól. Könyveket, lexikonokat fordítottam, később színdarabokat ültettem át román nyelvre. Rosszul fizettek – ha jól emlékszem, oldalanként egy dollárt –, és mivel soha életemben nem tudtam gépelni, így ebből az összegből fizettem a gépírónőt is. Carmen nélkül nem tudtam volna olyan iramban dolgozni, hiszen mindig minden nagyon gyorsan kellett. Aztán következett a szabadúszói korszak, ami még most is tart.

Ana Maria Moldovan alakítja Irina Nistort a Chuck Norris vs. Communism című filmben

Hiányzott a televízió?

Hát hogyne. Én imádtam a mozit és a tévét is. De hiányzott, persze, még akkor is, ha néhány csatornán itt-ott meg is jelentem. De tudod, mi a legérdekesebb? Hogy 60 éves korom után szerepeltem legtöbbet a különböző tévékben. Van egy mondás, hogy 60 év után minden nap ajándék. De igazából számomra pont 60 után indult be az élet, nagyon aktív éveim voltak és vannak. Rengeteget utazom, írok, filmeket nézek, interjúkat kérnek, stb... jól érzem magam 68 évesen a bőrömben.

Muszáj megkérdeznem, hogy néz-e szinkronizált filmeket?

Furán hangozhat, de el kell mondanom, őszintén, hogy nem szeretem a szinkronos filmeket. Elszomorít az is, hogy az utóbbi időben itthon – nyilván anyagi megfontolásból – az animációkat szinkronizálják. Nem jó ez, mert ellustulnak a nézők, elszoknak az olvasástól is. Nekem például sokat segítettek gyerekkoromban a feliratos filmek. Az olvasás sokkal könnyebben ment.

Magyarországon például nagy múltja és sikere van a szinkronizálásnak, de én mégsem szeretem. Szerintem saját hangjukon jó hallani a színészeket...

Na tessék, erre eszembe jut, hogy az első külföldi utam Budapesten át vezetett. Anyám egyik kollegájával, autóval indultam Franciaországba 1990 nyarán, azzal a feltett szándékkal, hogy kint maradok. Már nem is tudom, hol voltunk, de épp a CNN ment és ott megláttam a Marian Munteanu szabadon engedéséért való tüntetést. [1990. július 13-án szervezték a „fehér menetelést”, amelyen mintegy 250 000 fehérbe öltözött személy tüntetett a diákliga elnökének kiszabadításáért. Marian Munteanut a Bukarestbe érkező bányászok verték meg. Végül augusztus másodikán engedték ki a jilavai börtönből.] Akkor és ott eldöntöttem, hogy hazajövök. Itthon nagyon boldogok voltak, küldték is hamarosan a visszafele vonatjegyet, három napig utaztam vissza Bukarestbe, túléltem.

Van-e kapcsolata a magyar fimművészettel? Látott-e magyar alkotásokat, voltak-e köztük olyanok, amelyek hatással voltak önre?

A régebbi filmekről tudnék inkább beszélni, a kortárs magyar filmet nem ismerem annyira. De például a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, 2017-ben, amikor megnéztem Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, mondtam is azonnal, hogy Arany Medve-díjas lesz. Szabó István Mephistóját pl. angolból fordítottam románra, még VHS-kazettára. Vele aztán találkoztam is személyesen 2010-ben, az Európai Filmek Fesztiválján, ahová a Szembesítés című filmjével jött, majd 2013-ban, amikor a Duna-deltai Anonimul Nemzetközi Filmfesztivál díszvendége volt. Engem küldtek a fogadására helikopterrel. Én imádok repülni, a pilóta is tudta ezt. Ott evett a fene, hogy jó lenne előre ülni és kicsit vezetni a helikoptert és a pilóta azt mondta, hogy amennyiben beleegyezik Szabó is, akkor átadja a kormányt. Hát én megkérdeztem szépen a rendezőt, aki azt válaszolta: hogy is ne engedném meg, amikor látom, hogy milyen boldog lennél ettől? Így hát néhány percig én reptettem Szabó Istvánt. Rendkívüli embernek és rendezőnek tartom. Tetszettek még Nemes Jeles László filmjei, a Saul fia és a Napszállta is Vlad Ivanovval. Minden tiszteletem az övé, hogy erre a forgatásra megtanulta magyarul a szövegét.

Irina Nistor és Szabó István a helikopterút után a 2013-as Anonimul fesztiválon. Fotó: Cristina Bazavan

Még manapság is nagyon aktív. Sok helyre hívják, előadni, interjúkra, fesztiválokra, nem utasít vissza senkit és semmit…

Nem, nem. Jól érzem magam, szeretek találkozni emberekkel. Az egyik legérdekesebb dolog, az élő filmfordítás. Imádom a némafilmeket, többször vettem részt zenés vetítéseken is.

Alapítója a Film és Pszichoanalízis Fesztiválnak, amely londoni mintára indult 2012-ben. Személyes okai vannak, hogy fontosnak tartotta elindítani ezt a seregszemlét?

Köztudott, hogy Romániában több évtizeden keresztül is tiltott volt a pszichoanalízis. Igazából Vasile Dem Zamfirescu pszichológussal, esszéíróval szerettünk volna tévéműsort csinálni, de nem találtunk nyitott ajtókra sehol. Akkor vált világossá, hogy még mindig mekkora a félelem a pszichoanalízissel szemben. Az Európai Film és pszichoanalízis Fesztivál igazgatója, az olasz Andrea Sabatini pszichoanalitikus dobta fel, hogy mi lenne, ha Romániában is beindítanám a fesztivált? Hát így indult. El is jött néhányszor a kolozsvári és jászvásári kiadásokra. Hatodszorra rendeztük meg idén és nagyon fontosnak tartom továbbra is, mert olyan időket élünk, hogy sok a pánikbeteg, nő az öngyilkosságok száma, szükség van a terapeutákra.

Függőséget okoz-e a film? Mihez lehet hasonlítani leginkább?

Hát nyilván. Én elismerem, filmfüggő vagyok. Nem is élek, ha nem nézek filmeket. Aztán jön a sorban a csokoládé és a kávé. Szeretném, ha hosszabb lenne a nap, hogy még több filmet nézhessek.

Irina Nistor otthon. Fotó: Bányai Máté

Mit gondol, ki tudná hitelesen eljátszani Irina Margareta Nistor szerepét egy játékfilmben?

Hát elégedett voltam pl. Ana Maria Moldovan alakításával a Chuck Norris vs. Communism című dokumentumfilmben. Emilia Popescu is megszemélyesített már egy szilveszteri szkeccsben, amelyet Octav Sava írt. Ő is nagyon jó volt.

Melyik volt az a film, amit többször is megnézett? Vagy akár több film?

Hát erre határozott választ tudok adni. Amit legtöbbször láttam, az a Casablanca (r. Michael Curtiz, 1942). A második legnézettebb filmem a Chuck Norris vs. Communism. Na jó, ezt el is kísértem több vetítésre nyilván, és szeretek beülni a közönségbe, mert nagyon kíváncsi vagyok a nézői reakciókra. Az utóbbi években az Anul nou care n-a fost című filmet láttam többször is, képes vagyok lemondani egy jó ebédről, vagy vacsoráról miatta. Sajtókonferenciákra sem járok a fesztiválokon például, nem szívesen mondok le a filmekről. A késő esti vetítésekre is járok, majd megírom a cikkeimet és sikerül aludni három-négy órát. Szerencsére mindig is bírtam az éjszakázást, nem igénylek sok alvást.

Különös szilveszter – Bogdan Mureșanu: Anul nou care n-a fost

2024. szeptember 30.

Bogdan Mureșanu első nagyjátékfilmje fél lábbal a kommunista történelemben, másik sarkát a román filmes hagyományoknak támasztva próbálja meg hozzátenni a maga részét Románia máig legfrissebb társadalmi traumájához.

Olvasd tovább  

Nekem úgy tűnik, hogy rengeteg energiája van. A film még folytatódik...

Amikor terveim vannak – márpedig mindig vannak – az energia is mellém szegődik. De akkor töltödőm fel leginkább, amikor valaki azt mondja nekem, hogy a hangommal nőtt fel, hogy nekem köszönhetően tanult meg angolul, hogy velem fedezte fel a filmeket... Mert annyi minden történt, változott az idők során, miért pont ezekre emlékeznek? Írni, olvasni, filmeket nézni – erre vágyok.

Jellegzetes hangja van, egyből felismerhető. Szerette, szereti a hangját?

Hááát, hogy is mondjam, nincs rádiós hangom, ez világos… Rekedt és fátyolos. Pedig soha nem dohányoztam. Így vagyok felépítve. [Nevet.] Magas a hangom, néha rikácsolónak tűnhet. Nagyanyám mondogatta, hogy ne kiabáljak, mert senki sem süket ebben a házban. Szóval rekedtes a hangom. Nemrég a Monsieur Aznavour film bemutatóján voltam, beszéltem is. Anyám kedvenc énekese volt, sokat hallgatta. Igazából a francia nyelv alapjait az ő sanzonjainak köszönhetem, ma is kívülről tudom őket. És találkoztam is vele, amikor Bukarestben forgatott. Nagy örömet szereztem anyámnak a neki kért autogrammal. És akkor megértettem: anyám iránta érzett szerelme, szeretete miatt lett ilyen a hangom.