Három nő, egy férfi és egy karton bor. Az életben a legjobb esték premisszája ez, viszont az olyan filmek felé, amik ilyen megoldásokkal operálnak, nem szoktunk túl nagy reményekkel tekinteni. Az Oscar-díjas Deák Kristóf viszont kimozgatja a prekoncepcióinkat és megmutatja, mennyivel másabb, ha egy alkotó a szerzői filmek világából tör be a közönségfilmekébe, mint az, ha az illető eleve azt tűzi ki, hogy a nagy Pesti balhét viszi vászonra…
A magyar filmnek nagyon sokat kell bizonyítania, hogy a világot – és még többet, hogy magukat a magyarokat – meg tudja győzni arról, hogy visszatért színvonalban a nemzetközi versenybe. Rengeteget tettek ezért az alkotók az utóbbi években, és meg is lett az eredeménye, számos műre van okunk büszkének lenni. A versenyzők csapata ilyeténképpen a különböző műfajokból tevődik össze, a dráma mindig is erős volt, szenvedni nagyon tudnunk, a dokumentum szintén stabil, a történelmi filmet közös megegyezéssel kispadra ültettük – és hát itt van a csapat leggyengébb tagja, a vígjáték. Lehet, hogy csak annak a fenoménnak esünk áldozatul, hogy a nevetés egyszerűen könnyebben mérhető, mint más emóciók, és ezért érezzük, hogy vígjátékban ennyivel gyengébbek vagyunk, de az olyan alkotások miatt, mint az említett Pesti balhé, a Pappa pia, a #sohavégetnemérős vagy a Ma este gyilkolunk, PTSD-vel ülünk be egy komédiára. Az Egykutya ilyen értelemben mintatörő, bár biztosra megy, s maga is a drámához, egyenesen a halál témaköréhez nyúl a mulattatásért.
Patika (Döbrösi Laura) egy harminc év körüli fiatal nő, akivel láthatóan nem stimmel valami. Áthívja magához a barátnőjét, a maga sem épp normális kétgyermekes Évát (Tenki Dalma) egy kis beszélgetésre, de mire belemelegednének, csönget valaki és betoppan az élére vasalt Honda (Tóth Károly), a jól menő pénzügyi tanácsadó. Hármuk dinamikája már önmagában borult mérleghinta, de további egyensúlytalanságként berobban a társaságba Nóra (Bakonyi Alexa), a külföldről hazalátogató világhírű festőművész is. Mint kiderül, négyüket a kollégiumi évek kötik össze, amik meglehetősen viharosan értek véget Nóra és Honda emlékezetes szakítása miatt. Bár négyőjüknek azóta szinte semmilyen kapcsolata nincs egymással, a jó bor minden kötődést szorosabbra fűz – vagy legalábbis összegabalyít. Amikor megtudják, hogy Patika miért verbuválta össze újra a csapatot, kiderül, hogy ez nem egyszerű baráti beszélgetés… A három jómadárnak elő kell állnia a válasszal, hogy ugyan miért érdemes élni. De vajon van-e elég alkohol egy ilyen kérdés megválaszolásához?
Napjainkban nem sűrűn adatik meg, hogy Oscar-díjas magyar rendező új filmjét nézhetjük meg, a Cinefesten azonban egyből kettő is felbukkant: az Egykutya mellett Nemes Jeles László Árva című filmje is bemutatkozott itthon. Nos, láthatóan tényleg nagyon igyekszik a filmszakma, hogy bizonyítani tudjon, Deák dramedy-je pedig nem is okoz csalódást, bár messze nem hibátlan – az alapötlet Tommy Lee Jones és Samuel Jackson Sunset Limitedjét idézi, illetve helyezi át a könnyedebb műfajba.
Itt van tehát négy egykori jóbarát, akikben semmi közös nincs. A reunion jó megoldás arra, hogy teljesen eltérő anyagi, szociális és világnézetbeli hátterekkel rendelkező embereket lehessen veleményütköztetés céljából összeereszteni, és mégis akadjon közös pont, aminél fogva összefűzhetőek dramaturgiailag. Jól bevált módszer ez, sok más mellett az Együtt kezdtük is erre épít, sikerrel. Az Egykutya szereplői jóval kevesebb vannak, cserébe meglehetősen túlrajzolt figurák. Éva ijesztően neurotikus bezzeganya, Nóra a flegma művésznők legirritálóbbikja, maga Patika pedig egy szinte már autisztikusan rigid nő. Mindez a zsáner kereteibe persze még belefér, hiszen szórakoztatóak, de az már zavaróbb, hogy majdnem mindenki jócskán túl is játssza az eleve elnagyolt figurát (ez különösen Tóth Károly alakításának viszonylatában tűnik fel, aki úgy is tudja hozni a pénzéhes bájgúnárt, hogy közben teljesen hiteles, manírmentes és szerethető marad).
Ezt magyarázhatja némiképp, hogy a kamaradrámát Deák színpadról adaptálta, ahol ugyanez a négy szereplő alakította ugyanezeket a szerepeket a PopUp Produkció előadásában. A vásznon azért a színpadiasság idővel oldódik, a konfliktus kibonatkozásával lassan mindenki beleolvad a neki szánt formába. A történet maga pedig enyhe abszurditása ellenére is sokaknak ismerős lehet. Hiszen mindannyian ismerünk olyat – vagy ha nem, akkor lehet, hogy mi magunk vagyunk azok –, aki megígéri, hogy nem fog részegen filozofálgatni, majd két pohár után már fennhangon kérdezgeti, hogy „egyáltalán mi a valóság?” Ebben az esetben a négy főszereplő filozófiai irányzatokként, pontosabban azok képviselőiként csapnak össze. A szereplők megszemélyesítésében a materializmus (Honda), a hurráoptimista életigenlés (Éva) és a nihilizmus (Nóra) festik meg Patika üresen tátongó jövőképét – hol reménnyel, hol szarral.
Két filozófiai összecsapás közben ugyanakkor a csiklandozó kicsinyességen is van alkalmunk csámcsogni, a jó érzékelt adagolt aktuálpolitikai áthallások, a nepo babyk kisemberekkel való kínos összeeresztése, az anyaszerep, a művészet és más felsőbbrendű célok porba tiprása mind-mind remek csemege. Az eközben odakint fenyegetően közeledő vihar pedig a suspense-nek is megágyaz. És még nevetni is tudunk rajta.
Túl sokat az sem ront a dolgon, hogy Deák Kristóf Hogyan csináljunk jó filmet: A vígjáték című (nem létező) kötetének utolsó lapja úgy tűnik, összeragadt ugyanennek a könyvsorozatnak A szappanoperák című darabjával. Sőt, a közönség örült neki: az Egykutya ugyanis Cinefest közönségdíjas filmje lett.
